VI. FEJEZET. Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?

A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A házigazda meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a sarokba, hogy Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig, szorgamasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával naphosszant bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szivesen mutogatta neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a lakatokat és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy elmondta, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete. Voltak furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. Az öreg Mik alaposan megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban található volt, majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban.

– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s igen jól esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.

– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még Riminszky ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma velük.

Majd kalapácsával a lakatra ütött s igy dohogott:

– Most már csak a macskákat szereti.

A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, a mi igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, a kik egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre, a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de talán az egész vármegyében sem.

A sors igy rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a macska megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt pecsételve.

Nem igen sok idő mulott el, hogy tisztelendő Felkis János uram jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát kezére, mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyitott a szinben lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska viselte magát, a ki valamiképpen elszökött Ancsurka karjából és a háztetőre menekült. Onnan nézte nyivákolva az udvart és az udvarban történteket.

– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő ur és öreg barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos szelencéjét.

Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nem igen volt hozzászokva, hogy a nevén emlitsék. Az öreg Mik azonban, a ki Riminszky ur távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban kilépett a szinből és hosszu karjával Ancsurkára mutatott.

– Ott van a leány, tisztelendő ur!

A barát megnézte tetőtől-talpig Ancsurkát.

– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy valami kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky ur ugy rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajjon ismered-e a kis és nagy betüket. És a mennyiben nem ismernéd, a betükre megtanitsalak.

– Én minden betüt ismerek – felelt ijedten Ancsurka.

A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett meg a haja – szeliden legyintett.

– No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a dolog.

A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette utját.

– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky urnak is több esze lehetne, mint téged a betükre megtanitani. Minek neked a betü? Pláne, nagyon fiatal is vagy hozzá. Magam huszesztendős voltam, a mikor megismerkedtem az öreg Á-val.

Marczinkáné, a ki áhitattal hallgatta a szent férfiu szavait, előre sietett és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman pattogott a tüz és a takaréktüzhelyen éppen töltött káposzta rotyogott. A barát szakértő pillantást vetett a fazekakba.

– Jó dolgotok van, – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, ha az ur is idehaza van!

Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos ládába és a konyha egyik sarkában, a hol mindent láthatott, figyelő állást foglalt.

– Kezdődjön tehát a vizsga, – szólt János barát és csuhája zsebéből egy darab krétát huzott elő.

A konyha ajtaja barnára volt festve és Ancsurkának oda kellett vetnie a különböző betüket. A barát egymásután sorolta föl azokat a betüket, a melyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék megtévesztésére. Mikor Ancsurka az X-betüt is hiba nélkül irta föl az ajtóra, János tisztelendő megelégedetten bólintott:

– Jeles gyermek! Ugy ismeri a betüket, mint egy pap. Hát a számokkal hogy vagyunk?

A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné a sütő ajtaját fölnyitotta, a honnan egy valóságos pirosra sült malacka alakja tünt föl. János pap csettintett a nyelvével.

– Kutya-kutyánszki! Malac is van?

A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli harangszó.

– Tisztelendő ur, ha nem veti meg ebédünket, szivesen látjuk, – szólt alázatosan Marczinkáné.

Az öreg Mik, a ki eddig mozdulatlanul állott a sarokban és félreismerhetetlen bámulattal nézte az Ancsurka betüvetését, most nagyot szusszantva előlépett:

– A pincekulcs is nálam van, – mondta.

Mig Marczinkáné megteritett a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan megjárta a pincét és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához:

– Nem is hittem volna, kisasszonyka, – mormogta meghatottan. – Az ördög bujjon belém, hogy ha hittem volna valaha…

A zsebébe mélyesztette a kezét és titokzatosan egy pici lakatot vont elő.

– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékeül.

Öreg szemeiből viz szivárgott a szakállára és ijedten állott vissza az előbbi sarokba, csakhogy most háttal.

