VI. Az utolsó nihilista.

Bonifácz Béla, hirlapíró és Danton és Robespierre meghatalmazottja, a dunai tartomány igazgatására, egy napon a legnagyobb nehézségek árán tudott Budáról Pestre jutni.

Akkoriban a hegyek között lakott, az olvadó havakban és a csípős márciusi szelekben, midőn az időjárás nemcsak a téli erdőben meghalt kis madarak holttesteit takarja el a fehérlábú és ibolyaszagú fiatal hölgy elől, a tavaszi nő elől, hanem a legnagyobb passzióval törekedik rendet és tisztaságot teremteni az emberek között is. A télen meggöthösödött és az éjszakai hóviharokkal együtt nyugtalankodó nagybetegek, elkorhadt tüdők, kifáradt szívek, rákos gyomrok és szerelmi lázban megbetegedett vérek a tavasz zsendülő szelére nagy erővel kezdik el munkájukat, mint a gombák elfogyasztják a régi malomgát mellett heverő gerendát. A koporsókat kiviszik a temetőkbe, a szobákat kiszellőztetik és az itt maradott ócska kabátok, lyukas nadrágok és hervadt kalapok fölött szemlét tartanak az élők, hogy a handlénak eladhassák. Künn, messze a város végén néha egy pár cipőért is fohászkodik a szegény koldus, hogy a nagybeteget az útból eltegye végre a mindenható természet. Pedig a rákos öregember, aki már csupán gondolatban foglalkozik ápolónője formáival, éppoly kevéssé szereti itthagyni szenvedésektől izzadt ágyát, mint az ifjú udvarhölgy, akinek csak nemrégiben volt szerencséje magára hívhatni a herceg úr ő fensége figyelmét. A Halál tavasszal nagy sétát tesz a tartományban, hogy az emberi hullákkal megtrágyázhassa a réteket, mezőket a közelgő nyár szép virágainak.

A temetők alatt, mélyen a föld alatt bizonyosan csatornák vannak s a hercegnők szép szeme, utcaleányok keble, tudósok agyveleje s költők szíve szétárad a messzi rétekre, kertekre, hogy szép virágokká, napraforgókká, vagy vadrózsabokrokká váljanak. Ma még ajkaddal érintgeted szép kedvesed nyakszirtjét és kezed izgalomtól remegve nyul a meleg alsóruhához, holnapra e szívdobogásos dolgok egy rákospalotai paraszt konyhakertjében galambbegy alakjában élnek tovább és a vastagnyakú korcsmáros, Glück Frigyes, salátának tálaltatja Brillat-Savarin útmutatása szerint. Te (inyes kedvvel és jó húst mellé) megeszed a salátát, miközben szemed már új nők eleven formáin bogarász, friss ruhák alatt keresel másnak hitt női részeket és csak a keserű pálinka juttatja eszedbe halott és elfogyasztott kedvesedet.

Bár e gondolatok mindenkinek eszébe juthatnak, Bonifácz Béla nihilista és hirlapíró mégis e tárgybani elmerülés ürügye alatt óhajtott az alagúti vámnál fizetési kötelezettség nélkül elsuhanni barna kis köpenyében, amelyet egy bácskai madárijesztő is szégyenkezve viselne.

Az őr azonban éber volt és Bonifácz Bélát ridegen fölszólították a vám megfizetésére.

A költő vállat vont, visszafordult. Mily balgák az emberek! Hisz ha pénze volna, nem hagyja el a jánoshegyi csőszházat. Éppen a pénz hiánya okozta, hogy Budáról Pestre igyekezett Szilveszter barátjához, egy-két forint, esetleg huszonhárom krajcár kölcsönkérésére.

(Számítása szerint ugyanis huszonhárom krajcárból átélheti a mai napot.)

