VIII. Az álmok és a kártyák.

Tavasz volt és a pattantyus-utcai hölgyeknek délutánonként verseket és regényeket olvasott Rezeda úr.

Rezeda szerkesztőnek régi módszere volt a nők körüli udvarlásnál a költők segítségül vétele. Szerelmeit (a cirkusz-lovarnőt a Henry társulatánál, a cukrászkisasszonyt egy régi vidéki cukrászdában, ahol mályvaszínü függönyök lengtek az ablakon és a likőrös üvegeken virágkosaras vignetták voltak, majd az özvegy kereskedőnét, akinek szívbaja volt és nagy szemében az elmulás utáni vágy néha csodálatosan tükröződött) többnyire Byron vagy Puskin verseinek köszönhette. Mint egy biedermeier-ifjú, finom kötésben verseskönyvet hordott a zsebében és midőn a hölgyeket négyszemközt kaphatta, vadul, gyorsan, vagy lágyan és álmodozva a fülükbe olvasta az idevonatkozó szakaszokat. A nők néha megengedték, hogy a kezüket megcsókolja, máskor könnyedén végigsimították homlokát, kedves Rezedának nevezték, virágjukat a verseskönyv lapjai közé préselték, azután elbocsátották a szerkesztőt, aki lehajlott fejjel bandukolt és az öngyilkos Kleist Henrikre gondolt. Igy élt Rezeda úr szerelmeiben és még az özvegy kereskedőné hálószobájáig sem juthatott el, aki pedig olyan sűrű, szőkehaju, hosszu szempilláju, összeérő szemöldökű és kövérkés nő volt, mint valami keleti álom. Csupán gyönyörü lábán a harisnyakötőt helyettesítő szalagcsokorra emlékezett, amely halavány lilaszínü volt és emlékbe egy kis zsebkendőt kapott, amelyet otthon a párnája alá dugott. Rezeda úr magánéletét vizsgálva, azt kell hinnünk, hogy a nők az utolsó felvonásban elidegenedtek az ábrándos és busongó ifjútól. Sohasem sikerült a nők nyakszirtjének azon helyén a csókot elhelyezni, amely csók a szentéletü apácát is megőrjítheti. Az ujjai csupán a kezekig jutottak és szinte röstelkedett a nők háta mögött, midőn esős időben megmutatták a bokájukat. A kereskedőné – hogy még egyszer és utoljára fölemlítsük a kövér asszonykát – egy nyári délutánon, a virágoskertbe csupán egyetlen szál, vékony pongyolát vett magára és a napsugár az árnyékos helyeken meglehetősen megmutogatta a ruha alá rejtett formákat. Rezeda úr szívdobogya kérdezősködött a virágok nevei után és a világért sem merészelte teljesen kinyitni a szemét. Az asszonyka kétszer, háromszor elment a napsütéses helyekre, engedte, hogy a szél ruhájába fujjon és rövidujju pongyolában gyakran emelte föl két karját kontyához, miközben ruhája csaknem vállig csúszott… „És ezt a kéket, amely olyan, mint egy Richepin-vers, hogy hívják, nagyságos asszony?“

Nem csodálható tehát, ha Rezeda úr (aki éjjel, ágyában a legelszántabb kékszakáll volt, minden nőismerősét meztelenre vetkőztette és még a torkukat is megcsókolta harapós csókkal) tavaszi délután a pattantyus-utcai kis lakásban, ahol két fiatal nő illata összekeveredett a cserepes virágok illatával és a himzett diványpárnának asszonyhaj szaga volt, az ágyterítő alól szinte lappangva sompolyogtak elő női álmok és a reggel használt kis piros papucsok öléből, a törülközők gyürődéséből, a hajfésükből és puha, bolyhos vállkendőkből két szerelemre hivatott fiatal nő jó szaga áramlott: Rezeda úr a sánta lord verseit olvasgatta s egy teljes, az Élet megünneplésére szánt májusi délután mulott el Lermontoff Korunk hősének emlékezetére.