A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg nagy, kiülő szemével figyelemmel kisérni a tüzhelyen lévő fazekakat. Késével néha rábökött egyik-másik fazékra:

– Hát ez vajjon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon és toll nem irhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt valami gyomornak kellemetes.

A fazekak is elfogytak és János fráter hiába guritotta a szemét a tüzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, a mikor száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu alatt. Mik talpra ugrott.

– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta és sietve gurult karikalábán a sarokból.

A fráter megtörölte a száját. Leverte a csuhájáról a kenyérmorzsát és komoly arculatot öltött.

– Éppen jókor jön, Riminszky ur. A vizsga eredménye kielégitő volt.

Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky utibundában állott a kapu alatt. Zuzmarás volt a bajusza és nagy vadászcsizmában topogott.

– Öltözzön föl az a leány, – kiáltotta. – Elviszem valahová, a hol jobb helye lesz, mint itt volt.

– Igen jeles betüvető, – szólt közbe János páter.

De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, a mig parancsát teljesitik. A ház előtt könnyü szán állott, előtte két hórihorgas kanca.

Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg Mik sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták, Mik a medvebőrt is a nyakába akasztotta volna, de nem lehetett.

– Jöjj, Ancsurka, – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, a hol urikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.

Ancsurka már az udvaron állott.

– A macskám, – szólt pityeregve.

– Hol van a macskája? – kiáltott Riminszky.

A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán és szomoruan nyávogott.

– Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky ur.

Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát támasztott a csatornához és a létrán oly fürgén futott föl, mint egy mókus. A következő percben már hozta nagy diadallal a fehér cicát.

– Megfogtam, mint egy vasszöget, – mondta és átnyujtotta Ancsurkának a macskát.

Anci csakhamar eltünt a leányka kendői alatt.

Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, hogy gondosan betakargatják-e Ancsurkát cselédei az utra, aztán csettintett a nyelvével. A hórihorgas kancák vigan indultak el a csörgő szánnal.

János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg vállára ütött, a ki tátott szájjal bámult a szán után.

– Hadd lássuk, vén ember, hogy ismered-e még a betüket?

Igy szólt a fráter és a házba visszament, habár a Mik vizsgájából semmi sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek találtattak.

*

A szán pedig repült a kanyargó országuton. Hegynek föl, völgynek le. Egy darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a fehér téli szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót falucskákon vágtattak keresztül. Riminszky hallgatott, mintha befagyott volna a szája. Ancsurka pedig erősen szoritotta magához a kendő alatt a fehér cicát.

Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők jelentek meg, havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak a hegyek, halottak az erdők, a mélységes csöndben csak a szán csengőinek csörgése hallik.

Alkonyatra hajlott az idő és az erdőben mindenféle árnyak kezdtek bolyongani. A nap valamely hegycsucs mögül még vissza-vissza pislogott és az ut mentén álló százéves fenyők hosszu hidakat raktak a hóra. Most már igazán elaludtak az erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük, a rongyos kis falvak, a melyeket néha utközben értek, mintha vastag hótakaró alá bujtak volna a hidegnek igérkező éjszakára. A szán repült, a lovak nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt és a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.

Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a rendes országutról. Hegynek vivő, havas utra kanyarodott. Ancsurka fölnyitotta a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok szegélyezték az utat és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat csalékony világosságában nagyranőtten emelkedett egy régi vár. Riminszky ekkor hátrafordult és az ostorral a tetőre mutatott:

– Oda megyünk, – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó dolgod lesz.

Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A toporci szalmafödeles házikókba öreg asszonyoktól hallott mindenféle tündérmeséket és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek előtte. Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő meséiben mindig elindult valamely tót kisleány és ment-mendegélt, mig az elátkozott várba jutott. A falak mozdulatlan komorsággal emelkedtek a mesében is és nagy fenyőfák állták el a tót leány utját.

– Ne menj, ne menj, – mondták a vén fenyők.

