IX.

A muzsa csak a szerelemnek
Tüntével jött meg. S mostan im
Kisérletez: ha megegyeznek
Dalomhoz érzés, eszme, rím.
Szabad a költő, nincs keserve.
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem,
De könnyét rég elsírta már.

(Anyégin.)

Rezeda úr Budán lakott, a várban és éjszakánkint, midőn hazafelé járt, gyakran találkozott régi királyokkal, amint a kőfalból kiléptek. Rezeda illedelmesen megemelte a kalapját a deák-köpenyes Mátyás, vagy a zordon, feketeszakállas Zsigmond előtt és mindaddig meghajtott fővel állott a bástya mellett, amíg a régi királyok szellemalakja, őszi éj ködéből, sápadt hold ezüstjéből és ódon tornyok tompán visszhangzó harangütéséből szőtt árnya ismét eltünt valamerre a várfal mentén. Máskor hallgatózva állott meg egy-egy mélyen alvó utcában: mintha a föld alól, a Vár alatt lévő pincékből, bolthajtásos alagutakból mulatozás zaját hallotta volna. Mélyről hangzott a tábori síp hangja, az ércből való borosedények összekondultak és a mulatók borízü danája olyanformán hallatszott, mint éjszaka, a síkon, messzire a háborúba vitt bakák énekelnek a robogó vonaton. Ki tudja, melyik régi király vitézei maradtak oda mulatozás folytán a Vár alatti pincében, a pinceajtót kivülről becsukták, a bejárás bolthajtása összeomlott, mintegy örökre elzárva az utat… Majd csuklyás köpenyben udvari frájok suhantak el mellette a néma éjben és léptük olyan nesztelen volt, mint a temetői szél. Egyiknek-másiknak aranyos volt a cipellőjén a sarok. A köpenyeg szárnya megérintette Rezeda úr vállát, de ő sohasem engedte meg magának azt a lovagiatlanságot, hogy régi idők éjjelente kisértő dámáinak utána lessen. Az aranyos sarku cipőcskék titkon vitték úrnőiket a Vár kacskaringós utcáin végig valamely ódon házba, ahol az elmult századokból való lovag bizonyosan már várakozott.

Talán a Várban azért bérelt kvártélyt búbánatos hősünk, hogy éjféli sétái különbözzenek a pesti fiatalemberek sétáitól. Rezeda úr szerette a rejtelmeket és az éjszakát.

Hajdan víg és életrevaló fiatalember volt az alföldi és felvidéki városokban, ahol korán elmulott ifjúságát eltöltötte. Kézsmárkon a Méze-kertben a söröskancsó mellett együtt énekelte a többivel a diákok dalát és fehér, angol sisakot, magassarku topánt és vastag sétapálcát hordott (amelynek végét kabátzsebébe dugta). Szerelmes volt Stolcz Herminbe, mert minden kézsmárki diák szerelmes volt Stolcz Herminbe és első párbaját éppen e drága hölgyért vívta meg a népkert elhagyott táncpavillonjában, midőn Thököly Imre korából való görbe, halálosztó szablyákkal csapott össze a két, övig meztelen ifjú. Az ifjúság istene vigyázott a halálos suhogással csapkodó szablyákra és csupán egy gyüszünyi vér maradt a pavillon padlóján, ahol nemrégen Stolcz Hermina szalagos, fehér cipője a lengyelpolka zenéjére táncolt. A párviadal azonban kitudódott és mielőtt győzelmes hősünk Hermintől elnyerhette volna jutalmát (egy kacér mosoly, egy meleg kézszorítás, vagy egy előbb megcsókolt virág alakjában), a szigorú tanári kar eltávolította a liceumból a párviadal résztvevőit. Hermina kék szeme és vidor nevetése a vasuti kerekek zörgésében sokáig elkisérte Rezeda urat, pedig idáig Horácon kívül érdemleges költőt még nem olvasott.