A vámőrök olyan haragosan néztek Bonifácz Bélára is, mint egykor Kohlhaas Mihályra, a kohlhaasenbrücki lócsiszárra néztek az Elbe mellett s okozói lettek ezért hadjáratoknak, haláloknak, szerencsétlenségeknek és fejedelmi bánatoknak, amint az Kleist Henrik könyvében szóról-szóra olvasható. A vámőrök mindig szigoru emberek voltak és most is meggondolatlanul cselekedtek, midőn a rideg és embertelen törvényhez ragaszkodtak Bonifácz Béla úrral szemben. Ugyebár furcsa dolog, hogy valaki, gondolkozó ember, talán nem is a legtehetségtelenebb a fővárosban, ne mehessen át az alaguton, mert elfelejtett két darab rezet a zsebében elhelyezni? A gazdag emberek gyermekei fogatokon s fennakadás nélkül robognak át a Gellérthegy alatt a Krisztina-körut felé, hogy a Városmajor tájékán meglassítsa a lovak lépteit a figyelmes kocsis, az ablakot a hintón leeresztik s a tavasz lágy, friss fuvalma beárad a sajttal és pálinkával kereskedő emberek csemetéire. Öreg nők és meghizott öreg urak, akiknek emésztőcsatornájában alattomoskodva jár-kel a borzalmas rák, hogy megfizessen ifjukori bűnökért, vérfertőzésekért és az étvágygerjesztően feltálalt ebédekért, hol állatok, fecskék hulladékait, vagy énekesmadarak gyomrát pikáns mártással öntötte le a francia szakács, nagyot szippantanak a budai hegyek levegőjéből, midőn a nedvesfalu alagutat elhagyják. „Természet!“ „Regény!“ „Szerelem!“ kiáltják Oesterreicherné leányai, midőn tavaszi délutánokon a furcsa budai házak között, Martinovics mezején átkocsiznak, hogy a karminon kivül a tavaszi nap pirosságával is arcukon kedveskedhessenek a szegény férfiaknak, külföldi ágensnek és pesti divatfinak, akik a szerelmet a magyar-utcai háremben feltalálják. Bizonyára a Belváros alatt elfolyó csatorna a legmegvetettebb a pesti csatornák között. A bozontos, boglyas, falusi komondor a sváb kertész kocsija mögött talán hátsó lábát emeli a pesti férfiak felé. A sváb kutya szerelme a természet nemes törvényeit nem szegi meg.

Bonifácz Bélát tehát elüzték a vámtól s a nihilista szíve körül a vér oly meleg lett, mint a Golfáram a hideg oceánokban. „Igazam van! Mindig igazam van! Ha a bombát elhajítom, igazam van!…“ mondták a vérnek a hullámai s a vértanuk boldogságával kapaszkodott neki a Várhegynek, hogy két krajcár hiányában emigy kelhessen át Budáról Pestre.

Már két napja nem evett ekkor…

Bonifácz Béla pesti utazása a legkisebb sikerrel sem járt. Szilveszter úr, barátja és pártfogója, a lóversenytérre kisérte fejedelmét és Alvinczi úr régi, ezüstaranyszínü nyakkendőjében és kék kalapjában sört ivott e tavaszi délután, midőn a csikók, nyugtalan és vad mének, álmélkodó szemü, nemes alaku kancák a zöld mezőn végignyargaltanak, hogy Szilveszter úr a hatodik pohár sörnél türelmetlenséggel emlegesse lord Derbyt és Batthyány Elemért, mert hiszen nem nyert a lovak játékos futásánál. Ezalatt Bonifácz Béla libegő köpenyegében – (amilyenben a szegény vándorénekesek járhattak Eperjesen és Lőcsén és a lengyel uraknál, akiknek piros csizmája mindig szívesen tánclépésre perdült, ha az országútról benyitott egy vándorló deák, aki három verset mondott s így élte életét) – cikk-cakkos vonalban rohant át Pesten. Már esteledett, senkivel sem találkozott, aki legalább egy pohár borral megkinálta volna, megnézte a helyet, ahol a dinamitbombát elhelyezi a Váci-utcában, – vagy talán ekrazitot! – s a kénzsinórt meggyujtja délután hat órakor. Azután az összekötő vasuti hídnak vette útját, hogy pénz nélkül átkelhessen a Dunán, s mire a város elmaradozott a boldogtalan kis ember mögött, aki négy mérföldnyi utat tett meg, hogy esetleg borából megkinálja a szegény Szilveszter, a bozontos szakáll és régen nyirott hajfürtök nem emelkedtek többé bombavető lázzal, a cvikker mögött bús szeme bágyadtan megnyugodott, Krisztusra gondolt, amint a szegények szokták, midőn már mindenki elhagyta őket.