A szán hirtelen megállott és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A várkapu előtt állottak és az csikorogva ereszkedett le. A félhomályban fáklyafény lobogott odabenn, a fáklya alatt egy hatalmas termetü asszonyság állott:

– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság és elkapta a Riminszky kezét.

– Szállj le, Ancsurka, – szólt Riminszky ur.

De türelmetlenségében nem tudta megvárni, a mig Ancsurka kikászolódik a pokrócokból, megfogta és a földre emelte.

– Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden.

– Itt van a kendőm alatt, – felelte Ancsurka.

Sötét nagy udvaron mentek keresztül, Riminszky nagy bundájában hosszukat lépett a kisleány mellett.

– Ebben a házban egy jó nénike lakik, a kinek sokat beszéltem rólad és macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged a macskáddal. Most itt vagyunk és ezentul jól viseld magad.

– Igérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad.

– Igérem, hogy jól viselem magam, – felelt a kis leány.

Tágas tornácon haladtak föl, – a kőlépcsők be hidegek voltak! – az első szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a szőrtakarón. Fáradtan emelte föl fejét az öreg kutya, de ugatni már nem tudott. Csak a farkát mozditotta meg. Riminszky barátságosan simogatta meg kopott hátát.

– Poprád, hogy vagy Poprád? – mormogta.

Magas szárnyas ajtó nyilott föl és az ajtóban sugártermetü, nagyon fehérarcu, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta és kis papucsai kicsusztak ruhája alól. Riminszky a kis leányra mutatott és kedélyes nevetéssel kiáltott föl:

– Itt van, elhoztam a macskájával együtt.

A szőkehaju hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt meg:

– Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt reám.

Riminszky ledobta a bundáját és fázósan dörzsölte a kezét:

– Hideg volt, megfáztunk. No vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen!

Ancsurka eleget tett annak, a mit Riminszky ur parancsolt. A kisasszony megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy igen finom fehér kezén gyönyörü gyürük ragyognak.

– Ezentul itt maradsz, Ancsurka… Ugy-e az a neved? Hát a macskádat hogy hivják?

De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett és egy ezüstharangot megkonditott.

Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy meggörnyedt vállu, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban meglátta rajta, hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, majd mozdulatlanul megállott.

– Parancsolatot várok! – dünnyögte.

– Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondta most valaki mély hangon.

Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan bánatos, szomoru, búscsengésü hangja volt! Ugyan ki szólhatott tehát a vak embernek?

A vak ember megfordult, kicsoszogott az ajtón. A szőke kisasszony a kandalló mellé ereszkedett egy mély karosszékbe és hidegfényü szemével tetőtől-talpig végignézte Ancsurkát:

– Ezentul te leszel az én kis szobalányom, a barátném… Majd megtanitalak mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni dolgod.

– Igenis – felelt alázatosan Ancsurka.

– Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit.

– Nem látok semmit.

– A füled se nagy és rózsaszinü. Hallani se szabad, csak azt, a mit megengedek.

– Süket leszek, kisasszonyom.

– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat kulcsa nálam van.

Ancsurka engedelmesen kezet csókolt.

A szőke kisasszony fölemelkedett helyéről. Kitárta a szoba ajtaját.

– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad kimozdulnod. Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad megtépem, még akkor se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a karját!

Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, a ki a másik szobában felteritett asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, antik edények sulya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban ragyogó fény égett. Ancsurka nagyranyilt szemmel nézte a gyönyörü holmikat. Igen, itt van a mesebeli tündérpalotában, csak a boszorkányt nem látja sehol. Vajjon hol van a boszorkány az ördöngős orsójával, a melyből a boldogtalanság fonalát szövi?

A butorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, vastag szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon s a pádimentumon is mintha zizegő selyembe süppedt volna a láb.

A szőke kisasszony igy szólt Ancsurkához:

– Te ide állsz a hátam mögé és ha intek, elveszed a tányért előlem. Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón kopognak.