Az alföldi város gimnáziuma zöld fák között állott és csúcsíves ablakaival, nyitott árkádjaival inkább valamelyes kacér vadászkastélyhoz hasonlított, mint a tudományok csarnokához. Az ifjabb professzorok együtt jártak lumpolni a nagyobb diákokkal a közeli fürdőhelyre. Gró Pistáért, a rajztanárért és költőért, szívesen föláldozta volna az életét bármelyik diák. Rezeda úr résztvett ugyan a dáridókban, versenyt futtatott kétkerekü kocsijával és brúdert ivott a cigányokkal, de szerenádra sohase ment az ablakok alá. Búsan, titokteljes világfájdalommal járt-kelt az alföldi városkában, mint bánatország álruhás királyfia. Bár senkinek sem mondta el hősi párbaját az ősi Kézsmárkon, csakhamar érkeztek levelek a Felvidékről, amelyekből kiderült Rezeda bűne. S a tett, amely a felvidéki világfelfogás szerint csaknem derékban szelte egy jobb sorsra érdemes ifjú pályáját, az Alföldön, a Tisza környékén a legünnepeltebb fiatalemberré emelte hősünket. A magyar történelem tanára, Porubszky Pál, midőn befejezte tündöklő előadását a Jagellókról (ahogyan csak a régi, vidéki professzorok tudtak beszélni, akik a kemény magyarokat nevelték), célzást tett, hogy nemcsak a történelemben vannak hősök, hanem a körülöttünk zajló életben is… (Később ugyancsak Porubszky Pál, a magyar irodalom tanára, Bessenyei gárdistahadnagy gyönyörü élettörténetéhez hozzáfűzte, hogy manapság is vannak költők, velünk, mellettünk és szemünk láttára bontakozik tehetségük… S a költő ismét Rezeda úr volt, mert hiszen a költői pályára óhajtott lépni, miután szerelmében csalódott. Igy nevelték akkor a tanárok az ifjúságot!)

A borongós, bánatos ifjú, aki oly formás és deli volt, mint egy Mária Terézia-korabeli levente, szeretett egyedül kószálni a ligetekben, kertek alatt és csupán akkor derült arca, ha szerelmes párt leshetett meg véletlenül az elhagyott Morgó-temetőben, vagy a Bujdos-erdő mogyorófabokrai alatt. A városban éppen olyan szerelmesek voltak a hölgyek és férfiak, mint más városokban, sőt valamivel szívesebben áldoztak a szerelemnek, mert szokás volt megbocsátani a leányoknak, ha valamely bajba estek.

Különös város volt ez. Magyarok és szlávok ölelkezéséből származott lakosság lakott a homokos dombok között. Cifra, büszke tirpákok hajtották gyönyörü négyeseiket, asszonyaik oly pompázatosan viselték selymeiket, mint Szvatopluk udvarhölgyei, a férfiak nemes alkatú, bátor, józan, takarékos és büszke fajták, mintha a Don mellől jöttek volna ők is. A dombon orosz templom állott, ahol az Unghból, Beregből leereszkedett görög-katolikusok énekeltek és leányaik oly szőkék és ábrándosak voltak, mint dalaik. A tirpákok Luther Márton vallásában, a magyarok Mária hitében születtek és haltak. A zsidók hagymafejü tornya alatt csizmában és agarászó-ostorral járó fiatalemberek éltek már, akik százast ragasztottak a Benczi homlokára, de asszonyaik még olyanok voltak, mintha most jöttek volna a lembergi ghettóból, az utcára nem igen jártak és ha valamelyik megjelent, megbolondultak láttára a férfiak. Gyönyörűséges zsidó nők! A trafikosnénak a szemében az andaluziai csillagos eget láthatod, míg a patikárusné oly álmadozó és halk, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna ki. A doktorné szőke és göndörhajú, sűrű szemöldöke, a pelyhek nyakán és a kendő, amelyet vállára dob, midőn a szomszédba megy, a krakói Jagelló-torony harangütését juttatja eszedbe, amint a zsidók házai fölött elszáll.