– Holnap elhozom Boccacciót, – fenyegetőzött esténkint bánatos mosollyal Rezeda úr. – A flórenci barátok és kikapós menyecskék tán hatással lesznek hölgyeimre.

– Hozza el, kedves, – felelt álmodozva Szilvia.

De Rezeda úr nem merte elhozni a világ legszebb könyvét. Talán a színésznők erkölcseit féltette…

Máskor a szűk előszobában olyan közel ért Szilviához, hogy a könnyü ruhácska alatt megérezte a leány testének gyöngéden domborodó, meleg részletét. Szilvia harmatos barna szemével, amely félig zsidó-, félig cigányszem volt, nyugodtan nézett az érzelmes fiatalemberre.

– Bocsánat, – rebegte Rezeda úr. – Nem akartam…

De aznap éjjel (a magányban) még a harisnyát is lehuzta Szilviáról és pontosan kiszámította a leány testén található finomságokat a haj sűrűségéből, finomságából.

Ismét délután volt és a cserepes virágok az ablakokban kinyujtották leveleiket a nap felé és az orgona gyöngéden remegett fehér fürteivel, mint egy szűz leány ég felé küldött fohásza emelkedik remegőn fölfelé a székesegyház tömjénfüstös boltozatában. Szilvia sűrü fekete hajába, amely csigákba göndörödött, mint a spanyol szenyoráké, a napsugár tüzes nyilacskákat helyezett el, amelyek alattomosan fényesítették a hajszálakat az ablaknál, a zongora mellett. Kivágott nyakán gyöngéd pelyhek és kis kék bajuszán mintha tréfásan-bús gondolatok helyezkednének el, amint alig hallhatólag fütyült egy bús magyar dalt. Rezeda úr A vadász iratait olvasta Turgenyevtől és a scsigri-i kerület Hamletjének bánatos elbeszélését hangsulyozta: Szilviáról Klárára emelvén szemét a lap fordításánál, mintha ő maga volna az a bizonyos éjjeli vendég, aki annak örül, hogy a boldogtalanság legszélsőbb fokát elérte.

Szilvia abbanhagyta a fütyörészést.

– Meddig fog ez így tartani? – kérdezte, de nem nézett sem Rezeda urra, sem Klárára.

Klára (ismét fehérnemüt javított) anélkül, hogy föltekintett volna, vállat vont, Rezeda úr a pontig olvasott, azután összezárta a könyvet.

– Valamit kérdezett, Szilvia? – kérdezte udvariasan előrehajolva.

Szilvia fölsóhajtott:

– Ó, nem kérdeztem semmit. Nem is kérdezhettem, hisz senki sem tudna felelni a jelenlevők közül… Azt szeretném tudni, hogy miért vagyok itt a Pattantyus-utcában és mi tart vissza attól, hogy elszerződjem vidékre színésznőnek? Mikor Pestre jöttünk, azt hittük, hogy most következik a nagyszerű, mulatságos, nagyvilági élet. Én legalább titkon mindig azt hittem, hogy valami rendkivüli dolog fog történni, ha én, a nem mindennapi, szép, tehetséges, okos és jó teremtés Pesten megtelepedem. Azután semmi sem történik. Egyik nap mulik a másik után. Reggel az ágyamba süt a nap, de én fekve maradok… Félek a fölkeléstől, mert tudom, hogy ismét kezdődik az unalmas, hosszu nap. Amíg fekszem, addig azt hiszem, hogy valami mégis csak fog történni fölkelés után, valami váratlan, rendkivüli dolog… Valaki jön… Vagy csak egy levelet kapok, amelynek örülni fogok. Érezni fogok valamit, amit idáig nem éreztem… Egy nevet hallok, aminek örülni fogok. Hogy Rezeda úr délután elhoz egy költeményes könyvet, amelyben végre megtalálom azt a verset, amelyre egész életemben vágyódtam, de amelyből még egy sort sem tudok… Egy Medve nevü fiú mondta el a Kálvária-téren és én tizenöt esztendős voltam. Medvét nem láttam többé és bármiképpen gondolkozom, a vers nem jut az eszembe. Néha azt hiszem, hogy varázslat alatt vagyok, amelyből csak akkor fogok megszabadulni, ha a régen hallott vers ismét eszembe jut és én szívemben elmondom újra, amit akkor a Kálvária-téren…

– Vajjon miféle vers lehet az? – kérdezte elkomolyodva Rezeda úr.

