X. Estella.

Rezeda úr (aki ebben az időben néha úgy érezte magát, mint Esmond Henrik, Anna királynő ő felsége ezredese, mert éppen az egykori londoni hirlapíró regényét olvasta otthon, egy toronyban, ahol előtte egy tébolyodott öreg úr lakott) szótlanul ballagott Horváth kisasszony mellett, midőn a tavaszi délután elindultak Buda felé. Csupán a Lánchídon mormogta apáskodó hangon:

– Klára, szél van, vigyázzon a kalapjára.

Általában Rezeda úr úgy viselkedett, mintha valamely szerencsétlenség történt volna a családjában. Nevelőapját, a nagy Cromwell Olivér barátját párviadalban szíven szúrják Anglia virágoskertjében, nevelőanyja, – a földkerekség felejthetetlenül legszebb asszonyalakja a londoni hirlapíró előadásában – búsongva tekint a távolba a velszi kastélyból és könnyű felhők vonulnak át a királynő országának legszebb szempárján, – vagy Horváth kisasszony megcsalta hű lovagját, tettben vagy gondolatban és most mennek Martinovics főtisztelendő mezejére eltemetni a drága halottat, amelyet szerelemnek, barátságnak, husvéti reggelnek, a nyárfa lombjain át aláreszkető napsugárnak, téli éjszakák álmának hívtak (odakünn havas fergeteg a régi toronytetők körül, kék fénnyel ég a puncs a szép és régi regényes és verses könyvekkel megrakott íróasztalon, valaki a tűznél ül, a lángba bámul és egy nőre gondol).

– Erre hozták Táncsics Mihályt, midőn a börtönből kiszabadították, – mondta szinte fogvacogva és fölényes mosollyal Rezeda, mintha e kis visszaemlékezés volna most a legfontosabb gondolata, nem pedig rettegés, a jajgató félés attól, hogy mit fog mondani Horváth kisasszony, amint a Lánchidat elhagyták és a szent püspökről elnevezett hegy alá kanyarodnak. Úristen, mily retteneteseket fog bevallani! A század közepén divott francia regényekben szorítják össze ajkukat tompa kétségbeeséssel a megcsalt férjek, midőn Madame végre a bizonyítékok súlya alatt megtörik: „Monsieur, mindent elmondok önnek…“ Teremtő Isten, csak ne mondana semmit! Csak hazudna szemérmetlenül, vakmerően, a napot az égről, a fehéret a feketétől letagadná, lehazudná… De még mindig a hídon voltak, Rezeda úr az alant hömpölygő nagy folyamba nézett, hová már oly sokan szállottak alá megnyugvással és nem is halásztak ki mindenkit a folyómenti községekben, némelyek eljuthattak a Fekete-tengerig, ahol nagyfejű tengeri pókokkal, furcsa csigákkal uszkál együtt a kis pesti pesztonka, akit úrnője megvert. Rezeda úr lassan, álmodozva mondta:

– Nagy mulatságuk lehet a dunai halaknak Pest alatt. A viz, amely Visegrádnál oly tündöklő kanyarulatot végez, mintha még mindig Anjou-királyok és királynők nézegetnék magukat tükörében, Pest alatt hullával, szennyel, bűnnel, piszokkal megtelten tán még önmagától is undorodik. Rongyos, fekete kendőbe burkolva úszik a folyam közepén a kolera, a sarlach rothadó lécdarab gombái között kért helyet és szeret stációt tartani a kis falvak alatt, a füzesek alatt, hol nem messzire a réten gyermekek játszanak. És olyan tipikus pestiek utaznak a habokkal, akik még Budán sem jártak életükben és most mégis arra felé veszik útjukat, amerre a mohácsi gőzhajó szokott járni. Egy kávéházi fölírónő Komáromban állomásozó kedveséhez, a gyalogos főhadnagyhoz akart eljutni és a Dunába ugrott. Szegény, nem járt iskolába soha. Nem tudta, hogy merre folyik a Duna. Talán meg se halt volna, ha tudja, hogy a vízben fölfelé nem juthat Komáromba.