A bujdosó Rezeda úr egy napon megismerkedett Bertával, az állatorvos fiatal feleségével, aki olyan szép volt, mint Eszter és erényes, mint Zsuzsánna. A búskomoly ifjú magános, panasznélküli élete meghatotta Bertát, aki leánykorában a pesti nőneveldében is töltött egy esztendőt. Talán érdekelte egy kissé a tizenhat esztendős, korán fejlett ifjú, aki törökverő karddal megy harcba egy késmárki kisasszonyért!… Berta nagyvilági hölgy volt a tirpákok városában, ruhája szövetét a párisi Bon Marché-ból hozatta, cipője francia sarka pesti suszter kezét dicsérte és halovány, finom arcán olyanforma borongás lakott, mintha gondolatai másfelé, messze innen kalandoznának és Berta meg sem látja az ujonnan keletkezett Ruzsonyi testvérek divatárusok kirakatát. Francia szavakat tudott, amelyeket ügyesen kevert beszédébe és kedvenc írója volt Maupassant! Holott a város kölcsönkönyvtárában, amelyet a ferdevállú és szeplős Rosenfeld kisasszonyok vezettek, még hetekkel előre kellett jegyezni Rocambole-ra és A véreb-re. Előfizetője volt a Párisi Divatnak és a Hét-nek. És pesti leánykorában megismerkedett Heltai Jenővel. Művelt volt tehát és a keresztény és a zsidó hölgyek orrukat fintorgatták, midőn délben a korzón egyesegyedül sétált. A zongorán kifogástalanul játszotta Csajkovszkij románcát és este a pesti Operára gondolt, ahol egyszer a Bécsi keringő című balletet látta. A körme oly fényes és tiszta volt, mint egy francia hercegnőé és talán naplót is írt, – de lehet, hogy ezt már csupán a városbeli hölgyek gyöngéd bosszantására cselekedte. Sport szempontjából hosszú sétákat szokott tenni a város környékén, midőn a kis gyöngyháznyelű pisztoly volt a hosszú köpenyeg zsebében és sohasem hiányzott kezéből a sárgaborítékos francia könyv.

Rezeda úr elkísérte hosszú sétáiban az asszonyt és többnyire hallgatagon kullogott a szigoru nőcske mellett, akinek cipője parányi nyomokat hagyott a gyalogösvényen. Aki Rezeda urat közelebbről ismeri ebből az időből, csaknem teljes bizonysággal mondhatja, hogy a ligeti és városvégi sétákon, a finom úrhölgy oldalán a koravén ifjú romantikusan gondolt első szerelmére, Stolcz Herminre, pedig az iskolai költőkén kívül egyetlen rím sem csengett még szívében.

Egy alkonyattal Berta – midőn a messzi szélmalomig sétáltak és útközben vándor énekest hallgattak – így szólt a diákhoz:

– Fiam, maga túlságosan műveletlen. Egyszer kinő a bajusza és elkövetkezik az ideje, hogy megnősüljön. Hermin kisasszony akkorára már férjhez ment és piszkos kölykeit mosdatja. Kegyednek új nők meghódításán kell törni a fejét. Mondja, mit tud maga mondani egy nőnek, akinek tetszeni akar?

Rezeda vállat vont:

– Én nem akarok tetszeni.

– Fiam, ostobaságot mondott – szólt igen komolyan Berta. – A földön azért vannak nők és férfiak, hogy egymásnak tetszeni akarjanak. A nők csupán ezért tűzik a madarak tollait a kalapjuk mellé. Adok magának egy könyvet a könyvtáramból. Abból megtanulja egy kissé az életet. Igérje meg azonban, hogy elolvassa!

– Igérem – felelt némi vonakodás után a hős fiú.

Estére, az ablakon át Berta (vékony, aranyvégü cigarett füstölgött szájában ekkor) egy maroquin-bőrbe kötött könyvecskét adott át Rezeda úrnak. A könyv címe: Anyégin Eugén. A diák napokig bele sem nézett a könyvbe, mert ezidőtájt végrendeletét írta. Anyai jussáról rendelkezett, – amely nem volt. Kedvenc ebeit, lovait, birtokait mind a kézsmárki leánynak hagyományozta. Kár, hogy nem volt kéznél egy megbízható öreg szolga, akivel lóháton küldte volna el az írást. A postára bízni bizonytalan ily fontos okmányt.