Szilvia fájdalmasan megrázta a fejét:

– Nem tudom. Még álmomban sem jut eszembe, pedig olykor éjjel, mintegy csak félig elaludva, olyan dolgok jutnak eszembe a gyermekkoromból, amelyekre már nem is emlékeztem. Csak hirtelen, mint egy kép, mint egy dal, megjelenik rajza a lelkemben. A minap annak a hórihorgas verklisnek a kockás kabátja jutott eszembe, aki gyermekkoromban az udvarunkba járt muzsikálni. Akkoriban jöttünk Pestre, – az anyámra már nem emlékszem, csupán az apámra, amint középen gondosan kettészelte a rövidszivart, hogy maradjon még egy szivarja. De a vers, amelyet Medve mondott, sohasem fog eszembe jutni.

– Ki volt Medve? – folytatta az érdeklődést az udvarias Rezeda úr.

– Azt sem tudom, – mormogta elkeseredve Szilvia. – Egy kis cukrászda, ahol tejszines kávét ittunk, kalitkában feketerigó volt, a Frou-Frou címü francia lap függött a fogason és Medve… Ennyi, amennyire bizonyosan emlékszem. Még csak a szeme sincs eszembe. Mintha csak olyan messzire ment volna el tőlem, mint az életemnek a boldogsága. Azt hiszem, ha a vers eszembe jutna és Medvét megtalálnám: újra boldog lennék, mint tizenöt esztendős koromban voltam.

– Szegényke, – mondta részvéttel Rezeda úr – én majd keresni fogom Medvét.

Szilvia finom, kékes orra kissé elpirosodott a haragtól.

– Rezeda úr, ön olyan jó fiú, hogy az már szinte botrány.

Horváth kisasszony halkan fölnevetett.

– Én azt hiszem, hogy Medve nem is létezett. Csak úgy álmodtad egyszer. Fiatalkoromban annyit álmodtam egy hadnaggyal, hogy néha már azt hittem, hogy nem is vagyok többé ártatlan. És ébren sohasem láttam a hadnagyot, aki minden éjszaka kék atillában és lakkcsizmában meglátogatott. Maga nem álmodott sohasem leányokkal, Rezeda?

A finom ifjú fehér kezével lágyan intett.

– Magukkal! – mondta keserü gúnnyal. – Két feleségem van minden éjjel. Kegyedék.

Szilvia elkeseredetten támasztotta tenyerébe állát.

– Minden nő volt valaha boldog. Egyik azért volt boldog, mert boldogtalan lett, a másik egy arcképet őriz a szívében, akinek eljövetelében hisz, a harmadik azt várja, hogy majd elveszi valaki… Én semmit sem várok, semmiben sem hiszek. A multkor egy tót gyolcsos járt az udvarunkban. Arra gondoltam, hogy sokkal boldogabb lennék, ha a gyolcsoshoz feleségül mennék. Szép fehér nadrágja volt.

Rezeda úr halkan, Horváth kisasszony hangosan nevetett.

– Te, ne nevess, Klára, – folytatta szemrehányólag Szilvia – mert bolondabb nő még nem volt a világon, mint te. Egy lehetetlenségbe, Alvinczi Eduárdba legyen szerelmes valaki! Igazán csak az hiányzanék, hogy esténkint imádkozzál érte.

Horváth kisasszony homloka elpirult.

– Azt te nem tudod, hogy én kiért imádkozom.

– Nem is szoktál imádkozni.

Horváth kisasszony letette a varrást.

