VIII. FEJEZET. Prihoda Anna naplója.

Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel ezeket a sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:

Ma szombat van és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos volt.

Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.

Mikor már a körmei is véreztek, behivott és igy szólt hozzám:

– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni, mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem találni?

– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely valamikor éppen olyan érző volt, mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla?

– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi boldogságot, örömet nem szerez, csak fájdalmat?

– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki sem hallotta?

– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki sem lát, senki föl nem csókol?

Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett és most itt ülök magamban Ancival s hallgatom a lépéseit, a melyek onnan belülről hangzanak.

Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából. Vajjon mit csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e?

A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász. Azt hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé.

Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya!

Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud.

Vajjon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn urnőm?…

Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön és elvisz innen, de szánkójának csörgését nem hallom.

Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott várban? Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta az ajtót.

– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és csöndesen betuszkolt.

– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna magába odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.

Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam és figyelve hallgatóztam.

A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur ült. Sokáig néztem a szán után, a mig az eltünt egy hegykanyarulatnál.

Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán messzire mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én szivesen elmennék velük akár a világ végére is.

… Fölirom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom.

A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem lehet egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, a melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden, csakhogy Ancinak nem szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk.

Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét összefirkálok.

– Most már igazán kisasszony vagy, Anci, – mondja a macskám. – Szép ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz papirra, mint a kisasszonyok.

– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a macskám.

– Nem, – felelek neki, – naplót irok. Hátha egyszer valaki kiváncsi lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, a mikor a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Vig volt-e vagy szomoru?

Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a lidérc-naptárban.

Anci megcsóválta a fejét és a körmét kinyujtotta a papiros után.

– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.

– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kiváncsi lesz valaki?

Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt.

Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb, csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. És talán a bánat siettette halálát.

Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp élet sem volt benne.

Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az ebet és elvitte.

– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta.

És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot.

Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.

– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi esztendőn át hűségesen szolgálta a nizsderi várat.

Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő délután feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád hullája feküdt.

A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, a melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez valami nagyon szép lehet.

Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros, mint a nyiló rózsa.

(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek tudatlanságával sorozhatott volna egyébhez is…)

A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és a mit kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a szél.

Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.

A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval bekaparta.

Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban…

Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a mikor urnőm szobájából hangos beszéd és sirás hallatszott.

Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására valamelyik földalatti folyosón.

A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta.

Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, hogy Riminszky ur velem találkozzon.

Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem Podolinba visszahivni?

De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és én magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.

És ezen nagyon elszomorodtam.

Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal lépett ki:

– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek.

Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt Riminszki urhoz:

– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd megbolondulok néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, mig a leány itt van.

Riminszky ur habozva pillantott rám:

– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes, Erzsébet.

Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle félni, halkan igy felelt:

– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem.

Riminszky ur még mindig habozni látszott.

Óh, be szerettem volna fölkiáltani:

– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, a boszorkány hatalmából.

De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott hideg szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.

Riminszky ur vállat vont:

– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a mióta nincs asszony-cselédem.

Igy szólt és megsimogatta az arcom.

Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, mint egy menekvő madár…

Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám:

– Aztán jól viseld magad.

Nem tudtam felelni.

Csak némán intettem a fejemmel.

Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a várból.

Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel látszott lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.

A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban.

Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés hallatszott; urnőm hivott.

Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan szegeződik reám.

Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal.

A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü folyadékok.

Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm boszorkánykonyhája.

Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok szokták.

Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve iszogatott.

– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor meglátott.

A fejére nyomta a tenyerét.

– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely idegszál, a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely eddig a drót révén mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolódik egymástól…

– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.

– De te ezt nem érted, te béka.

– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az elcsavarásához.

– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?

Urnőm szenvedélyesen nézett rám.

A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, a ki beléjük néz.

– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem.

Egész lényében reszketett és halotthalványan nézte a kezét, a melyet jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.

Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna.

– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. Igen rosszat álmodtam véled.

Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici libácskák, kacsák ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld füvet.

A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, a melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.

Mentem, mendegéltem a mezőn.

A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek, – és én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.

Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, hiányzott a hárfakiséret.