VII. A bécsi nők Pesten.

Május volt akkor Pesten.

A bécsi gyorsvonat, amely a legjobban épített vasuti pályán, alacsony cilinderes mozdonyával olyan fontoskodó lihegéssel szalad be a pesti állomásra, mintha legalább is előkelő távoli rokonát, a pétervár–nizzai expressz-vonatot óhajtaná utánozni, a hosszu Pullmann-kocsik mindjárt megállanak és selyemmel bélelt, arannyal diszített, villamosfényü fülkékből orosz nagyhercegek, lengyel vojvodák és cseh milliomosgyárosok szállnak ki, – a bécsi gyorsvonat májusban megrakodva jött Pestre, hogy elhozza a bécsi kávéházak szemetjét, gyanús exisztenciáit és különösen erkölcstelen asszonyait.

Lófuttatás volt Pesten.

A pompás vasuti kocsikból a rendőri ujságok megelevenedett tipusai ugrálnak le. Feltünő elegánciával öltözött sportsmanek, akik a téli hónapokban a Ronacher-nézőtéren keresnek megélhetést, hajnalban kártyás kávéházban huzódnak meg és esetleg egy öreg virágárusnővel tartanak szállást, pénzügynökök és elszánt arcú makrók, vöröses arcok és különös bajuszok, hajviseletek és nyakkendők, amelyeket csak a bécsi aszfaltbetyár kultivál, fehér kamáslik és óriási látócsövek nagy sárga táskákban. A kivágott lakkcipő, vagy a narancsszínű, magas sarku füzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra. A kisujjakon gyűrűk és a tolvaj-zsargon szavaival ékesítik a lerchenfeldi dialektust. A bécsi kávéházakban tanulták ők az okosságot és szellemi fölényt, szemtelen gúnnyal néznek végig a Kerepesi-úton.

A nők még furcsábbak; kedvelői a fehér bluzoknak és sima szoknyáknak. A kerek Girardi-kalapok vagy a nagytollas Rembrandtok igen jól illenek fejükre. Szőkésbarna hajukat feszesen fésülik és arcszínük pirosas, mintha most öblítették volna hideg vízzel. Kék szemük van és rózsaszínü szájuk. A foguk fehér és korán meghíznak. Jókedvüek és biztosak a dolgukban. A sportladyk fesztelenül fogadják minden jól öltözött férfi udvarlását, a szeretőjük markőr a Habsburg-kávéházban és csupán nyerni jönnek Pestre.

Amíg a Kék macska és a Flóra-terem volt a legelőkelőbb mulatóhely Budapesten (majd Somossy Károly fölépítette a világ egyik legszebb orfeumát), a bécsi női tipus képviselte az igazi artisztikát. A kövér, tejkeblü és a malac rózsaszínü bőréhez hasonlatos arculatu dámák, akik csak sört vagy francia pezsgőt ittak, szívtelenül és hidegen fosztogatták a férfiakat, ölelkezés közben Maxra, a fiákeresre gondoltak, egyszerre csak elhagyták Budapestet. A király-utcai énekes kávéházakban (ahol még VII. Edvárd velszi herceg korában csárdást tanult táncolni) maradt meg belőlük egy-egy öreg, de fessen öltözködő példány, akinek nem sikerült szerencsét csinálni Budapesten.