A názárethi aztán átsegítette Bonifácz Bélát az összekötő vasuti hídon s adott neki elég erőt is, hogy fölmásszon a Jánoshegyre, ahol egy elhagyott csőszházban fizetség nélkül töltötte a telet.

Odalent a városban már bealkonyodott, csupán a tornyok fénylettek. A hegyen azonban még világos volt.

A csőszház előtt egy fatuskó volt s egy feketeruhás hölgy várta ott Bonifácz Bélát.

Dideri-Dir volt ő, költőnő, ügyvéd elvált felesége valahol Erdélyben, akivel vidéki csavargásai közepette Bonifácz Béla megismerkedett. Az ügyvédnét a költészetre oktatta, verseket olvasott föl neki, ábrándos és hosszu mesékkel traktálta szívről, szerelemről, költeményről; két nap mulva, midőn ismét megszállta a vándorlási kedv, tovább ment, de távozása előtt költőket rendelt a beteges lelkü asszonyságnak: a bús és aranypókhálós Reviczkyt, az esti harangszó hangu Tompát és Turgenyev Iván Tavaszi hullámait…

– De Punint és Baburint se hagyja ki, kedves tekintetes asszony. S bizonyosan meggyógyul a lelke, – mondta Béla és a köpenyeg csatját megerősítette nyakában, mintha nagy szél volna odakünn.

– Azután? – kérdezte a szürkülő haju és szívbajos tekintetü asszony.

– Majd megírom a többit!

Ilyenformán néhány levelet is váltott Bonifácz Béla Dideri-Dirrel. (Abban az időben ilyen álneveket választottak a költőnők, mert Ibolyát vagy Hajnalkát már divatjuk multjának számítottak. A régi imakönyveket is félretették a katolikus asszonyok, midőn Orczy bárónő új imakönyvet írt. Igy modernizálódnak a nők!) Dideri-Dir elküldte verseit, amelyeket a költő látogatása óta költött. Bonifácznak mindig volt levélportóra pénze, ha úrnők leveleire kellett választ írni.

– Hogy kerül ide? – kérdezte szigorúan Bonifácz Béla. – Nem megmondtam, hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az asszonyokat.

A hegyi bokrok és fák már ekkor aludtak, elszundikáltak a nagy kövek és mohos törzsek is, mert sehonnan sem hangzott föl nevetés Bonifácz Béla szavaira.

Az asszony megfogta a nihilista kezét:

– Én nem haragszom, hogy ön nem lakik az Andrássy-úti palotában, mint nálam létekor mondta.

Béla vállat vont:

– Egészségügyi szempontból költöztem a hegyre.

– Ahová én három napi bolyongás után találtam el.

– Maradt volna otthon, nagyságos asszony, Pest feketére fest. Itt nincsenek költők. Akik vannak, azok Beliczay kávéházában udvarolnak az éjjeli leányoknak. Remélem, nem óhajt a Beliczay-kávéházba menni?

– De igen, igen, – felelt a szívbajos asszony. – Közelről szeretném látni az ifjú Ady Endrét. Ó, én sok mindent megtudtam, mióta maga engem elhagyott. Leveleztem valakivel, egy nővel, s az mindent megírt a költőkről, akik verseikben az élet forradalmát hirdetik, szent, nagy szerelmi reneszánszokat igérnek az olvasónőnek s éjjel sört isznak és Jolán úrnő árvaleánykáit pártfogolják a zenés kávéházban… Oh, Istenem, ha fiatalabb volnék!