A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott derékmagasságban. Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska felől. Ancsurka sietve nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély üreg volt, a hol hófehér abroszon, ezüsttálban valamely sült párolgott. Ugyanide rakta Ancsurka a kiüritett tálakat, tányérokat.

A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven szólt Riminszky urhoz, a ki gyorsan felelvén, farkasétvágygyal evett tovább. Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.

– Vajjon szerelmes pár-e a nő és a férfiu? – gondolta magában. – Eddig nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. Riminszky ur se gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen tanulhatta maga befonni a haját.

Az ajtócskán mindig kopogtattak és mindig ujabb tálak varázsolódtak a hófehér abroszra. Később azt is észrevette Ancsurka, hogy mielőtt a tálak megjelennének, a szőke kisasszony megnyom egy fekete gombot az asztal közepén. Az ő kis leányeszével nagyrészt boszorkányosnak látta mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a ragyogó fényü lámpákat és pompás butorokat.

– Hát a kályha hol van? – kérdezte magában.

A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtek uton szürődött a szobákba.

Véletlenül elhaladt az ablak mellett és természetesen kipillantott az ablakon. Imbolygó, táncoló nagy hópelyhekkel volt tele az éjszaka az égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.

– Istenkém, vajjon hol vagyok! – sóhajtott magában. – Ha legalább az öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt senki.

Anci, a macska is hütlenségbe esett, nyomban az urnőhöz szökött és ott hizelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen öreg kutya is bejött valahonnan olyan támolygó léptekben, mint a részeg embereké. Lehajtott fejjel járta körül az asztalt és Ancira, bár az nyomban hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehuzódva és csendesen sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.

Riminszky a fogát piszkálva észrevette a kutyát:

– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult kinlódás. Nagyon vén lehet már a Poprád.

– Nem vénebb magánál, – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én állataimat ne pusztitsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem tetszett. Az a ló tiz évig táncolt mazurkát minden este és dolgozott magas iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis pesztra itt.

Ancsurka felé vágott hamuszinü szemével, aztán hirtelen idegen nyelvre forditotta át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta és olykor megcsillanó szemmel mondott neki valamit, nyilván valami kedveset.

A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő ruhaujjából egy kis gyémánt órát vont el.

– Siessünk Riminszky, mindjárt tiz az óra; azután nem szabad maradnia.

– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy megesznek a farkasok?

– Miért féljek én? Féljen maga, – szólt nyugodtan a várkisasszony.

(És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra mögött azt gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti ugy Riminszky urat, mint a hogy Riminszky ur óhajtaná.)

Riminszky ur komoran mondta:

– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem!

A szőke hölgy összerezzent:

– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden elcsendesedne, ha már megnyugodnék…

Riminszky ur fölállott az asztaltól:

– A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok beszélni.

(Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az asztalra.)

– Majd szóljon odalenn Komárominénak, – felelt a várkisasszony, – adjon egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.

Riminszky fanyarul mosolygott.

– Nem érek én rá inni az uton. Most szeretnék egy pohár jó bort. Tele van a vár pincéje, Erzsébet.

A kisasszony makacsul csóválta a fejét:

– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az én jelenlétemben nem lehet inni. Meglássa, megutálom, Riminszky.

– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. – Szeretném már, ha megutálna. Vajjon milyen lehet az? Bizonyosan jobb a mostaninál, amikor állitólag jóbarátságban vagyunk.

A szőke hölgy Ancsurkára nézett és a szeme villogott.

– Riminszky ostobát beszél.

Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen hátba vágta a bundás Riminszkyt:

– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert keressék mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a farkas.

Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyő-óriás a hegyek között. Kissé gunyolódva felelt:

– Ne féltsen, Erzsébet.

– Már mondtam, hogy nem féltem, – felelt nyomban a kisasszony.