Ebben a pillanatban elhagyták a Lánchidat.

– Most már elég volt a hiábavaló fecsegésből, Rezeda úr, – mondta Horváth kisasszony bánatos szigorral, amint az édesanyját elvesztett pajkos gyerekeket kezelik. – Hagyjon egy darabig gondolkozni, hol kezdjem, mit tagadjak le és ne hazudjam-e valamit?

– Szívem királynője, – mormogta Rezeda úr, – kár törnie a fejét hazugságokon. Elmondhatja bátran az igazat: hol és merre csalt meg, kivel, mikor, hányszor… Én beteg és életúnt férfiú vagyok, a nőkkel csupán gondolatban szoktam mulatgatni, egészségtelen félelem tart vissza, hogy ruhájukat megérintsem, holott éji gondolataim szerint minden délután birkózom kegyeddel a kis lakásban, mint a parasztlegény a szérűn az aratóleánnyal. És álmomban arcomba liheg, az államba harap, dereka megfeszül, „nem, nem, nem“ kiáltja összeszorított fogai sövénye mögül, de ifjú koromban jó birkózó voltam… Én vagyok az a beteg uriember, aki örömét leli abban, hogy beteg, mert betegségét akkor szerezte, mikor reménytelenül szeretett gyerekkorában.

Horváth kisasszonynak fölvillant a szeme.

– Volt egy zenészünk, egy sápadt fuvolás, aki, ha a kotta megengedte, gyakran szemérmetlenül viselkedett alant a zenekarban, honnan a színésznők ruhája alá lehet látni. Jószívű anyaszínésznők hiába vállalkoztak a megjavítására: jó igazgatónk végre is kénytelen volt elküldeni. És mióta többé nem színházi muzsikus, rendes ember lett. De hagyjuk a fiatalkorúak e furcsa vétkeit! Barátnőim az iskolában képeket nézegettek és nagyon boldogok voltak, ujságbetűkből mindenféle szavakat vagdostak össze és verseket hordtak a harisnyájukban vagy fűzőjük alatt. Több közülök azóta boldog családanya. Ne aggódjon, Rezeda úr, egykor még boldog és nyugodt férfi leend.

– Én nem aggódom, úrnőm, magamért nem igen szoktam aggódni… Mi történt ellenben kegyeddel, miért a változás, amelyet már hosszabb idő óta megfigyeltem?…

Gellért püspök szobra alatt ültek ekkor egy kőpadon. Rezeda úr a földre bámult, Horváth kisasszony eltünődve nézett a pesti oldal panorámájára.

– Estella egy város Navarrában és így hívták egyik fiatalkori barátnőmet, akinek legszebb kalapjai voltak a sziniiskolában, – kezdte Horváth kisasszony elmerengő hangon, mintha nem is a saját története elmondásához fogott volna. – Estella kékszemű, vöröshajú és igen romlott teremtés volt, az öreg Ujházinak a kezébe harapott, Márkust hercegnőnek nevezte és szemtelenül megkérdezte, hol veszi szénaillatú parfümjét. Nem is maradt soká az iskolában, a négy fal közül kirántotta az élet és egy darabig eltünt szemem elől szép kalapja, finom harisnyája és igen jó cipője.

Néhány hét előtt, tavaszi délben találkoztam Estellával a korzón. Istenem, milyen közönséges lett! gondoltam magamban először, amint megpillantottam. Pedig Estella nem változott, ő ugyanaz maradt, aki az iskolában volt, démoni nő, talán csak az én látásom lett más, mint egykor volt, amint a gyermekkorunkban nagynak hitt házak és fák mintha a földbe bújtak volna, midőn felnőtt korunkban ismét látjuk őket. Estella a zöld ruhát és a csíkos harisnyát most is kedvelte. Szélestalpu félcipő volt a lábán, amilyenben az angol nők utaznak a föld körül, rozsdavörös fátyol az arcán és postillon-kalapkája mellett kék csóka szárnya. Férfiasan megrázta a kezem és myladynek nevezett. Dunaparti kávéházba léptünk be Estella kedvéért, néhány ujságolvasó öreg úrra merően ránézett, azután egy sarokba ültünk, barátnőm hideg szárnyast kért a pincértől, azután hirtelen nevetve rám pillantott:

– Én most angol nő vagyok, drágám, mert az tetszik Pesten a férfiaknak!