Harmadnap, az ágyán heverészve, fölnyitotta a könyvet és miután a költő életrajzában (az első lapokon) azt olvasta, hogy Puskint párviadalban agyonlőtte a szép testőrtiszt, elismerő érdeklődéssel látott hozzá a hosszúnak igérkező költeményhez.

Anyégin! Tán csak azért volna jó még egyszer ifjú tanulónak lenni, hogy az elhagyott liget padján, kivésett női szivek és névkezdőbetük között először olvassuk ismét Anyégin Eugént! Moszkvában utazni és a balletnek tapsolni. Tatjána levelét venni és a Néva partján sétálni! Mindnyájan Anyégin Eugének vagyunk ifjú korunkban. És Lenszky bús sírhalmán ugyan ki nem könnyezett?

Berta jól választott. Az Anyégin olvasása egyszerre új világ csodáit nyitotta meg Rezeda úr előtt: elhatározta, hogy életcélt választ, költő lesz, hirlapíró, Puskin Sándor lesz, – és mindezt egy éjszaka, midőn égő homlokkal és szinte túláradó szivvel olvasta az orosz költő összecsendülő sorait. Másnap, a régi temető felé sétáltak éppen, Rezeda úr bátran és könnyes szemmel fogta meg a Berta sárgakeztyűs kezét.

– Tatjána! – mondta.

Az asszony megsímogatta az ifjú nedves szemét.

– Örülök, hogy fölébresztettem önt, fiam. „De ne siessen: élni és túlhajtva az érzést…“ Várjon csendesen. Estére majd új költő könyvét találja az ablakon és új csodavilággal ismerkedik meg.

– Szeretem.

– Tehát már szeretni, hódítani, bátornak lenni is megtanult Anyégintől, kedvesem? – felelt mosolyogva az asszony. – Ó, maga nagyszerű tanítvány. Remélem, még egykor meghalni is kíván majd érettem, mint Musset Alfréd. Tehát estére a könyv helyén lesz és most ne beszéljünk többet a dologról.

A második könyv, amelyet Rezeda úr Berta jóvoltából olvasott, Dombey és Fia volt, szerzője az angol mesemondó, Dickens, akinél szebben és meglátóbban Angliát, Londont és a britt ifjúságot és öregséget, a velszi mezők fölött fénylő ködöt és az angol nők szívében szálladozó bárányfellegeket senki sem írta meg. Rezeda úr csaknem könnyeivel öntözte a drága úrnő kezét és az orosi szőlők felé sétálva, töviről-hegyire megbeszélték a kis Dombey életét és halálát.

– Ön a miss Florentin, asszonyom, – rebegte meghatottan Rezeda úr.

– Köszönöm, hogy regényhősnőnek tart, – felelt vidoran Berta – míg a városban divathölgynek csúfolnak.

A harmadik könyvet, melyet Rezeda olvasott, Andersen írta és mesék voltak. S e naptól fogva különös áhitattal mentek el útjokban a régi szélmalom mellett a város határában és a régi esőcsatornákat, amelyeket eddig észre sem vettek, mind szemügyre vették.

A negyedik könyvben Boccaccio novellái voltak… S a flórenci volt okozója annak, hogy hirtelen megszakadt a szép regény.

Rezeda úr egy éjszakán – május volt – fölnyitotta az utcáról az ablakot, amely Berta hálószobájába vezetett, mint Boccaccio tanácsolta. Lábújjhegyen, tapogatódzva közelgett a szobában, ahol csendes lélekzés hangzott a sötétségben. A helyet már előre tudta, ahol Berta aluszik és már érezte az ágyból fölszálló asszonyszagot és lágy lélekzése a hölgynek mint tearózsa-koszorú helyezkedett Rezeda úr fejére.