– Mindig… Éjjel az ágyban a szívem fölött imára kulcsolom a két kezemet és a szememet lehunyom, nehogy az utcai gázlámpa világosságánál bármit is lássak. És mindig csak azt rebegem a szívemben, hogy: Istenem, Krisztusom, Máriám! Engedjétek meg, hogy mindig ilyen boldog lehessek életemben, mint most. Sohase legyek szerelmesebb. Sohase legyen más szerelmem, mint az, akit jóformán sohasem látok. Ne is legyek soha az övé és ne is foghassa meg sohase a kezemet! Ne is lásson, ne is gondoljon rám… Csak én mindig szerethessem és sohase ábránduljak ki belőle, mint az apácák nem gyógyulnak meg soha Szent György lovag iránt érzett szerelmükből. Hát nem jobb és nem szebb ez így, mintha verekednék naponta a korhely férjemmel, vagy szeretőmmel?

Szilvia makacsan rázta a fejét.

– Péteriné, a súgónénk, volt a legboldogabb asszony, akit valaha láttam, pedig az ura mindennap részeg volt és délután a nyilvános házba járt pipázni és darabokat másolni. Mindig verekedtek, nyomorogtak, éheztek!… S az asszony mégis boldog volt, mert ha Péteri aludt, az ágya mellé ülhetett és leste a lélekzetvételét. Tehát egészen mindegy, hogy gróf az asszony szerelme, vagy csak egy gyolcsostót!

– Mert a sugó elhitette azzal a jó bolond asszonnyal, hogy nem a nőkhöz jár, hanem csupán a nyilvános ház különös levegőjét kivánja a szervezete, mint az ópiumot. Csak ott tudja helyesen lemásolni a szerepeket, ahol éjjel részeg emberek táncolnak és a zongorát betegre döngetik. Néha tízesztendős fiát is elvitte a súgó és az ott olvasta meséskönyveit a szőnyegen heverészve. Agyonütni való ember volt Péteri! – mondá szigoruan Klára. – Senki sem állott vele szóba a társulatnál. Vajjon jár-e még délután a Jeruzsálem-utcába?

– Bizonyosan – felelt vidoran Rezeda úr, mert a történet megnyerte tetszését. – Otthon megfájdul a feje, a szeme, a háta, amint már az ilyen gazembereknél szokás. Addig nyög, panaszkodik, amíg az asszony magától megszólal: eregy már, fiam… de korán haza jőjj!

Szilvia elkeseredetten mormogta:

– Igy tehát semmi különbség sincs Alvinczi és Péteri sugó között. Klára szerelmese is idegen nők után csavarog.

Horváth kisasszony eleinte nevetett, később elkomolyodott.

– Fiam, – mondta meghatott hangon – hagyd az én szívemet! Igazán nagyon boldog vagyok, hogy végre szerelmes lehettem valakibe a magam módja szerint. Én olyan vagyok, mint azok az asszonyok, akik egész életükben harisnyát kötnek és a harisnyaszemekbe kötik bele minden gondolatukat, vágyódásukat, álmaikat. És sohasem hagyják abba a kötést, hogy a szomszédba átmenjenek, ahol az imádott férfiú pipázik vagy bort iszik.

A kis vitatkozás csendesen elmulott, mint a tó tükrén a hullámgyűrűk. Rezeda úr fölemelte a könyvet, hogy a nagyszerű Csertophanovról és barátjáról olvasson, midőn kocsi állott meg a ház előtt és Urbanovicsné katonás hangja fölhangzott a folyosón.

A horvát özvegy virágzóbb volt, mint valaha, szürke nyers selyemköpenyege szárnyai libegve követték. Három aranyfácántoll a kalapja mellé tűzve.

– Csak egy napra, egyetlen órácskára jöttem Pestre, gyermekeim. Otthon, nálunk, a Száva mellett a fürészmalmokat építik, ott kell lennem reggeltől estig, mert kilopják a szemem. A multkoriban még a szegeket is ellopták… Azonban Tóricsnét meg kell látogatni.

A színésznők hizelkedve simogatták a gazdag asszonyság köpenyegét.

– Milyen gyönyörű a néni!