Megszoktam, hogy pályatársnőim szabadabb világnézetet vallanak, mint én, és erkölcsi életük gyakran nem kifogástalan, hisz vidéki színésznő voltam, uram, és öreg direktorunk megharapta az új női tagok vállát. Tudtam, hogy Estella nem maradt meg az erény útján, magam sem tudom már, micsoda hangulatban voltam, hogy e dunaparti kávéházban helyet foglaltam mellette.

– Angol tanárnőhöz járok és legalább háromszáz angol szót tudok, – folytatta Estella és finoman falatozott. – A legszebb pénz a világon a brittek aranya. Angliában készítik a legjobb fehérneműt, és ha angol urak jönnek Pestre, Steinné mindig elküldi értem a házmesternét. Csupán külföldi urakkal állok szóba, a pesti férfiak romlottak, ostobák, cseppet sem titoktartók és nyiltan rámutatnak a nőkre a korzón vagy a Váci-utcában, akikhez szerencséjük volt. Éppen elég eggyel megismerkedned Pesten, másnap az egész város tudja, hogy milyen színe van a harisnyakötődnek. A németeket is szeretem, bár otrombák, órákig kínozzák az embert, alkudni próbálnak, szerencsére Steinné erélyes asszony, akivel nem lehet pénz dolgában tréfálni. Azokról a franciákról, akik Pestre vetődnek, nem érdemes beszélni. Nagyobb csirkefogók, mint a pestiek és jól vigyázz a nyakláncodra, ha franciául szólítanak meg az utcán. Amíg az öreg Baranyai bácsi élt, Steinnéhoz gyakrabban jártak a kaszinói urak, grófok, bárók, elhozta őket Baranyai bácsi, hogy a kövér Steinné megengedjen egy-két simogatást. Ezek is urak voltak és az ő kedvükért tanultam egy-két francia dalt, amit a zongorán kopogtatva kisértem, mialatt a pezsgőt behűtötték. A selyem frakk-erszényekben nagy bankók voltak és herceg T., midőn sok pezsgőt ivott, nekem ajándékozta a zsebkendőjét, amelybe hercegi korona volt hímezve. (Később persze sok sikerem volt a zsebkendőkkel az izraelita uraknál.) Ámde Baranyait megütötte a szél, az egykori urak közül csupán Alvinczi Eduárd szokott néha ellátogatni Steinnéhoz, egy jó szivart elszív és hümmögve hallgatja Steinné életből vett történeteit s az asszonynak már eszébe sem jut fölkinálni a portékáit. „Nincsenek nők Pesten!“ – sóhajtanak az egykori víg urak…

Az iskolában is mindig fecsegett Estella, de azóta még jobban megtanult locsogni. A foglalkozásával jár a folytonos beszélgetés, amint a férfiakat mulattatja. Bizonyosan van néhány története is, amelyet éjjel, pongyolában elmesél, viccei és tréfái… Ön tudja, kedves barátom, hogy amint azt a bizonyos nevet kiejtette száján Estella, háromszor megdobbant egymásután a szívem, mint a néma határszéli erdőségek között, éjszaka, télben és sötétben a vasuti őrház jelzőharangja megkondul háromszor, ha telegráfon a közelgő vonatot jelentik. Boldogtalanság, irigység, fájdalom és düh szorongatta a torkom. Ennek a szemétnek tán sikerült megrabolni Alvinczi unalmas óráját!… Az arcába szerettem volna ütni a nyomorultnak.

– Nos és téged sem kedvel Alvinczi? – kérdeztem visszafojtott hangon.

– Engem mindenki szeret, – felelt vidoran és a szemében különös, hamis fényt láttam fölcsillanni s nyomban tudtam, hogy hazudik Estella. A szívem nem fájt többé.

Estella szárított gyümölcsöt rendelt, miután egyet-kettőt szippantott egy parafavégű cigarettából.