A sötétben ekkor megdördült egy mély hang.

– Ki jár itt?

Rezeda úr az ablaknak ugrott, útjában fölborítva székeket, asztalt, a villamos lámpa felröppenő fénye megvilágította neki az utat, de az állatorvosnak is, aki revolverből golyót küldött a menekülő arszlán után. A golyó Rezeda füle mellett süvöltött el, mintha egy végtelen húron hosszu hangot vont volna a Halál és még éjjel összepakolta kis holmiját, elszökött a városból… Oxfordból, diplomatapályából és mindenből – amelyet Rezeda úr módos szülei terveztek fiukkal – egyszerre szertefoszló álom lett. Ez volt története Rezeda úr ifjúságának, aki ez éjtől fogva vándorló és körülbelül foglalkozás nélküli költő lett, vidéki hirlapiró és később budai lakos, – csupán az éjszaka iránt fölébredt szerelme, a titokteljes és rejtélyes dolgokhoz való vonzalma maradt mindig üdén és frissen, bár minden könyvet elolvasott már, amely erre érdemes volt.

Bertával, az állatorvosnéval, körülbelül esztendeig levelezett Rezeda úr. Általában a nappalai azzal teltek el, hogy nőknek leveleket írt egy hüvös, bolthajtásos és félhomályos hónapos szobából, amely egykor börtön vagy barátcella lehetett. Az íróasztalnak rokokólába volt, a tintába aranyos port kevert, a nevét úgy írta alá, mint egy apát és a lilaszínű pecsétviaszba egy régi pápa címerét nyomta a boríték hátára. Olykor lúdtollal írt, midőn Bessenyei gárdista neve alatt levelezett hölgyekkel, máskor piros iniciálékat rajzolt a pergamentre, midőn Frankenstein lovagként váltott levelet egy vidéki kisasszonnyal; írt, mint Anyégin Tatjánához; írt, mint Szindbád, ezeregyéjszakai kereskedő, – ő volt Henry III. francia király és „navarrai Margitnak“ írt poste restante a Vizivárosba. Olykor ebédje sem volt és szép álneveken törte a fejét, amelyeket a nőkhöz irott levelek alá lehet írni. Különösen sikerrel utánozta Zápolya György aláírását, amelyet egy régi íráson talált. A Tabán és a Vár romantikus hölgyeivel hosszú-hosszú leveleket váltott, anélkül, hogy személyesen egyetlent is megismert volna a drága nők közül. Este vagy éjjel becsúsztatta a leveleket a nyitva felejtett ablakon, kapuk és ajtók alatt, majd a postára bízta titkát és sohasem haragudtak a nők, ha egy-egy régi lovag nevében szíve érzelmeit tolmácsolta. Csupán Izaurával volt a baj, egy kis szobaleánnyal, aki nem tudott olvasni.

Berta régen megbocsátotta az éjjeli látogatást, – van olyan nő a világon, aki az ilyesmit meg nem bocsátaná? Levelét poste restante kérte Bornemissza Zsuzsánna névre a vidéki postára és sűrűn írta Rezeda úrnak, hogy jobbára úgy érez iránta, mint egy anya, vagy egy idősebb nővér, aki régi erdélyi kastélyban vezeti a gazdaságot, míg öccse a királynő udvarában szolgál. Könyveket küldött és a könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi vidéki városban. Igy ismerkedett meg Rezeda úr Thackereyvel és Dosztojeszkij-jel. Berta a franciák közül Maupassant-t imádta, míg a spanyolok közül Cervantes és Alarcon Péter mulattatták. Hoffmann Amadeus Th. és a csodálatos Csehov együtt érkeztek Budára és Tennyson Királyidilljei több levél váltására adtak alkalmat. Igy nevelte, művelte Berta a távolból Rezeda urat, míg egy napon azt írta, hogy férjével Pestre jön és pünkösd délután fölkeresi a királynő udvarában lovagöccsét. Rezeda úr ekkor elszökött hazulról, késő estig bolyongott a budai hegyek között, a fűbe feküdt, sírt, verset komponált, nagyon szerencsétlennek érezte magát, öngyilkosságra gondolt és éjjel lábujjhegyen lépett be a hónapos szobába, amelyről leveleiben mindig mint csodálatos lovagteremről emlékezett meg, hol aranyszínü selyemköpenyegben és bíborsapkában szokott sétálgatni, nagy óra van a sarokban, amely Haydn egyházi zenéjét játsza éjfélkor és régi imazsámoly fölött középkori feszület, ahol imádkozni szokott Bertáért… (Talán szégyenletében szökött el hazulról Rezeda úr, vagy mert olyan furcsa ember volt, hogy nem mert azzal találkozni, akit véleménye szerint legjobban szeretett?…) Az asztalon egy szál sárga rózsa feküdt. Berta üzenete volt ez. Azután többé sohasem leveleztek.