– Beállana Jolánhoz árvaleánykának?

– Kérem, kedves Bonifácz úr, vezessen el engem azon helyekre, ahol a költők töltik éjszakáikat. Égek a vágytól, hogy közelről láthassam őket.

A nihilista megcsóválta a fejét:

– Asszonyom, rossz helyen kopogtat! Én nem vagyok már ismerős a fiatal író és költő urakkal. Az én időm lejárt. Az oroszlánfejü Benedek Aladár az utolsó lirikus, akit ismerni szerencsém van. Az enyhén őszülő szakállnak hatvanéves korában is sikerei vannak a józsefvárosi hölgyek között. Vagy ha parancsolja, bemutatom Gáspár Imrének, aki a József-utcai földszintes házikóban, délutánonként a kuglizóban pihen, miután egész nap leveleket írt megyéspüspököknek és zsidó nagykereskedőknek s a kerek pápaszem csodálatosan magas értelmiséggel csillogott. A tollacska minden erejét és fantáziáját összeszedi, az apró betücskék bibliai bőséggel omlanak és nem egyszer bukkannak elő eredeti sorok a Manfrédból, vagy az Anyeginból… Stecz öreg hordár tíz levélnél kevesebbel sohasem indul el a város különböző pontjaira. Mire bealkonyodik a Józsefváros fölött, az öreg hordár piros sapkájában titokzatosan tér meg a kuglizóba. Vagy ismerheti a fehérhaju és pirosmellényes Erdélyi Gyulát, régen letünt időknek regényíróját, aki Szegény Dezső című regényéért húsz forintot kapott a Pesti Naplótól és jelenleg csupán Szemere Miklós versenyparipáihoz ír ódákat, mert az emberekről többé nem érdemes dalolni, ha megengedi… Seffer Lászlót, vagy Szeles Adorjánt. Egytől-egyig kitünő komoly férfiak. Spártai jellemek és a petróleumos kóc sohasem hiányzik zsebükből, ha az országot föl kellene gyujtani… Még a „Vendéglősök Lapja“ parádi víz- és viaszgyertyaszagu szerkesztőjének is bemutathatom, aki Kossuth temetésén vitte a fáklyát és viszi azóta is a megmaradott viaszdarabot. Csete Lajos, a Pokrócz Ádám apja a kövér Ligeti korcsmájában issza ezredik spriccerét, míg Jaskula Virág Béla a Fővárosi Lapokat szerkeszti a Práter-utcában s kék szemével ábrándosan tekintget mindazokra a magas ablakból, akiket mecénásoknak sejt. Régen letünt idők félig szent, félig őrült, olykor szegény bűnös emberei ők, akik sohasem mernek előjönni a józsefvárosi kis korcsmákból, bár bűneikért megvezeklettek. A nemességnek és gyöngeségnek furcsa keverékei. Chaterton, az éhenhalt angol poéta, vagy a klinikai ágyon elpusztult Reviczky Gyula az ideáljuk néha… Máskor Robespierre és Danton imádatuk alakja. A negyvenkilencediki debreceni országgyűlés törvényéhez alkalmazkodnak, amelyet a nagy kálvinista templomban kimondtak… És a világon a legjobb társaságnak vélem még Pongrátz Bélát, az istentől és embertől elhagyott szegény kis költőt, aki olyan nemesnek és tisztának maradott meg szent rajongásában a legnagyobb nyomor és szegénység éveiben, mint a régi aranypénzek, amelyek várkutak mélyéből kerülnek napfényre s rajtuk egy fiatal, babérkoszorús császár képe van… Az ifjabb Görgei, a tábornok fia komor, magányos vándorlásaiban gyakran elvetődik a helyre, ahol a szegény költők meghúzzák magukat, padlásokon, régi pincékben, nyomorult hónapos szobákban, ahol maga a gazda is adós a hópénzzel. Az ifjabb Görgei mindig megy, nyughatatlanul bolyong Pestről Budára, mint Angliában járta egykoron a Londontól dél felé, Anglia virágoskertjébe vezető országútakat. Csupán olyankor nyugszik meg, midőn hébe-korba elhelyezkedik a lipótmezei csendes házban. Hetenkint kimenőt élvez, midőn is O. B. grófnő társaságában színházba mehet, rendesen klasszikus darabhoz, amelyet az ifjabb Görgei még ifjúkorában látott Párisban vagy Londonban és előadás után vacsorázik a grófnővel. A ravasz orvosok jól gondolták ki ezt a dolgot. Görgei úr hölgytársaságban nem nyul italhoz, ellenben igyekszik fiatal, szellemes és nagyműveltségü gavallér lenni. Az angol királyi képtárról beszél O. B. grófnőnek, a csodálatos British Museumról és Haydn zenéjéről, amelynek sok művelője van az angol vallásos házakban. Még jóval éjfél előtt hazatér, a grófnőt kisérve, a messzi csendes házba, mert hisz O. B. grófnő beteg… Ime, ők az én barátaim, asszonyom. Körükbe szívesen elkísérhetem.