– Boldog vagy? – kérdeztem.

– Mi az a boldogság?

Rám nézett, vállat vont, aztán kissé elszomorodva fordította félre a fejét.

– Azt hiszem néha, hogy nagyon beteg vagyok, – mormogta. – Pedig valamikor acélból voltak a csontjaim, diót lehetett volna törni a keblemen. Gyógyíttatni kell majd magam, Drezdába megyek, mondják, híres orvos lakik ott… De még csak hétezer forintom van a takarékban. Amint tízezer lesz együtt, nyomban elmegyek gyógyúlni, pihenni, lehet, hogy férjhez megyek valami némethez… Azaz, hogy én nagyon undorodom a férfiaktól.

– Nem vagy szerelmes?

– Néha… Nem szabad a szívemre hallgatni. Elég volt egyszer, tizenhárom éves koromban gyufát ittam egy bitang emberért. Én bizony nem azért dugom egyik garast a másikhoz, hogy valami lator majd elvigye, elkártyázza, vagy nőkre költse az én keserves szerzeményemet. Volna, akadna mindennap huncut… Látják, hogy jó ruhám van, tisztességes vagyok, mert már négy esztendeje megtiltottam Steinnénak, hogy engem helybeli gavalléroknak bemutasson, amint az első ezer forintom együtt volt. Majd bizony: ezeknek a pesti csirkefogóknak a kedvéért leszek én lotyó! Amelyiknek a legfényesebb cilinderkalapja van közöttük, még annak sem engedném meg, hogy a cipőm szalagját megkösse. Én utánam bizony nem mutogatnak majd a kávéházban vagy az utcán: „Itt megy a vén Estella, ekkor meg ekkor, itt és itt, ennyiért meg ennyiért…“ Hogy az Isten verje meg a sok szájas, aljas férfiát!

No végre, az előkelő angol dáma a földhöz verte a cigarettáját, hogy a pincérek odanéztek. Erre lehúzta arcára a fátyolt és tompított a hangján:

– Helyes: nem vagyok már fiatal, beismerem, hogy járnak az utcán nálam szebbek, fiatalabbak is, hisz minden falusi mindenes fölcsap kokottnak manapság. A masamód megúnja a kalapos-skatulyát cipelni, elmegy Steinnéhoz, hogy mosdassa meg, öltöztesse föl. A gépírókisasszonynak új ruha kell, hivatal után Steinnéhoz szalad. A mérnökné, az ügyvédné, aranykereszttel a nyakában a budai menyecske ott ácsorog a Steinné konyhájában alkonyattal és csak attól fél, hogy ismerőse talál lenni a bevetődő férfiú, akivel a bálban vagy a koncertben szokott magának udvaroltatni és selypítve mondja a legyezője mögül: „Csajkovszkij! Szeretem zenéjét…“ De a legtöbb mindenre el van tökélve, mert már itt van a tavasz és kell az új ruha. A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen. A férfiak a Dunába ugranak, fejbe lövöldözik magukat, börtönt viselnek a nőkért Pesten és szegényeknek sejtelmük sincs arról, hogy az imádott hölgy Steinné konyháján lesi alkonyattal a firhang mögül, hogy fölbotorkál a lépcsőkön egy részeg német, vagy egy golyvás fiákeres, aki pénzt nyert az alagi lóversenyen, a kártyaházak krupiéi, akik még selyemharisnyára valót ajándékozhatnak… Az egész Pest egy nagy nyilvános ház, Steinné házmesternéja talán még a templomba is elmegy és meghívja estére úrnőjéhez a most esküdött fiatal asszonykát… Legyek vén, legyek beteg, de a tisztességemet nem adom semmi pénzért. Részeg cigányprimás vagy zsebtolvaj sohasem nyúlhatott hozzám Steinnénál. Garçon, egy pohár V. S. O. P. konyakot. Kettőt.

– Köszönöm, – feleltem, – nem élek szesszel.

