VII. FEJEZET. A zöldkalapos bábu.

Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, a melyek vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött, ment: senki sem tudta, merre tünt el, hová lett, honnan jött? De nem is igen kereste senki. A vak trombitás, a kivel Ancsurka az első nap megbarátkozott, midőn a várkisasszony távol volt, előhuzta trombitáját, a melyet a poros szekrényben tartott a folyosó végén és a szomoru hangu hangszeren szomoruan és csendesen fujta el azt az egy zeneszámot, a mely emlékezetében megmaradott: a Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is tetszett és megveregette a trombitás vállát:

– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta.

Péter zenész fölsóhajtott:

– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalább is igen ritka idő az, hogy igy szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet és fujjad!“ A macska tudja: ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fujom, hanem valaki másnak, a ki a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, hallgatja a nótát, éppen ugy, mint régen hallgatta, mindig csak hallgatta.

Igen hamarosan vége lett ezeknek a barátkozásoknak a kis leány és a vén trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a szobába, – soha sem lehetett tudni, hogy merről jött, – a mikor Péter ellágyulva fujta hangszerét és Ancsurka a sarokban ülve hallgatta, miközben macskáját simogatta. A kisasszonyt nagy haragra lobbantotta ez a jelenet. Aranygombos lovaglóvesszőjével végigvágott a trombitán, hogy kihullott a Péter kezéből. Szikrázott a szeme.

– Talán bizony még táncolnátok is néha, – kiáltotta. – No, majd adok én nektek! Vén ember, az országutra dobatlak. Téged pedig, kis béka, ráncbaszedlek…

Már föl is emelete a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. Hátat forditott a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki a szobából, mig Ancsurka éppen olyan kicsire huzta magát össze, mint a milyen a macskája volt.

Egyébként nem igen történt semmi a várban. Vagy ha történt is valami, arról Ancsurka nem igen tudott. Attól a naptól fogva, hogy Péter zenész megfenyittetett, csak néha találkoztak. Péter csak akkor mert bejönni a folyosóról, ha az ezüstharang hivta. Ancsurka pedig egész nap cicájával játszott, ha éppen takaritani, vagy asztalt teriteni nem kelletett. Igen rosszul kezdte magát érezni.

Az ablakból a mély völgybe nézett, a hol a falusi házikók akkoráknak látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami csodálatos bizalommal várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy Riminszky eljön egyszer és nyomban megváltozik minden. Néha még azt is remélte, hogy elviszi innen kérésére vissza a podolini házba, a hol az öreg Mik olyan vidáman zörget lakatjaival és Marczinkáné csöndesen, de vidáman mozog a barátságos konyhában. De Riminszky ur nem jött.

Ancsurka már hónapok óta volt a várban a nélkül, hogy valami változás történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt valami, hogy Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba került. A kisasszony egy nap minden ok nélkül meghuzta a haját és Ancsurka erre sirva fakadt. A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy pillanatig ugy látszott, hogy nagy örömet okoz neki a leány sirása, aztán azt szerette volna, ha még jobban kesereg. Már készült is ezt elősegiteni, a mikor valami eszébe jutott:

– Nem bántlak, még se bántlak, – mormogta, – inkább megajándékozlak.

Fölnyitott egy tágas fali szekrényt és onnan találomra kivett egy ruhát. Uszályos, sárga bársonyruha volt, a melyet valamikor lovarnő korában viselhetett.

– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni.

Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörü ajándéknak. A sárga ruha egy kicsit bő volt, egy kicsit hosszu volt, de Ancsurka boldogan sétálgatott benne és szeme folyton a háta mögött kigyózó uszályon volt. A kis macska nyomában ugrándozott és karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta mindig elfogni.

– Hess, Anci. Hess, te csunya Anci! – kiáltotta Ancsurka és futva menekült egyik szobából a másikba a kis macska elől. A mikor a külső szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky urba.

Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárgaruhás leányt és Ancsurka is valahogyan elszégyelte magát.

– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, mióta nem láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!

Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de ügyetlennek mutatkozott és nem sikerült neki. (Riminszky már régen védekezett a kézcsók ellen.)

– Urnőd itthon van?

Ancsurka furcsán nevetett:

– Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy az óta megjött.

Riminszky előre ment. Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás üres volt, ki tudja merre kóborolhatott a várkisasszony!

Riminszky leült és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha eddig még nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná először, hogy milyen is az az Ancsurka. Az arca rózsaszinü volt és kék szeme ragyogott. Még a frizuráját is valamiképpen másnak látta és fehér homlokát megcsodálta. A lovaglóruhában kedves ügyetlenséggel mozgott és tagjai kigömbölyödtek a ruha alól. Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy kifejlett nőcske áll előtte, a kinek talán érzései, sejtelmei vannak.

– Be megnőttél, – ismételte csöndesen és csóválta a fejét.