Dideri-Dir, a költőnő (mint általában a nők), inkább kedvelte a tornyok magasságából közelgő holdat, mint a napnyugati égboltozat halványuló csillagait.

– Új barátokat kell szerezni, Béla, – mondta a csőszkunyhó előtt, fölemelkedve a fatuskóról. – Az emberek, akikről beszélt, bizonyosan jégszürke, zordon, magányos, asszonykerülő, bogaras vén emberek. Elég részem volt a vén emberekből férjem oldalán… Fiatal, csillogószemü és emelkedő csillagu férfiak barátságára vágyom, akiknek saroglyájához odaköthetem a lovamat. Én érvényesülni akarok, mert úgy érzem, hogy tehetségem van. Hisz mindazok között, akiket fölemlített, egyiknek sincs lapja!…

– Az „Olvasd!“ már megszűnt – felelt Bonifácz Béla mélabúsan.

A szürkülőhaju asszonyság áhitatosan nézett a Jánoshegy fölötti égboltozatra, ahol már föltünedeztek az esti csillagok.

– Szerelmes szeretnék lenni… Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgy sem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába. Cholnoky Viktorba vagy Lovik Károlyba… Egy fiatal, pályája kezdetén lévő iróba, mint George Sand Musset Alfrédbe… Baszkircsev Mária szeretnék lenni. Ah, mily királyi kertekből áradó illat lehet az: együtt emelkedni a dicsőség lajtorjáján. Egyik nap Dideri-Dir költeményét közlik a lapok, másnap szép kedvesem, drága Alfrédem dalát. És olykor egymás mellett jelenhetik meg nevünk A Hét hasábjain. Nem, kedves Bonifácz Béla, nem azért jöttem el az erdélyi havasok közül, hogy az öreg Gáspár Imrével sörözzek együtt a józsefvárosi kis kuglizóban!

– Kegyed egy stréber nő!

– Lehetséges… Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban és az írók frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán szalont is fogok tartani, zsúrokat adni és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem… Megengedem, hogy néha meglátogasson, ha nincs vendégem.

Dideri-Dir ezután homlokon csókolta Bonifácz Bélát és színpadias léptekkel elvonult a jánoshegyi kunyhó tájékáról. Bonifácz sokáig utána nézett és őszes szakállába halkan mormogta:

– Majd visszatérsz még hozzám, szegény leányom!

Egy hét mulva Dideri-Dir két leánya kereste föl Bonifácz urat.

Tizenhat-tizenhét esztendős, se nem szép, se nem csúnya leányok voltak. Olga az irodalomért, Giza a művészetért rajongott.