Nyár volt és Rezeda úr a Várból Pestre költözött, a Józsefvárosba, ahol lombos fák álltak az udvaron és az ablakok éjjelente nyitva voltak a földszintes házakon, ahol megállott hősünk és alvó nők lélegzetvételét hallgatta. Varróleányokkal barátkozott és délután olykor a kávéházba járt, miközben magányosan, ismeretlenül bujt el az ujságok mögé és a pincért garçon-nak szólította. A levelezés teljesen megszünt, szép álnevek többé nem jutottak eszébe, ismeretlen nőknek nem adott rendez-vous-t a várbástya alatt és nem fenyegette többé a budai kisasszonyokat, hogy majd megszökteti őket csöndes otthonukból. Eleven nők ismeretségére vágyott és a mellbeteg varrókisasszonyt és barátnőjét, a kis masamódot, vasárnap délután a cukrászdába vitte, de hajh, korántsem érezte magát már boldognak az egyszerű nők társaságában. Démoni nők, orfeumi dámák, sanszonettek, francia szubrettek alakjai kóvályogtak az álmaiban. Táncosnőkre gondolt, akik Kanadából jönnek Budapestre és cirkuszlovarnőt látott, aki a nyeregből rámosolyog, miközben paripája tánclépésben jár az emelvényről hangzó muzsika ütemeire. A nagyvilág csalogatta és az orfeum plakátjai előtt hosszadalmasan megállott. Miss Florence szomnambulista, vagy Sena Frasquita spanyol táncosnő estére elmulattatták Rezeda urat, anélkül, hogy valaha látta volna őket. A misst könnyedén beállította egy régi skót vadászkastély halljába, vörösesszőke haju, igen finom arcu és tündöklő szemü nők közé, bizonyosan piros lovaglókabát simul karcsu derekához és cirkuszi ostor van a kezében, míg a szenyóra a szevillai nők mámorító gráciáját és a jerezi borok tüzét küldte el magányos álmodozónk szívébe. És nemsokára ezután sikerült megismerkednie egy Hortense nevü virágárusnővel, akinek kedvéért az éjszakáit az orfeum-kávéházban töltötte és hajnalban hazakisérte a zsidóleányt, miközben az elhagyottabb utcákon átvette tőle a virágkosarat. A csodálatos művésznők közül, akiknek nevéről a gáláns kertészek rózsákat, almákat és körtéket neveznek el, Hortense volt az, aki a nagyvilágról, az orosz nagyhercegekről, makrókról és pénzszóró sikkasztókról mesélt Rezeda úrnak, midőn hajnalban egy kis néptelen kávéházban letelepedtek, az asszony kávét, a férfiú szilvóriumot rendelt…

– És a balletben mi ujság, kedvesem? – kérdé Rezeda úr a már kissé elvirult Hortense-t.

Ismét elrepültek hónapok, Rezeda urat egy képes ujság kis irodájában találjuk, ahol hajnalban a forró levegőjü, ólomszagu ketrecben korrigálja a nedves hasábokat, hirlapírónak nevezi magát és olykor hozzájutván színházi jegyhez, egy zöldruhás tündérbe lészen szerelmes, aki az első sorban énekel a karban. A New-York-kávéházba járt és Hirsch kávés uraktól tanácsot kért, kritikus legyen, vagy poéta? Hirsch urék abban az időben még rajongtak az irodalomért, – így regélte egykor nagyatyám.