– Ugyan ne bolondozzatok. Tavalyi a kalapom, tavalyi a ruhám. Az ilyen magamfajta falusi asszonyságnak nem kötelessége tudni a legutolsó divatot. Csupán annyiban különbözöm a pesti hivatalnoknéktól, hogy mindig a legjobbat és a legdrágábbat vásárlom. Igy azután egy pár keztyűm esztendőkig is jó állapotban marad. Mert tizenkét pár keztyűt veszek egyszerre. Ám gyerünk Tóricsnéhoz, mert az esti vonattal haza akarok menni.

– Ki az a Tóricsné?

– Ne kérdezősködjetek, megmondott már róla mindent az én szomszédom, az én Zrinyi Miklósom, akivel esténkint telefonon szoktam beszélgetni a Dráván át. Az én szomszédom nagy bajban volt a tavasszal. A faüzlet pangott, a bankok fölmondták a kölcsönt, a fiskálisok árverést emlegettek és az én szomszédom teljesen kétségbeesve nézett a holnap elé, pedig egyébként olyan rendes ember, mint a svájci óra. A mi vidékünkön minden ok nélkül tönkremennek néha a kereskedők. Az üzlet megáll, mint a szikladarab a Szávában. Nagy víz kell ahhoz, hogy a kő megmozduljon a folyóban. Az aranymosó parasztok is néha hónapokig hiába mossák a Száva fövényét, egy szem arany sem marad szitájukban. Máskor megbolondul a folyó és marékszámra hozza az aranyat a hegyekből. A kereskedőink már tudják, hogy ha a fejük tetejére állanak, akkor sem tehetnek semmit. Ki kell várni a hideglelés elmulását… Esetleg nyugodtan tönkremenni, ha már így rendelte a végzet. Az én szomszédom, hogy, hogy nem, nagy bajában egy budai javasasszonyhoz fordult, a Tóricsnéhoz. Keresztény-katolikus létére nem írhatott a szadagóriai rabbihoz tanácsért, kénytelen volt a javasasszonnyal beérni. Egy-két levelet váltottak, azután titkon Pestre jött a szomszéd és meglátogatta az asszonyt. Mi történt, mi nem történt? Az én szomszédom búnak eresztett feje egyszer csak fölemelkedik, pénzhez jut az eszéki banktól, utánanéz elhanyagolt üzletének és már májusra rendbe is jött mindennel. Kutyabaja sincs azóta. A mája sem fáj, pedig azt érezni szokta néha.

Urbanovicsné olyan hevesen beszélt, hogy észre sem vette, a kisasszonyok toalettet csináltak és útrakészen állottak.

– Nagy kocsival jöttem, négyüléses, mindnyájan elférhetünk, – szólt az özvegy és Rezeda úrnak is fejébe nyomta a kalapot.

A javasasszony olyan helyen lakott Budán, ahová már kocsival nem lehet eljutni. Meredek kis hegyi utcácskában, titokzatosan bezárt kapuju házban, amely tán még a török hódoltság alatt volt új épület, zeg-zúgos folyosó mögött, lefüggönyözött szobában foglalt helyet Tóricsné. Hátrasimított hajú, nyugodt tekintetü asszonyság volt. Az arca sima és pirosas, – valamikor tán szép is lehetett. A nyelvével megnyálazta az ajka szélét, mielőtt megszólalt volna.

– Az asszonyság ugyebár, üzleti ügyben kéri tanácsomat? – kérdezte, miután egy rövid másodpercig fölvetette fekete, értelmes szemét. – Tessék helyet foglalni, itt mellettem, a többieknek nem kell hallani, amit mondani fogok.

Urbanovicsné várakozólag, kissé izgatottan telepedett Tóricsné mellé. Az asszony nyugodtan, komolyan az arcába nézett.

– No mi a baj? – kérdezte halkított hangon, mintha már nagyon régen ismerte volna Urbanovicsnét. – Szerelmes?

– Az is, – felelt megzavarodva az özvegy. – De az üzlet fontosabb. Nem tudom, hogy lesz, nem tudom, mint lesz. Temérdek pénzt fektettem valamely üzletbe és most nem tudok aludni éjszaka.

