X. FEJEZET. A kisértet megjelen.

A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az ódon háznak nyomát kereste.

Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol hajdanában a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky – valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állitólag igy szólott volna akkor:

– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát talán győzedelmeskedik az igazság.

Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az efféle részlet-dolgokat.

Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy mosolygó, vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. Azelőtt komor zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről leverték a mohos zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt raktak. Az uj kapun rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu öreg ember sürün fényesitett. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot jelentő világos függönyök nevettek ki.

A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt tétlenül.

Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és az arca piros, mint a rózsa.

– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz rá.

Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan hirtelen elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott volna felelni. Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakaritott ifjuságot.

Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat bérelt ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő módon elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába és a bakra zsinóros, kardos huszár ült.

– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél is több báránya van – mondták a podoliniak.

Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:

– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van gyapja.

A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét.

Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban, kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán és minden lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyu? De még zöld mentét, aranynyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.

A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalább is annak a helytartója.

A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták:

– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szüz Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt mondta neki: „Eregy pihenni te szegény tótasszony, eleget dolgoztál, kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.“ És a kire Mária vigyáz, Riminszkyhez adja feleségül.

Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.

– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja… A legszebb bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky uj bocskort?

De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak. Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.

A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy ur éppen az ő városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei leányok mind szépek, dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is ráragad a kis menyasszonyra, – már pedig valamelyik csak ráragad, hisz az odavaló levegőt szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog ember lehet.

Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában, hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy boltot rendezett be volna, egész nap azon töprengett Marczinkánéval, hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is gondoskodott Riminszky ur – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta volna ki – három varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor a jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és nagyokat sóhajtott:

– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna valaha, hogy olyan szép vagyok?

Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu – megsimogatta a vénasszonyka kezét:

– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj sorodra, egyszer majd férjhez adlak.

Marczinkáné nevetett:

– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.

Majd elgondolkozva tette hozzá:

– De lehet, hogy négy is akadna…

Ancsurka megsimogatta a néni arcát:

– Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj férjhez.

Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az Ancsurka hangja.

Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a huszár a bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.

A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most pedig rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.

Riminszky megdörzsölte a szemét.

A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova.

– Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky.

A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és kedvetlenül dörmögött:

– Valami lelket láttak a lovak.

Az ostorával a mezők felé mutatott:

– Ahun megy ni. A füzesek alatt.

Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös ködből és felhőből – és öleseket lépett.

– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság?

Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta és csakhamar hazáig vitte.

A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott éppen valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.

Riminszky kiugrott a hintóból.

– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. – Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…

Riminszkynek megborzongott a háta.

– Nos? – kérdezte tétovázva.

– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun bejött valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten, a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat, – no mert zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyültek ezek a jó emberek.

Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait.

– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen felnyilt és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak véltük visszamaradni.

Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül:

– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga megnyugtatására.

Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr butykosa nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.

– Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“!

– Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky.

Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával:

– Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives.

Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd megcsóválta a fejét:

– Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát.

Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül.

– Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában.

Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.

Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és ujra a levélbe nézett.

Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden tudósitotta benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a temetésén ott akar lenni, akkor jöjjön nyomban.

– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta Riminszky. – Még ki sem hült, már elindult kóborló utjára!

Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre.

Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, most a hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba és a lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.

A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor Riminszky éppen elhaladt a kolostor előtt.

– Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában Riminszky.

Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén frátert.

– Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte.

A kapusfráter vállat vont.

– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt és a koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, a melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a várudvarban, bevésték a szokásos betüket, figurákat, képeket. Ő meg hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt türte meg maga mellett.

Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, ekkor már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.

Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét.

– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?

A fráter a vállát vonogatta:

– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem igen eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az a hóbortos se mondott többet:

– Örökké nem élhet senki.

Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?

– Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér?

– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a halott.

Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a völgyből, mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra.

Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.

Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:

– Ki hitte volna, nagyságos uram?

– Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi.

Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák világitották meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sürü rácscsal elkeritett részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.

Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, a mikor lassu léptekkel a középen álló koporsó felé közeledett.

És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat meglobogtatta volna a gyertyákat és meglebbentette volna a szemfödőt.

Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur.

Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és szétütne a koporsó körül a pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején és hosszu sarkantyus szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt ott, mint egy középkori ifju király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami kemény, szigoru vonás rajzolódott volna az ajka mellé.

– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan özvegy Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna ideállitani, a hogy az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen elszöknének – habár már előfordult az is.

– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi legényt állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz. Éjfélkor valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott az ajtó felé. Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába. Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, a ki szentelt vizzel a kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét.

– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott visszakivánkozik a földre.

Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet. Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának azt a bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt.

A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott. Megkapta a doktor vállát:

– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky.

Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a szívére bökött:

– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.

Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját és a kulcsot hosszu kabátjába rejtette.

Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt annyira otthon volt.

Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek valamikor Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. A mikor megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. Akkor már felöltözve feküdt a koporsóban és hüséges embereitől sorjában elbucsuzott. A mikor a kőmivesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várur magához intette a vak trombitást.

– Huzd meg a harangot, – mondta neki.

A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi várur.

– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.

Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb tömegben lepte el a környék népe.

Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az excentrikus várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, mások pedig azt állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várur és temetése nagy látványossággal van összekötve.

A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a környékbeli asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur rendezte, intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül már rakták a máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat a pincemesterek és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy óriási oszlop tartott, a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora tüz, mint tán a pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a kiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetés-látogatóé.

A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. Elmondtak mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen piszmogott néhány vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.

Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a jobbkarján sötétlett egy gyászszalag.

Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. Mozdulatlanul, leskelődve figyelte azt az arcot:

– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a Riminszky eszén.

A halott arca meg se mozdult.

– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi voltál a saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá.

A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt.

Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu fedelét.

Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard.

Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik az élők elől a nizsderi várur.

Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó felindulását.

Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott feje feküdt biborpárnán.

– Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt.

Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása. A következő percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele, örökre eltakarva a nizsderi várurat. Lakatosok nyultak szerszámaikhoz és kalapálva zárták le karvastagságu csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet vissza, a ki odabenn rekedt.

A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák, tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.

Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről szemlélték az ökörsütést.

A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay Teofilusz doktor.

A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal dolgozott. Annyira sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörülni a verejtéket.

A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye, hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyilott a koporsó oldalán és az ajtón először egy pár hosszu sarkantyu, majd a hozzája tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is megjelent.

Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt és ép minden porcikája.

– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam volna már odabenn egy negyedóráig sem.

A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállitani helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem igen birt vele, felkiáltott végtére:

– Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál!

Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor hiába próbálkozott.

Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára készülne benne valaki.

Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.

Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt, megszökött a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.

A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az ajtó felé.

– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj itt velem!

– Dolgom van, – felelt Rocskay.

– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg. Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros, irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.

A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.

– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó csemegéktől.

Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:

– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok megházasodni, hogyan lehetnék tehát beteg.

– Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És az a legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná reperálni, ha elromlott.

Riminszky begombolta a kabátját.

– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a pokolba az ur az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.

Rocskay csúfondárosan nevetett:

– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét medvétől.