Igy élt Rezeda úr Pesten, amíg vidéki ismerősei, a színésznők megérkeztek, és a Pattantyus-utcában a szép regényeket és verseket fölolvasta, amelyeket egykor Bertától kapott ajándékba. A Belvárosban lakott, de éjjel megállott a nyitott ablakok alatt, hátha kipillant egy nő a csillagokra, az éji égboltozat felhőire, vagy a holdra, – de sohasem nézett ki senki az ablakon, midőn Rezeda úr hazafelé bandukolt. Csupán ő állott egyedül a nyitott ablakhoz husvét reggelén egész Budapesten, hogy Faust módjára üdvözölje a kelő napot, miközben verseket mondott magában és szívesen eladta volna lelkét az ördögnek, ha az megvette volna.

A budai cukrászdabeli találkozás egyik következménye volt, hogy Rezeda úr sohasem olvashatta föl Csertáphonov és barátja nagyszerü történetét, a csendes és tiszta délutánoknak vége lett, midőn a kis lakásban szinte regényesen lehetett hallani a belvárosi tornyok óraütését és a tavaszi napban együtt telt meg a szoba a cserepes virágok és a kisasszonyok illatával. Szilvia már korán délután felöltözött és mint önálló hölgy, kiséret nélkül elment hazulról, a keztyüjét a lépcsőn gombolta be. Horváth kisasszony egy-két napig búsult barátnője hütlenségén.

– Vajjon hová mehet? – kérdezte Rezeda urat, aki olyan lehorgasztott fővel járt, mintha halott volna a háznál.

Rezeda úr nem felelt, csak méltatlankodva, fájdalmasan vonogatta a vállát. Föl és alá járt a szobában és csupán néha nevetett, mintha hegyes tőrrel szurkálná valaki a szívét.

– Hová? – ismételte Horváth kisasszony.

Rezeda úr gúnyosan felkacagott:

– Tőlem kérdezi azt, nagysád? Kegyednek jobban kellene tudni barátnője titkait, másrészt nagyságod szintén a női nemhez tartozik és a nők tán csak értik egymást! Igaza van Strindbergnek: a nők furcsa kis állatok, nem szabad őket emberszámba venni. Egyetlen intés, jeladás elegendő nekik, hogy megtántorodjanak és elhagyják a tisztesség mesgyéjét. A nőket meg kellene büntetni a férfiaknak, hogy ismét visszadobják őket a rabszolgaságba. Ha én tőlem függne, minden második nőt megégettetnék Pesten…

– Szilvia miatt? – kérdezte Klára és alattomosan nézett Rezeda úrra.

– Szilvia miatt is, meg a többi miatt is, – felelt hevesen Rezeda úr. – Hát nem furcsa, nevetséges a barátnője, kedvesem? Találkozik egy bárgyu karmesterrel, aki tán azt se tudja, hogy él és mit jelent élni, Szilvia erre nyomban fölborítja eddigi nyugodalmas, csendes életét… Budára jár a cukrászdába, mint a félrelépni óhajtó pesti asszonykák, akik a katonát vagy a nagyhaju zenészt várják és lefüggönyözött kocsiban gurulnak elhagyatott, csendes utcákon a Várhegy alatt… Igen szép dolog a szerelem, csak ne járna annyi nevetséges, félszeg pózzal! A sűrű fátyolok, amelyeket a Budára ránduló hölgyek az arcukra kötnek, a tetőtől-talpig friss, beillatosított fehérnemü és az új keztyű: ugyebár mind a bűnnek eszköze? Törvényt kellene hozni, hogy ha valamelyik pesti nagysága új harisnyában megy át a hidakon, a Gellérthegy alatt máglyára állíttatik. Tudom Istenem, hogy elmenne a kedvük a hölgyeknek a budai cukrásztól, a kalandos kocsikázástól, buta katonától, félbolond muzsikustól… Szilvia sohasem fűzött azelőtt rózsaszínü szalagot az ingébe!