Carola Cecilia éjszaka a Beliczay-kávéházban volt, ahová a grófok és bárók frakkban jártak, Blau bácsi ingujjban billiárdozott Lazaroviccsal, a nábobbal, akit éjjel-nappal, lépésről-lépésre követtek Hartman és Lefkovics, a hűséges pénzkölcsönzők s alkoholisták módjára itták a fiatal milliomos pezsgőjét. A Kmoch és Reiner-féle „Frauenbatallion“ keringőjétől visszhangzott a pesti éjszaka, amelyet nyolcvan szép trikós-kisasszony táncolt az orfeum színpadán. Carola Cecilia (akiért egyformán rajongtak öreg börziáner zsidók és ifjú grófok) huszárkapitányi uniformisban vezényelte a pompás csapatot. Nagyváradra különvonattal vitték a zászlóaljat, hogy estére a Fekete sasban játsszék és talán már föl is lobogózták a váradi házakat, midőn Turinból megjött a sürgöny: a kormányzó meghalt… Cicele, akinek olyan sűrű, hosszú haja volt, hogy fejétől sarkáig elborította, nem őrjíthette meg végképpen a nagyváradiakat, az előadás elmaradt. Küry és Fedák kisasszony nagy primadonnák lehetnek, de korántsem váltják ki a közönségnek azt a nagyfokú lelkesedését, amely a még meglehetősen naivnak látszó korban Cicelke nyomán Pesten végiglángolt. Kérdezzétek meg az öreg urakat, Amerikába költözött pénzügynököket, letört gavallérokat és Rajna Ferencet, ki volt Carola Cecilia, midőn a „Hölgyzászlóalj“-ban a nemzeti színű zászlót kibontotta! A még félig német pesti éjszaka őrjöngve tapsolt, az orfeum előtt a fiákeresek éljenezték és a zene csengve-bongva zengett… Mi volt szebb? A „Hölgyzászlóalj“, vagy a manapság divatos „Hulló falevél“? Ó, a régi karnagyok szemérmesek voltak. Aki egykor megírja Budapest történetét, Somossy Károly és Carola Cecilia alakjáról nagyon sokat írhat. Ők tanították meg lumpolni a várost. Bizonyosan ma is isznak francia pezsgőt Budapesten, hisz e portéka mindig kelendő marad, míg gazdag inyencek és ledér nők élnek a földön. Ám akkoriban, májusban, lóversenykor, mikor Carola a feketeharisnyás lábát a Beliczay-kávéház márványasztalára teszi és Blau Diogénesz egy rajongó lovag hódolatával iszik a diva lakkcipőjéből, Batthyány Elemér és Szemere Miklós fiatal urak, Munczy nagy szürke szakállával francia dalokat muzsikál és Somossy úr együtt mulat ott vendégeivel; a mulatságos és ötletes Lantos megnyitja Pesten az első elegáns restaurant-t, amelynek konyháján reggelig ég a tűz és olcsón mulatni lehet, – nyomban bele is bukik a vállalkozó szellemű férfiú, bár Brillat-Savarin receptje szerint főzi a tyúklevest; élelmes vendéglősök korcsmákat alapítottak, amelyeket csupán éjfél után nyitottak ki, a „Temető“-ben reggel tíz órakor kiérdemesült aranyifjak mulattak Strasser csikósbojtár-modorban előadott dalain és a Kauser-társaság hordó sört helyeztetett az asztalra; a divat májusi délben ligeti vendéglőbe hajtatni Móni gyors trapperein (miközben kocsis, ló és szerszám a bécsi Práterről álmodott), a zongorást kihúzni az ágyból; a vörös Friedmann csillagos övet hord derekán és Szekulával világvárosnak nevezik ki Pestet, amelynek szanfranciszkói tempóban építenek mulatóhelyet és a néger táncosokat, nemzetközi művészeket Pestre csődítik: „Ős-Budavára!“ mondják az emberek és kelet és nyugat minden pompája megjelenik képzeletükben és az idáig rejtett pesti félvilág, a titkosan szerető nők hirtelen, tavasz virágai módjára elleptek mindent a bámészkodó város előtt (akiknek lakáscímével és nevével a nők hódoló barátja, pártfogója és gourmandja, Kapy kapitány úr, az angol király rokona, finom maroquin-bőrbe kötött, arany ceruzával írott jegyzőkönyvecskéket töltött meg és könyvtárában bizonyosan föltalálható, hogy a drága Svarcz Mici hol lakott húsz év előtt); a süket Fritz apó meg bablevest főz a Vasvári Pál-utcában és „lokál“-jában fiákeresek, kaszinói urak és éjjeli leányok együtt táncolnak délelőtt a tüdővészes Breitner zongorája körül, aki hátborzongatóan variálja az ocsmány és ledér szavakat dalaiban, míg fülig nyitott szája fekete üregéből egy fölbontott régi sír sötétsége mered elő s gyakran ömlik tüdejéből a vér a mulatság hevében (míg otthon a beteg asszony és beteg gyermek várja); a vérbeli lumpok és passzionátus ivók, a mámorban életet kereső urak és a szinte állativá aljasodott bécsi leányok idejében, midőn Fifi kihullott metszőfogát viaszgyertyadarabbal pótolja, a bolondos Gréte tébolyodottan tépi össze ruháit, míg Mici minden reggel öngyilkos óhajt lenni: e korban Roederer és Pomery urak a messzi Frankföldön bizony alaposan tudomást szereztek arról, hogy Pesten május van, lóverseny van. Freystädtler Flóra, a vörös milliomosleány még Champagne dombján termett aranyban fürösztötte meg színész és fiákeres szeretőit, mielőtt udvarlásukat elfogadta volna. A pesti lumpolások hőskorából, midőn egy-egy éjszaka vagyonok úsztak el pezsgőre, virágra, muzsikára, éles visítással sikolt ki a bécsi nők mámoros hangja.