Riminszky ur kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta az Ancsurka arcát:

– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, csupán jót szeretnék rólad hallani.

Egy perc mulva már becsukódott mögötte az ajtó.

A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón visszhangzó lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, miközben ruhája ugy suhogott rajta, mintha egy-egy madártábor készüle utrakelni. Egy pillanatig ujját ajkára tapasztva, hallgatózva figyelt ki a havas éjszakába, aztán csendesen fölnyitotta az ablakot. A következő pillanatban hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét és a száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt az ablakon, hogy minél tovább hallhassa a völgyben elhaló száncsörgést…

Ancsurka a sarokban, maga sem tudta miért, dobogó szivére szoritotta a kezét és ugy ügyelte a hallgatózó kisasszonyt.

A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot.

– Feküdjünk le, – mondotta rekedtes hangon.

Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, a honnan csak percek mulva tért vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét és sajátkezüleg csukott be minden ajtót.

– Jegyezd meg, – szólt Ancsurkának, – hogy este minden ajtó csukva legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek Riminszkyhez.

Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerü szobaleányra tenne szert a várkisasszony az öreg Mik személyében, a kinek legnagyobb szenvedélye a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De még se mert erről szólani, mert a várkisasszony lehangoltnak és szomorunak látszott.

Ott, a hol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis ezüstcsengő domborodott ki:

– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem szabad háborgatni.

A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult szobából.

Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a vetkőzéshez látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén át odakivülről bevilágitott a fehér éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen természetes volt, hogy Ancsurka az ablakhoz lopózott és sokáig-sokáig nézte a hópelyhes éjjelt.

Ugy esett a hó, mint a hogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen, mintha a legnagyobb hegyet is el akarná boritani, mintha a tótocskák itt egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, krumplicskáért. Az volna aztán a furcsa, ha az Uristen meghallgatná a tótok imáját és hópelyhek helyett krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak egyszer pajkosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi éléskamrában annak a zsáknak a száját, a melyikben a krumplit tartják. Be nagy zsák krumpli lehet ott!…

Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a sürü hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint a hogy éjjel szokás: Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és az öreg Mik, a kinek lakatja, a melylyel a vizsgálatkor megajándékozta, még mindig a zsebében volt. S mikor mindezen végiggondolt, akkor megállapitotta magában, hogy sorsa akkor fordult jobbra, a midőn azokat a bizonyos piros bocskorokat Marczinkáné a lábára huzta. Addig födélnélküli, mindenkitől elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.

Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, a mikor egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. Eszébe jutott urnője parancsa és találomra nyitott fel egy ajtót, utána egy másikat és urnője hálószobájába ért.

Erzsébet az ágyaszélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, a mely este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkivület és beteges sápadtság tükröződött arcáról:

– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon.

Ancsurka ijedten intett nemet a fejével.

– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét Erzsébet. – Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a lépések zaja, hogy alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Pedig ismerem valamennyinek a lépését… Ülj le ide a lábamhoz és melegitsd a kezem, Ancsurka.

A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett háromlábu kis asztalka áll, a mely asztalkán kiüritett csésze és poharak állottak. Egy karcsu, hattyunyaku kristályüveg alján még látszott valamely tündöklő zöld folyadék, a milyen a tengerszem vize.

Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült és a keze reszketett az Ancsurka kezében.

– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – Majdnem minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársonymellényes és kékfrakkos öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját mindig hallom kopogni, akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy már itt van a szomszéd szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, Ancsurka, hogy ki az az öreg ur? Senki más, mint az én apám, a ki órásmester volt valamikor. Most már tudod, ugy-e, Ancsurka? Jobban szoritsd meg a kezem.

A szőke hölgy kétségbeesetten szoritja le a szemhéjját, mintha igy akarná elkerülni azt, a mit nem akar. Ancsurka kezébe kapaszkodik és hallgatózni látszik.

– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére és bizonyosan tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen báránybundásan, zöldkalpagosan – olyan kalpagban, a milyent a lengyel vojvodák viseltek valamikor – áll ennek a várnak az ura. Biztosan tudom, hogy minden éjjel kijön a kriptából és mindent körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem figyel, mindig reám mereszti azt a nagy gömbölyü szemét.

Ancsurkának a fejét hátrafelé forditotta és Ancsurka megrázkódott. Egy ember állott a szobában piros arccal, kifent bajuszszal, a fején zöld kalpag, a derekán aranyos kard, mig a lábán zöld sarkantyus csizma. Ancsurka nem tudta levenni róla a tekintetét…

– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és a vőlegényem volt. Nézd, milyen ifju, milyen erős itt a menyegzői ruhájában! Nézd meg Ancsurka jól! Tünj el Kavaczky.

Villámgyorsan tünt el a pirosképü vajda a szoba pádimentuma alatt.

– Most elment, de a mikor akarom, visszajön. Itt áll és néz engem napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá és felelek helyette. Mert, fájdalom, megszólalni nem tud.

A hölgy tenyerébe hajtotta fejét.

– De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. Azért, hogy már olyan öreg és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy udvarlót. Ha a várurat eluntam látni zöld kalpagjában, előhivom a másik udvarlómat. Ők kerülik egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, nem találkozhatnak soha. És ezt tudják ők is, azért nyugodtan időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek. Fordulj meg, Ancsurka.

Azon a helyen, a hol előbb a várur állott, világoskék kacki kabátkában, vadgalambszinü pantallóban, félcipőben és kezében szalmakalapját tartva egy szőkefürtös, mosolygó ifju állott. Mintha egy lépést tett volna előre a várkisasszony felé, de Ancsurka csakhamar rájött, hogy a csinos és kedves ifju éppen olyan mozdulatlan, mint társa volt a zöld csizmában.

A mikor Ancsurka elforditotta a fejét, azt látta, hogy urnője hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifju eltünt és erre csendesen magához tért. Megtörölte az arcát.

– A kit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az életben… Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.

Sirt csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. Valahol mélyen a völgyben csendesen, halkan szólt a hajnali harangszó.

– Hajnalodik! – kiáltott fel.

– Talpra ugrott és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn kékes-halovány szinü hópelyhek hullottak.

– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – mormogta zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell lennie. De hát mért nem értesitett szokás szerint? Mi baja történhetett?

Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment és annak ajtaját felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek multak és a várkisaszszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a szekrény előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.

– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajjon hol lehet?… – mormogta magában. – Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számitásom szerint már négyre Podolinban kell lennie.

Az ablakhoz ment ismét és gondolkozva nézett ki a homályos hajnalba. Nyugtalansága percről-percre növekedett. Végre nem birt magán uralkodni és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüst harangot.

Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott és a szobába a vak ember lépett.

– Parancs!

Az esteli mély hang ismét megszólalt:

– Nyergeljék meg a Szultánt és állj vele te meg odakünn a vár alatt a mogyorós mögött.

A vak ember szótlanul megfordult.

Ancsurka csodálkozva meresztette szemét urnőjére. Az izgatottan dobta le ruháját.

– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van Szentpétervár? Dehogy is tudod!… Most pedig fordulj meg, a mig öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszurom a szemed.

Nem is mert Ancsurka oda nézni, a mig arra engedelmet nem kapott. Akkor aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy lovaglócsizmás, rövidbundás fiatalember állott előtte s kezében vastag lovaglóostor suhogott, a mely esetleg fegyver is lehetett. A mély hang mondta:

– Kis leány, jól viseld magad. Most menj és feküdj le.

Lassu léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás hallatszott mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt a szobában.

Lefeküdt fekhelyére és ébredező kis macskáját magához szoritva, ezt sugta a fülébe:

– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. Nem hiába mondták utközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…

És nagyon magához szoritotta a macskáját.