Mintha valami rendkivüli dolog történt volna vele, a mire nem volt elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda Anna, a toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt és sárga bársonyruhájában senkihez sem hasonlitott azon nők közül, a kiket Riminszky Kázmér eddig ismert. Valami különös melegség szaladgált az ereiben, a fejétől a lábáig, és igy szólt a leányhoz:

– Ülj le és mondd el, hogy mit csináltál az óta, mióta nem láttuk egymást?

Ancsurka fölvetette a szemét és halkan felelt:

– Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire és…

– Nos? – kérdezte Riminszky előrehajolva.

– És a lakatokra

Riminszky elnevette magát:

– Ördöngős lakatja! Soha sem hittem volna, hogy valamikor gondolni fogsz a lakatokra. No majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon megörül neki.

Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre és bizalmasan kérdezte:

– Hát mit csinálnak otthon?

– Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon?

– Dehogy. Podolinban.

Riminszky erre ujra nevetett:

– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, a hogy már az olyan vén házban szokás. Az öreg Mik…

– Kalapál! – vágott közbe Ancsurka.

Riminszky vigan bólintott:

– Marczinkáné…

– Ebédet főz, – sietett a felelettel Ancsurka.

– Már nem. Azaz, hogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. Nagyon megöregedett azóta, hogy te elmentél és Toporcra költözött.

Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a hireket. A szemét tágra meresztette és rózsaszinü szája nyitva maradt.

– Furcsa, – mondta sokára, – hogy Marczinkáné megöregedett…

– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit csináljak veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka?

A leány némán csóválta a fejét.

– Podolinba szeretnék menni, – felelt lesütött szemmel.

Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton, csöndesen visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott a várkisasszony rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában. Sötétpiros volt az arca és acélszürke szeme, mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a leányra. Szótlanul állott egy másodpercig.

– Hogy van, Riminszky ur? – kérdezte fagyosan.

Riminszky megzavarodva emelkedett föl.

Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott a fogai között:

– Kotródj!

A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt Riminszkyre:

– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és majd elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke és a pesztonkával mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky…

Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült.

– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta szépségével és művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny? Arra a senki gyermekére?

Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott abban. De erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta:

– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra, mint Kavaczky vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen viaszbábu…

– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen viaszbábunak.

Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a honnan átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is és letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:

– Először is arra feleljen nekem, hol járt annyi ideig? Hol a pokolba kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg?

Riminszky csöndesen nevetett:

– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy kedves asszony mellé és annak illatát élvezhetem.

A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával:

– Az előbb is, mig nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal foglalkozott?

Riminszky elkomolyodott:

– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, a mely vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák elveszni és az árva gyereket sem küldték az országutra. A leányka ott maradt a házamban, nem igen láttam, nem igen törődtem vele, hisz önnek sem szóltam felőle soha. De egyszer valami betegség fogott elő és napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig a mig eszembe nem jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az árva gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira. Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…

A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon.

– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs senkije és csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben, vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást és eddig soha sem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.

Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek.

– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam, megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a másé volt, mindig a másé.

Erzsébet sötéten nézett maga elé.

– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, a kit egyedül szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az én szegény szerelmemet kivégezte. És még nem fizetett meg semmiért.

Riminszky vállat vont.

– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett halni, mert el akarta rabolni tőlünk.

– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. – Talán bizony arra számitott, hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?…

Riminszky elvörösödött.

– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban, hogy ha a diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor, a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a multat, Erzsébet. Hisz soha se beszélgettünk egyébről, mint a multról.

– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van… Mikor Pétervárott eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön eljött és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek és legyek a nizsderi vár asszonya. Én eljöttem és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem volt beszámitható állapotban. A szervezete tönkrement a vad dorbézolásban, lelke egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral kinált és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte mulattatott a dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni meg a máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem. Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkü emberek kegyetlenségével annak a megholt fiunak az alakját. Hallucinált és rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt szerelemnek az alakjával.

Riminszky fölsóhajtott:

– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett.

– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből és a divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a bosszu érzete hozott ide először. Bosszut akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam, hogy végzek vele és elmegyek. Soha se tudta volna meg senki, hogyan halt meg a nizsderi várur. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni vele, hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett szemmel hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám: „Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, – feleltem, – egyebet nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, – még van időm. Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor a vak trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A trombitás szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt kellett vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével csapkodta az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha Riminszky is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy harmadikat, – azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem, hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek. Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény, kegyetlen szavak jól estek lelkének és már éppen megnyugodni látszott, a mikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett más halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát.

Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált arccal mondta ezt a történetet.

– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész testében.

Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a bábuhoz és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy medvebőrre… Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A külső szobában találta Ancsurkát, a mint a macskáját ölébe tartotta. A leány fülébe sugta:

– Nemsokára elviszlek innen.

Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után. Odabentről a várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása hallatszott.