– Könnyü neked, egészséges vagy, én már csak akkor érzem jól magamat, ha néhány pohárral fölhajtottam. Természetesen, nagyon vigyázok arra, hogy az ital, amelyet fogyasztok, kifogástalan elsőrangu és finom legyen. A német bácsi velem hiába akar takarékoskodni, kocsisba való a magyar pezsgő, az én márkám Pomery és Greno. És abból is a sec. Steinné tudja, hogy ha én vagyok a szalonban, nem lehet finom üvegbe önteni az olcsó bort, a frufrus fejéhez verném a palackot, mert ha ittam, néha vad vagyok.

– Borzalom, – mondtam.

– Nagyon szerencsétlen vagyok! – szólt csendesen Estella és elhallgatott.

Igy beszélt Estella és tán még egyebet is mondott, amire már nem emlékszem, vagy elmondani nem akarok.

Később gyermekkoráról beszélt Estella; falun laktak, emeletes házban, de a nagy fák túlnőttek a tetőn és éjjel hű ebek ugattak az udvaron. Akkoriban mindig szomoru volt alkonyattal, midőn a táj elcsendesült és a fák között bánatosan járt a homály. Nincs is annak szíve, aki alkonyattal el nem szomorodik. Azután Pestre utazott és késő délután, ősszel a város fölött egy gyárkémény fekete füstje huzódott, mintha az alant fekvő házakban csupa szomoru emberek laknának. A messziségben ködből és homályból való hegyek látszottak, a pályaudvaron már a lámpások égtek és még Estella ártatlan volt.

Elmentünk sétálni Budára és Estella mindig arról beszélt, hogy milyen szerencsétlen! Talán mert érezte, hogy ez nekem jól esik s ezért szeretem. Többé szó sem esett a férfiakról, Steinnéról és a romlott nőkről…

– Volt egy királyi erdész a szomszédban, aki sokszor kijelentette, hogy engem feleségül vesz. Olyan piros volt az arca, mint a dércsipte táj és a szánkóba fogott tüzes lovakat maga hajtotta – így szólt Estella.

Imakönyvéről, naplójáról és pápaszemes nevelőnőjéről beszélt.

– Az volt minden bajnak az okozója, hogy az anyám nem szerette az apámat!

Majd egy nagymosásra emlékezett, szüretre és egy lakodalomra, ahol nyoszolyóleány volt és apró vadrózsákból koszorút fűzött a hajába.

Egy kis kávéház előtt mentünk el, ahol öreg pár sütkérezett a kávéházi kertben. Hegyoldal, régi, csendes tér és a kávés ócska bársonysapkában állott az ajtóban. Estella megérintette a könyökömet:

– Figyeld meg a tisztes öregeket.

Az öreg asszonyka mantillban, régimódi kalapkában, horgolt keztyűben üldögélt, kezében képes bécsi ujságot tartott. Az öreg ember, mint valamely nyugalmazott hivatalnok, kerek szemüvegen át az estilapot nagy figyelemmel tanulmányozta. Fekete ruhában voltak mind a ketten, csupán az öreg férfi kezén volt több gyűrű, mint amennyit hordani szokás, mély tüze egy rubintnak erősen villant és az asszonyka lábán jobb cipő, mint amilyent Budán viselni szoktak. Magas, francia sarka volt a félcipőnek és a szalag ügyesen volt megkötve a szürke harisnyán.

– Nos? – kérdeztem Estellát, midőn tovább mentünk.

Barátnőm lesütötte a szemét. A keblén megmozdult a selyem-árvácska.

– Ezekhez jártam legelőször, még színésznövendék koromban. Pesten laktak, az Aranykéz-utcában és Rókási bácsi vén lábaival fürgén vette az emeleteket, amint a leányokért elszaladt, ha vendégek jöttek a házhoz. Rövid zongora volt a szalonban, amelynél az öregember reszkető kézzel játszott régi valcereket… Az asszony később két hónapig ült, – előfordul ennél az üzletnél – mire visszavonultak.

Tovább mentünk és arra gondoltam, hogy mily gyöngéden nézett az öreg ember a pápaszem fölött a vén asszonykára. Istenem, néz-e rám valaki ennyi szerelemmel, ha majd öreg leszek, csúf leszek és kis mantillkában ülök a budai kávéházban?