– Béla bácsi, az anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban csavarog nagyhaju költőcsemetékkel, álhirlapírókkal… Mi nagyon szégyeljük magunkat. Nem akarunk Pesten maradni.

– Menjenek haza az édesapjukhoz!

– Az atyánk egy cseléddel él. Mi elhatároztuk, hogy elmegyünk Magyarországból. Táncolni tudunk. Olga énekel hárfa mellett francia dalokat. Csinosak, fiatalok vagyunk. Tegnap az ügynökkel megállapodtunk. Oroszországba megyünk művésznőknek. Szeretnénk, ha velünk jönne. Mint apánk, vagy mint öreg barátunk…

– Szegénykéim – kiáltott föl fájdalmasan Bonifácz Béla. – Elpusztultok, elégtek, meghaltok. Vengergák lesztek s kórházban haldokoltok.

– Jöjjön velünk, s ne hagyjon elpusztulni! – felelték Dideri-Dir leányai. – Itt úgy sincs semmi dolga. A csőszkunyhót őrzi.

Bonifácz Béla elgondolkozott.

– Valami dolgom mégis csak volna… Hetenkint cikket kell írni a Vendéglősök Lapjába. Rettentő méreg az irodalom. Vérbajossá teszi a polgárokat és polgárnőket, ha belékóstolnak. Az írók mind szélhámosok. Kinevezik királyi mesterségnek, a legdicsőbb foglalkozásnak a maguk dolgát. Holott tulajdonképpen senkinek sincs szüksége az irodalomra. Az emberek sokkal boldogabbak volnának, ha nem volna irodalom. Tovább is születnének, szeretnének, meghalnának. A nagy, gyönyörüséges Életnek semmi köze sincs az apró, sűrű betücskékhez. Az írók, mint egy titkos szövetség, századok óta mérgezik az emberek lelkét, hogy maguk meg tudjanak élni. A meséik, dalaik mind arra valók, hogy nyugtalanságot, zavart idézzenek elő az emberi lelkekben. És ha egy családba beköltözött az irodalom édes mérge, ott nyomon következik a boldogtalanság. Az írók feleségei mind szerencsétlen asszonyok. Szilveszter barátom tizenhat esztendős leánya fölakasztotta magát. S ime benneteket elhágy anyátok, mert verseket mondanak neki éjjel a kávéházban…

– Eljön velünk? – kérdezték a leányok.

– Elmegyek, szegénykéim. Titeket nem engedlek feláldozni az őrültségnek, amit irodalomnak neveznek. Egyszer zöld alkoholban, máskor az idegek természetellenes kivánkozásában, harmadszor a vérnek lobogó égésében lakik az őrültség, amely irodalom névre hallgat. Elmegyünk ebből az országból, ahol a félbolond ügyvédnét szabadon engedik járni – az irodalom ürügye alatt.

Giza, aki a praktikusabb volt, végigmustrálta Bonifácz úr ruházatát.

– Mindenekelőtt gyerünk a szabóhoz, Béla bácsi! – mondta és karonfogta a bozontos, öreges emberkét…

… Két évig járt Bonifácz Béla Oroszországban a Dideri-Dir leányaival. A leányok szép ruhákat, némi pénzecskét táncoltak össze Moszkvától és Pétervártól végig a nagy szibériai vasutvonal mentén, ahol a helyőrség kozáktisztjei szinte őrjöngve fogadták a varsói első orfeumot.

Egy vasuti állomáson, messze Ázsiában azután ellopták mindenüket. Pénzüket, ruhásládáikat, ékszereiket. A magyar határtól sok ezer versztnyire, egy félig behavazott szibériai állomáson, mongol lókötők és félvad muszka tisztek között, ahol csak hetenkint egyszer megy át a vonat, egyetlen pénzdarab, ruha és élelem nélkül maradtak Dideri-Dir táncos leányai és Bonifácz Béla, a költő.