Orfeum!

Mily melegen, zenésen, szinte kábítóan hangzott egykor e szó ifjú gavallér korunkban! Táncosnőket és hercegnőket láttunk, az urak fehér inge fénylik, virágillat tölti meg a rózsaszínű villamos fényben tündöklő termet, páholyában Vladimir nagyherceg ül, földszinten a rasta, rövidszoknyás francia szubrett csicsereg a pódiumon, kopaszfejű, kiélt arcú pincérek a temetésrendező tiszteletteljességével viszik jéghütőjében a francia dombok borát és a zenekarból bűbájosan hangzik a csengő-bongó orfeumzene. A nagyvilág, Páris, Nizza: eljött hozzánk vizitbe egy estére. Azután elment Cecilia s elmentek mind. Egyiknek-másiknak trafikja vagy masamód-üzlete van a Ringen és Pestre csak májusban hozzák vissza emlékeik, a régi időkben ünnepségnek nevezett tavaszi lóversenyre.

Ilyenkor írják az ujságok, hogy megérkezett az előkelő külföldi társaság Budapestre.

*

Horváth kisasszony még sohasem volt lóversenyen, kisleánykorában a Sugár-úton nézte Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann piroskerekű, könnyű fiákerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér és négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi ujságíró, mint az élet főrendezője, élénken előre hajolt hatalmas pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat, mintha mindenki nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott és a férfiak térdükre húzták a pepita-nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!

Urbanovicsné újabb segéllyel látta el a Pattantyus-utca hölgyeit és a boldogtalan Rezedának kárba veszett minden ékesszólása. A színésznők, miután új tavaszi ruhához jutottak (Horváth kisasszony pepita-kosztümöt varratott, fecskefarkú kabátkával, míg Szilvia kék és fehérpettyes ponzsiból kisleányos toalettet választott), egy versenynapi délután fiákert hozattak.

– Hölgyeim, csupán az éjjeli kaszirnők és félvilági lepkék szoktak a turfra járni hétköznapokon – elmélkedett Rezeda úr.

A színésznők azonban nevetve intettek a szerkesztőnek.

– Ha szégyel velünk jönni, ne jöjjön velünk, – mondá élesen Klára.

A bús férfiú beleegyezett sorsába.

– Becsületemre, – dörmögte, – úgy érzem már magam, mint egy makró. Vásárra hordom nőismerőseimet.

A kisasszonyok természetesen a grófnékra voltak kíváncsiak elsősorban. Rezeda úr megmutatott nekik néhány mágnásasszonyt, akiket látásból ismert. A fiatal grófnők karosszékeikben mint pasztell-képek üldögéltek. Finom, csodálatosan gyöngéd arcbőrükkel, ruháikkal, keztyűikkel, cipőikkel mint üvegházi növények foglaltak helyet a piros zsinórral elkerített részben. Vajjon hol veszik a grófnők kalapjukat, amely izlésével és formájával olyannyira különbözik mindig a polgárasszonyok kalapjától? A keztyűs talán külön keztyűt varr Andrássy kontesznek? És az elzárt paloták levegőjében műtárgyak, festmények, ázsiai szőnyegek és gondtalan évek közepette felnövekedő hölgyek igazán mások volnának, mint a teremtés többi asszonyai? A rózsaszínű csipke alsóruháikon és a szalag cipőjükön, hajuknak üde hulláma és szemüknek fénye vajjon honnan van, hogy azt a legügyesebb, a leggazdagabb zsidónő sem tudja utánozni? Testüknek rugalmassága – még az idősebb hölgyeknél is, – mintha csakugyan a századokon át átfinomult vérkeveredésnek a következménye volna! Kék vér! – mondták a régi regényírók. S a polgári férfiú fölsóhajt, hogy sohasem ismeri meg a kékvérű nőket közelebbről.