Egy elhagyott kertben padra telepedtünk és sokáig ültünk szótlanul. Estella egyszerre sírni kezdett; a vállamra hajtotta a fejét és én is könnyeztem, pedig nem szoktam bőgni még akkor sem, ha a fogam fáj.

Estére, mikor elváltunk, megállapodtunk abban, hogy Estella majd értem jön, midőn Alvinczi Eduárd ismét meglátogatja Steinnét és a szalonban fölsóhajt: nincsenek már nők Pesten.

Egész éjjel Estellával, a budai öreg emberekkel, a lakkcipős öreg asszonykával álmodtam, csengős szán szaladt havas tájon és piros bekecsben, zuzmarás bajusszal jött értem Estella erdésze.

Alkonyattal öreg hordár – talán a legöregebb pesti hordár, akinek olyan fehér szakálla volt, mint Ábrahámnak – titokzatosan a folyosóra hívott s papirszeletet nyomott a kezembe. „Este 8-kor. Aranyfácán-utca 3. III. 1. E.“ Mire körülnéztem, az öreg hordár már eltűnt mellőlem, mintha csak jelenés lett volna. Gyorsan öltözködni kezdtem, a legjobb harisnyámat húztam föl, a körmömet sokáig fényesítettem és szalagot fűztem az ingembe, lilaszínü szalagot.

Mire gondoltam ezalatt? Semmire.

Tetszeni akartam Alvinczi Eduárdnak, hogy ne mondhassa többé: „Nincsenek már nők Pesten!“ Hogy addig és azután mi történik, azzal annyit sem törődtem, mintha még rég elmult dolgok volnának előttem. Már Estella vagyok én is, délben a korzóra sétálok ismeretségek kötése végett és az elhagyott budai kertben sirdogálok magamban. Mi lesz majd holnap?… A legfontosabb, hogy fényes legyen a cipőm.

Szürke pesti házhoz érkeztem, amely előtt tán már máskor is elszaladtam, anélkül, hogy észrevettem volna. A kapu alatt a lakók furcsa táblája, amelyet hirtelen kerekedett záporok alkalmával mindig nagy mulatsággal olvastam. Ám most dobogott a szívem, amikor a névsorban megpillantottam a Stein O.-né nevét. Kissé szédülve mentem föl az emeletre és megnyomtam a csengő gombját.

Egy percig várakozni kellett, mintha lábujjhegyen, papucsban szaladtak volna félig öltözött nők az előszoba függönye mögött. Egy hang kiáltotta: „Mama!“ Az ajtó félig fölnyilott, egy megtermett, pirospongyolás nő hideg, szürke szempárját tetőtől-talpig végighordozta rajtam.

– Kegyed az? – kérdezte szigoruan és barátságtalanul.

Bólintottam.

– Tessék belépni – mondta egykedvüen. – Várakoznia kell… De itt van Estella.

Estella valahonnan előlépett a félhomályos előszobából. Mindkét kezével megragadta a kezem és a szemében könnyek csillogtak.

– Istenem, hát eljöttél? – mondta szinte fuldokolva.

Steinné hideg, parancsoló hangon megszólalt:

– Kisasszonyok, az előszobában nem szabad tartózkodni. Fölösleges mindenkivel találkozni, aki jön és megy.

Estella a karomba kapaszkodott.

– Gyerünk a konyhába.

A konyhában csupán petroleumlámpás égett, míg a lakás többi részében csillogó villamlámpákat láttam. Az előszoba piros szőnyege és zöld tapétája helyett itt meztelen fal és kőpadló várt. Étel- és hagymaszag volt a levegőben, a sarokban egy vén cseléd mosogatta az edényeket és tótul káromkodott. Háromlábu alacsony széken, az ablak alatt nagykalapos, selyemruhás dáma ült. Keztyüs kezében tartotta finom napernyőjét és miután hidegen végigmért, ismét elfordította a fejét és a rózsaszínű firhang alatt a homályos folyosóra nézett.