Horváth kisasszony álmélkodva csóválta a fejét:

– Honnan tudja, uram?

– Mert nem is volt rózsaszínü szalag a háznál. Miért teszi? Az ostoba karmesternek akar tetszeni? Ki az, mi az a Medve? Semmiházi, himpellér, szoknyavadász. Bizonyára akkor is valamely hisztérikus kisasszonyt várt a cukrásznál, akit zenével, művészettel, meg egyéb, félbolond nőket megigéző dolgokkal szédít. Kedves Klára, itt tenni kell valamit, nem hagyhatjuk Szilviát áldozatul esni egy bolondos szeszélynek, egy budai cukrászda émelygős hangulatának, ahol édeskés Mozart-zene hangzik az órából és a sárga tapétán rokokó-gavallérok és dámák sétálnak karöltve, – mindez azért, hogy az asszonykák elcsússzanak az élet parkettjén.

Klára hangosan, teli szájjal kacagott.

– Maga a legmulatságosabb ember, Rezeda úr, – kiáltotta. – Egyszer azt mesélte önről egy ismerőse, hogy mikor Luther Márton vallásáról a katolikus hitre akart áttérni, elment a Mária-utcai jezsuita rendházba s az ottani sánta kertészt kérte föl keresztapának. Nos, kegyed ismét a sánta kertészhez fordul… Vajjon mi közöm nekem a budai cukrászhoz és Szilvia sétáihoz? Bizonyára sokkal boldogabb ő, mint mi együtt ketten. Lehet-e nagyobb boldogság, mint szeretve, szerelembe, karba fogózva sétálni szép tavaszi délután Budán, ahol az ember nem találkozik ismerősökkel? A régi házak, a kanyargós utcák mint megannyi bűntársak integetnek és a Tabánban a templom délután is nyitva van, midőn az oltáron május virágai nyílnak a Szűz tiszteletére és a virágok illata a tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban, a néma templomban örök hűséget lehet esküdni. Ön talán még sohasem volt elhagyott, csendes templomocskában kedvesével karján és így azt sem láthatta, hogy minden Mária-kép megenyhül és biztat és nagybajuszu szentek megbarnult vásznakról szinte előrehajolnak, midőn a hátsó sorban egymás mellett térdepel ifjú és hölgye… Volt már templomban?

– Voltam, – felelt haragosan Rezeda úr. – A Rókus kápolnájában, sötét, koratavaszi hajnalon, midőn köhécselő, bánatos apácákkal telik meg a hajó, akik tán akkor jönnek a haldokló mellől és érette mindjárt imát mondanak. Odajártam egy időben, mert én is haldokoltam és azt óhajtottam, hogy az apácák zárják le a szemem. Vajjon mért nem megy Szilvia apácának?

Horváth kisasszony csendesen fölállott és a Rezeda úr vállára tette a kezét. Hosszasan az arcába nézett:

– Mondok valamit, Rezeda úr. Ne keseregjünk mi itt egymással. Odakünn napfény van és tavasz. Maga lemegy az utcára s én felöltözök, azután sétálni megyünk, ha úgy tetszik, Budára. Ahol senki sem látja, ott a karjába kapaszkodom.

Rezeda úr kezet csókolt Klárának. A színésznő megsímogatta két oldalról az arcát, mire Rezeda úr gúnyosan nevetett.

– Valamely vallomással tartozom magának, fiam, – mondá kissé meghatottan Klára. – Bűnös vagyok. Kálvin hitében nevelkedtem, nem mehetek el a jezsuitákhoz gyónni, mint a boldog katolikus asszonyok. Majd magának gyónok meg mindent.

Rezeda úr elhalványult:

– Mi történt?

– Ne ijedjen meg. Semmi sem történt. Szereti a piros színt? Piros kalapot teszek a fejemre.