Egy fordulónál (mert hisz a kisasszonyok állandóan sétáltak, hogy semmit el ne mulasszanak), Alvinczi feketeszakállas, fehérkalapos feje bukkant föl a mezőn. Lusta, szinte unott léptekkel közelgett, a látócsövét egykedvüen himbálta a karján.

– Gyerünk! – mondta Rezeda úr idegesen.

Horváth kisasszony azonban megállott és olyan mosollyal nézett Alvinczi szeme közé, amilyen mosoly csak kitanult kurtizánok, vagy teljesen ártatlan nők arcán szokott jelentkezni az izgatottság palástolására.

Alvinczi megzavarodva nézett a hölgyre, mintha emlékei között kutatna.

– Jó napot, Alvinczi! – mondta Horváth kisasszony csalfa szemhunyorítással. – Ugy-e bár, nem emlékszik rám? De én nem felejtettem el magát!

(Rezeda úr azt hitte, hogy a föld alá sűlyed szégyenletében.)

Az ázsiai kán fehérkeztyűs kezével megemelte a kalapját.

– Van szerencsém, – mondta minden meggyőződés nélkül és futó, kérdő pillantást vetett Rezeda úrra.

Rezeda úr vállat vont s odavetőleg, a fogai között mormogta:

– Louise asszonynál… Az estélyen…

Alvinczi fanyarul mosolygott. Elővette a zsebkendőjét és a gyomorbetegek keserűségével köhintett.

– Igen… Mindjárt szolgálok valami jó tippel… – folytatta gyorsan a legnagyobb szivélyességgel. – A dámák bizonyára nyerni szeretnének, habár, ha én rám hallgatnak, nem fogadnak. A lóversenyen nem lehet nyerni. De hogy mégis kivegyék részüket a játék szórakozásából, majd szolgálok néhány tikettel. Ha megengedik… A viszontlátásra. Sietek, mert már start van.

Gyorsan megemelte a kalapját, felületesen megfogta Horváth kisasszony kezét és eltünt a lépcsőkön, amelyek a könyvfogadóhoz vezettek. Mindenütt tiszteletteljesen nyilt szét a tömeg. Ő játszik itt a legnagyobb tétekben. A lóversenyvárosban király volt Alvinczi.

Rezeda úr sötétpiros arccal kapaszkodott Horváth kisasszony karjába.

– Lelkem, – kezdte az indulattól visszafojtott hangon, – maga úgy viselkedik, mint valami falusi kisasszony. Azt hiszi, hogy Kisvárdán van, ahol a társulat drámai szendéjét minden suszterinas ismeri? Pesten vagyunk, lelkem, ahol nem szokás megszólongatni a férfiakat.

– Valóban nagyon neveletlen volt Alvinczi, – felelt elkomolyodva Klára. – Ostoba voltam, beismerem. Gondolataimban annyit foglalkozom a furcsa emberrel, hogy egész természetesnek találtam, hogy nyomban rámismer ő is, amint találkozunk… Bocsásson meg, Rezeda.

De Rezeda úr nem bocsátott meg.

– Nézzen körül a gyepen, – folytatta szigorúan. – Látja ezt a sok föltünő kalapos, furcsa ruhás, elszánt képű nőt? Ezek mind azért vannak itt, hogy Alvinczivel, vagy a hozzá hasonló erszényű férfiakkal megismerkedjenek. De még ők sem mernek megszólítani senkit.

– Mily szamár voltam! – mormogta könnyes keserűséggel Klára.

Éles csöngetés hangzott.

A tömegben egy hetykekalapú, pirosmellényes, fehérszakállú öreg úr törekedett a társaság felé. Barna köpenyeg volt rajta és rozzant sétapálcával integetett.