Egy nagy utazóládán foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett, mert úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem, elájulok. Estella a kezemet szorongatta, s amint oldalvást ránéztem, észrevettem, hogy a nyakán ki van gombolva a bluz és a haja gyanusan rendetlen. Istenem, miért kócos ez a leány? A hideg járt keresztül a hátamon és csendesen kivontam a kezem az Estella kezéből.

A nagykalapos dáma olykor ellenséges pillantásokat vetett rám. Különösen a cipőm nem tetszett neki, amelynek pepita betétje volt és még kevesen hordták ezt Pesten. Estellát gúnyos, szánakozó mosollyal leste, mint a tisztességes privátnők szokták megnézni az utca kiöltözködött lányait. Szőke haja volt és kék szeme, angol rajzolók macskáinak van olyan arcuk, és könnyű ibolyaillat áradt fekete selyemruhájából. A retiküljéből kis tükröt vett elő és fehér aprószemü rózsafüzér csörrent meg táskájában.

Most hirtelen lépések hallatszottak a folyosón, a zsámolyon a hölgy gyorsan megfordult, kezével fölemelte a firhangot, az előszobában rövid csengetés hangzott.

A dáma izgatottan talpraállott. Lehuzogatta a szoknyáját, a kabátját, igazított fátyolán, kecsesen a hóna alá vette a napernyőjét és olyanformán állott a bezárt ajtóra figyelve, mint mi színésznők szoktuk a végszót várni a kulisza mellett.

Majd hirtelen a cipőmre vetett egy pillantást. Ki tudja, találkozunk-e még, ezért fagyosan megkérdezte:

– Kisasszony, hol veszi a cipőjét?

Sokkal nyomottabb volt a lelkiállapotom, mintsem felelhettem volna erre a kérdésre. Az asszony egy darabig mereven rám nézett, aztán csendesen fölnyílott az ajtó és egy hang halkan megszólalt:

– Szőke asszony!

A dáma nyomban „játékot“ kezdett: titokzatosan, félénken, meghatottan mosolygott, mint a budai szállodába besurranó asszonyka, midőn hosszadalmas könyörgés folytán végre elmegy a randevura. Még köhintett is az aljas. És apróra fogott léptekkel kisurrant selyemszoknyájában a konyhából.

– Jól tetted, hogy nem feleltél a „szőke asszony“-nak, – mondta most doromboló hangon mellettem Estella. – Ez az asszony a legnagyobb cudar Pesten, de mert törvényes férje van, mindnyájunkat lenéz. Egyszer már megfenyegette a Kisfuvaros Rózsi, hogy leönti. Steinné meghal a garasért és a „szőke asszony“ kis fiúval szokott sétálni az utcán.

– Hol van a kis fiú? – kérdeztem megdöbbenve.

– Lent van a házmesternél. Jó barátja a házmester fiának.

A tót cseléd káromkodva vagdalta egy kosárba az evőeszközöket. Elhallgattunk és világosan hallottam az Estella szíve dobogását. Vagy talán az én szívem dobogott.

– Kisasszonyok, kártyázni a konyhában is lehet, ne foglalják el a szobámat! – hallatszott Steinné hangja és nevetve, a kövérebbik leányra nagyot csapva, tuszkolt be az ajtón két borzas leányt és egyszerre a falusi fosztókák hangulata ereszkedett a kis félhomályos konyhára.

Steinné cigarettát tartott a szájában és ragadós jókedvvel tette a derekára a kezét a konyha közepén. Nevetve szidta a vén cselédet:

– Erre, arra, a teremtésit magának, vén k...a! Még mindig nem készült el a déli edénnyel? No majd ezentúl magam állok oda a dolognak. Majd megmutatom én magának, hogy kell mosogatni. Persze a latrok után mászkálni, azt tudja!

A vén nő dörmögve káromkodott, a borzas leányok nevettek. Steinné a háromlábu székecskére helyezte hatalmas testét és a cigarettából nagyot szippantott:

– Azt hittem, összetörik alattam a szék.

A kártyát megkeverte és a leányok melléje guggoltak a földre.