A javasasszony közömbösen csóválta a fejét.

– Szerelmes. Szokott az lenni, kérem. Csak ne tessék szégyenkezni, jönnek ide fehérhajú grófnék is az ő nagy bajukkal. A multkor egy nagymama volt itt. Az unokája iskolatársába szeretett bele. Nem kell azért búsulni, kérem. Mindnyájan emberek vagyunk. Azután a szerelem nem kérdezi, hány esztendős valaki. Bemegy az még a templomba is az ember után, meglepi imádkozás közben, álmában vagy olyan dolog közben, amihez senkinek semmi köze sincs… Csak ne tessék szégyelni. Jönnek ide igen nagy dámák Pestről. Sokan megtalálták már a boldogságukat ebben a házban.

Nyugodtan, emelkedés vagy szünet nélkül beszél a javasasszony, két fekete szeme ezalatt már vizsgálódva függött a színésznőkön és Rezeda úron.

– Hát mondja meg, hogy lesz? – kérdezte Urbanovicsné.

– Kérem, ezt én tőlem ne tessék kérdezni, mert én nem vagyok jósnő. A jósnők mind hazudnak és abból élnek, hogy az emberek elhiszik a bolondságaikat. Én csak annyit mondhatok, amennyit egy hosszú életen át tapasztaltam. Se bü, se bá! Kegyed csak a szívére hallgasson mindig és akkor szerencséje lesz mindenféle ügyletben. Módos asszony, ne vonja meg magától azt a dolgot, amely a szívnek és a testnek úgy kell, mint a mindennapi kenyér. Szorgalmas, dolgos, jó asszony. Egészséges asszony, jóvérű asszony. Csak ne vonja meg magától azt, amire szüksége van, akkor minden dolgában szerencséje lesz. Többet én magának nem mondhatok. No, kisasszonyok! Szőke kisasszony, tessék csak közelebb jönni!

Urbanovicsné szeretett volna még egyetmást kérdezni, de Tóricsné már levette róla a tekintetét. Fölállott és Klárának engedte át helyét, aki bizonyos megilletődéssel ereszkedett le a székre. Tóricsné gyors pillantást vetett a leányra.

– Maga azért jött hozzám, hogy megmondjam, azé lesz-e, akit szeret?

– Nem, felelt Klára. – Én tudom, hogy azé sohasem lehetek.

– Csak ne tessék ellenkezni, nagysádkám. Tóricsnét nem lehet megcsalni. Járnak én hozzám olyan szent leányok, akik még az utcára se mernek kimenni egyedül, a szívükben pedig az ördög lakik. Ne féljen, maga sem különb, mint a többi. Bizony odaadná magát annak a férfinak és nem gondolna rá, hogy mi lesz holnap, meg holnapután… De ne is gondoljon rá. Maga sohasem lesz azé, akit szeret. Jobb, ha az egész dolgot kiveri a fejéből. Fiatal még, szép leány, nem is olyan messzire van magától az, aki igazán szereti, akinek minden gondolata maga. Szeresse azt és nagyon boldog lesz szerelmében. Fekete szép kisasszony. Kegyednek a kártyát nézem meg.

Az asztalfiókból egy pakli kerekre kopott, elhomályosult kártyát vett elő, mintha még Lenormand vetette volna e kártyával a jövendőt. Megemeltette a csomagot Szilviával, majd elgondolkozva nézett a kirakott kártyákra. Azután összecsapta, újra megkeverte, emeltette s balról jobbra rakosgatta az elhomályosult figurákat. Szilvia mosolyogva nézte a furcsa képecskéket, amelyeken homokóra, táncosnő, halál és öregember váltakoztak, igazi vetőkártya volt.

– Itt áll, – mormogta elgondolkozva Tóricsné – itt áll a közelben az egész dolog. Furcsa, mintha már ma, mielőtt lenyugodna a nap, találkoznék azzal, akinek kezébe jövendője, boldogsága le van téve. Kisasszony, én csak azt mondhatom magának, amit a kártya mutat. Igen rövid időn belül nagyon boldog lesz, valaki nagyon sokat gondol magára és már útban van… Utazik, jön, nemsokára itt lesz.