– Nagysádkám!

Szilveszter úr volt ő, az Alvinczi titoknoka.

Néhány barna karton-billétát nyomott a sok közül a Horváth kisasszony kezébe.

– A fejedelem küldi, – mondta a sietéstől elfulladva.

– Hogy van, Szilveszter bácsi? – kérdezte megenyhülve Klára.

– Sietek. Sietek. Még X. grófnénak kell jegyeket adnom, az öreg B. bárókisasszonynak és özvegy Ábrándinénak. A versenyt pedig már futják.

– Miért fogadta el? – kérdezte sötéten Rezeda úr.

Horváth kisasszony izgatottan nézte a kartondarabokat.

– Tíz forint. Háromszor tíz forint. A hatos számon. Nézze meg csak, gyorsan, Rezeda úr, melyik a hatos szám?

– Az Alvinczi lova. Ignác.

Vad kiáltozás töltötte meg hirtelen a mezőt. Mintha váratlanul megbolondultak volna az emberek ezrei. Padokra és székekre ugráltak. Lóneveket kiabáltak. A szemek kimeredtek. A nők hisztérikusan visítottak.

– Innen úgy sem látunk semmit a futásból, – mondta Rezeda úr. – Forduljanak meg, hölgyeim. Az emelvényen ül Alvinczi úr. Majd az ő arcáról itéljük meg, hogy megnyeri-e a versenyt Ignác.

A Jockey-Club tagjainak fenntartott helyen ült Alvinczi úr és bizonyosan a világ egyik legjobb látócsöve volt a szeme előtt, amint a lovak futását figyelte.

Mereven dőlt hátra ülésében, amint feszülten figyelt.

Hirtelen előrehajolt, mintha az energikus mozdulattal is hozzájárulna a verseny kimeneteléhez.

A gukker szinte megfeszült kezében, amint a cél előtti utolsó métereken a magasból a paripák futását figyelte.

Azután elvette szeme elől a gukkert.

Boldog, gyermekesen boldog, diadalmas mosoly jelent meg a sötét, szomorú arcon, mintha karácsonyi angyal csengetne végig a mezőn… A szomszédjai kezüket nyújtották felé.

– Ignác! – ordította ezer torok.

– Nyertünk! – kiáltotta önfeledten, szinte könnybeborult szemmel Horváth kisasszony. – Ignác. Drága Ignác.

– Az ördög vitte volna el! – dörmögte Rezeda úr.

Horváth kisasszony a fehér korláthoz rohant, midőn a győztes paripát elvezették. Fehérkeztyűs kezével boldogan tapsolt a kistermetű pejlovacska felé.

– Ignác! – mondta szerelmesen, lágyan.

… Bármennyire szeretett volna Horváth kisasszony e délutánon Alvinczi úrral ismét találkozni, ez többé már nem sikerült neki…

– Vajjon miért került el Alvinczi? – kérdezte Horváth kisasszony, midőn hazafelé mentek fáradtan és porosan.

Rezeda úr mogorván lóbálta a fejét:

– Kisasszony, jegyezze meg magának: a hálálkodó ember a legkényelmetlenebb lény. Az ember nem tud vele mit csinálni. Alvinczinek különben is régi babonája, hogy akkor, midőn jelentősebb összeggel fogad valamely lóra, a szegény ismerősei és barátai között fogadójegyeket osztat széjjel. Vannak pedig ismerősei, akik részére ugyanakkor más lovakra fogad, mint amilyenre ő maga játszott. Örüljön, bennünket szerencsés ismerősnek számít.

– Nagyszerű ember.

– Annál is nagyszerűbb, mert míg kegyedet kétszáz forinthoz juttatta (hogy kiimádkozza a győzelmet, mint azok az öreg mágnásasszonyok, akiket támogat s versenynapi délelőttökön a Ferenciek-templomába járnak imádkozni Alvinczi szerencséjéért), addig ő maga, mint egy beavatott ismerősömtől hallottam, csaknem százezer forintot húzott be Ignác győzelmével. Ez Alvinczi kifogyhatatlannak hitt vagyonának a forrása. Ezért hívják Monte Cristonak.

Klára összecsapta a kezét:

– Imádom, – mondta.