A kártyát gyorsan összekapta, mintha már idáig is nagyon sokat árultak volna el a titokzatos figurák. A hosszú fonállal lassan és hallgatagon átcsavarta a csomagot. A fiókot bezárta és csodálkozva emelte föl a szemét, hogy vendégei még mindig a szobában vannak.

Szótlanul távoztak a pestiek, miután Urbanovicsné egy bankjegyet helyezett el az asztalon. Tóricsné nem nyúlt a pénzhez, nem köszönte meg, a fejével bólintott és mozdulatlanul maradt helyén.

A szűk budai utcácskán, amelyben olyan régi házak voltak, mint a regékben, szótlanul ballagott le a társaság. Mintha mindnyájan a javasasszony szavain gondolkoztak volna. Csupán Rezeda úr nevetgélt magában csendesen.

Egy régi kis cukrászda volt egy kis téren, amely akkora volt, hogy csak egy ócska kút fért el rajta. A cukrászdában meguzsonnáztak, tejszínes kávét és kuglófot. Szilvia szórakozottan jártatta köröskörül a tekintetét.

– Valamikor már voltam ebben a cukrászdában, – mondta, – de már nem emlékszem rá, hogy mikor. Ezek a sárga selyemszékek akkor még kevésbbé voltak kopottak és a kávé jobb volt.

– Híres cukrász volt ez Budán. Szerelmes pestiek idejártak randevura, – mormogta Rezeda úr. – Szerelem lakott itt, a régi tükrökbe boldog arcok néztek. Mily ráncosak, életúntak lehetnek az akkori derült arcok és pókhálósak a fénylő szemek! A kis cukrászda is megkopott, mint egy emlékkönyv, amelynek minden lapját teleírták. Beesteledett, a szerelmes párok hazamentek Pestre, miután annyi semmiséget és annyi gyönyört mondtak egymásnak a sárga selyemszékeken, a kis cukrászdában eloltották a lámpát! Igy van minden az életben.

– Csak a kalitkát és benne a fekete rigót nem látom sehol! – ábrándozott Szilvia. – És a Frou-Frou is itt függött valahol cifra párisi hölgyeivel és frakkos gavallérjaival!

A sarokban egy ujságlap mögött egy feketeruhás, csendes fiatalember üldögélt eddig. Most látható lett fürtös feje és borotvált arca. Fénylő szemüveg volt az arcán és halovány, szenvedélyes homlokát figyelmesen a társaság felé fordította.

Szilvia egy másodpercig szótlanul, megilletődve, szinte könnybeborult tekintettel nézte a halovány fiatalembert. Azután halkan, titokzatosan elnevette magát és boldogan intett a szomszédnak.

– Medve! – kiáltotta. – Hol jársz itt, Medve?

A fiatalember elpirult, majd fölemelkedett az asztaltól.

– Már régen nézlek, de nem mertelek megszólítani! – mondta lágy, félénk hangon Medve. – Nagyon szép lettél, mióta nem láttalak.

– És te is hogy megváltoztál! De nem hátrányodra.

A bemutatásnál kiderült, hogy Medve karmesterrel voltak szerencsések megismerkedni.

A karmester igen komoly, szótlan fiatalember volt. Szilvia ellenben gyorsan, vidáman locsogott:

– Ma délután beszélgettünk rólad. Emlékszel, egyszer cukrászdába mentünk?… Hogy élsz? Mit csinálsz? Merre jártál azóta, hogy nem láttalak?

Medve minderre alig felelt, mert igen csendes fiatalember volt. Csak a szemeivel nézett csodálkozva és olykor megsimogatta a haját.

– Medve, kedves Medve! – mondta Szilvia.

Estefelé, midőn hazamentek, az úton Rezeda úr gúnyosan megkérdezte Szilviát:

– Nos, hölgyem, eszébe jutott már a vers, a régi vers?

A színésznő halkan, turbékolva nevetett.

– Igen. De nem mondom meg senkinek.