– Máriást fogunk játszani, öt vas a betét. Van öt vasad, tehén? – kérdezte Steinné a kövérebb leányt.

– Ád a mama kölcsön.

– Van eszembe.

A piros selyemblúz alól mégis csak előkerült a kövér leány erszénykéje.

Komolyan és megfontoltan kártyáztak egy darabig. Azt hiszem, egyik sem csalt játék közben, mert Steinné tán megölte volna a csalót.

Steinné egyszerre letette a kártyát:

– Most jut eszembe, hogy az öreg kegyelmes urat föl kell költeni. Csak az én diványomon tud aludni, – azért jár ide.

Nyújtózkodva fölemelkedett, ásított, a cigarettát a sarokba dobta:

– Istenem, de utálom az életem!

Egykor szép arcán komoly bánat fellege suhant át, mint az állóvíz tükrén a barna esőfelhő képe. Még mindig tüzes és mély, barna, nagy szemében révedezés, mélabú, „magyarbánat“ jelentkezett, amint Blahánétól láttuk egykor a színpadon.

Régi magyar nótát dúdolgatva ment ki a konyhából és még az előszobából is hangzott: „Földiekkel játszó égi tünemény…“ Mintha e nótával költené a kegyelmes öreg urat.

Néhány perc mulva sárgaréz-kalitkával kezében tért vissza Steinné. Kis madár volt a kalitkában, talán csiz vagy tengelice, amely csöndesen gubbasztott a sarokban. Steinné a földre kuporodott és halkan fütyölgetni kezdett. A kis madár megborzolta tollát és nemsokára válaszolt. Steinné fölemelte a mutatóujját:

– Hallják? Mint nagyszombat este a csengetyük. Drága madaram!

Az ajtó magától kinyílott, egy fürge és jókedvü patkányfogó-eb nyitotta ki. Fekete folt a kutya fején és a szemében olyan jókedv ragyogott, amilyen hű és jó kutyák szemében szokott ragyogni. Néhányszor keresztülugrotta a kalitkát, majd Steinnét, bolondan, szinte mámorosan, tobzódva az örömben ugrált úrnője körül. Steinné végre kinyújtotta a kezét, az eb megcsókolta és leheveredett a földre.

– Az úrfi! – mondta Steinné a ratlerre mutatva. – Már kétszáz pengőt fizettem érte büntetést, mert az asszonyok szoknyáját letépi az utcán.

Steinné egy darabig még játszadozott kicsinyeivel, láthatólag nem érdekelte őt más a világon, mint kutyája és madara.

Lépések hallatszottak a folyosón, majd rövid csengetés. Steinné az előszobába sietett, s kipirult arccal tért vissza.

– Kisasszonyok, gyorsan be a kék szobába. Itt van a Jenő báró és rántottát akar enni… Megéhezett az utcán, hát feljött hozzám enni.

Estella karon fogott és egy mellékajtón át a lakásba vezetett. Még hallottuk a vendég dörmögését, amint nagyot zökkenve helyet foglalt az utazóládán a konyhában.

– Majd meglátod, mennyi bolond férfi van a világon, – mondta Estella, amint a kék szobában székre ültünk. – Majdnem minden úriember bolond egy kissé. Némelyik a szép harisnyát szereti, másik a cipőt, a harmadikat arcul kell ütni, mert az esik jól neki, a negyediknek kezét-lábát megkötözi a mama cukorspárgával, az ötödik a felesége után sír és pénzt kell tőle kérni a gyermekei számára cipőre… Egy igen gazdag és finom fiatalember, – majdnem oly szép, mint Rohan herceg, – csupán sáros talppal szereti a nőket, a fekete és hisztérikus költőt viszont Bourbon hercegnek kell címezni, mert egykor Madridban az ő ősanyja kedvese volt a francia királynak… Szomorú fiatalemberek jönnek, akik először Steinné vállán kisírják szerelmi bánatukat, tanácsot kérnek a mamától álmatlanság és szívfájás ellen, kipödrött bajúszu öreg urakat Jancsinak meg Pistának kell szólítani és a sarokba állítani. Gyönyörű, tiszta feleségeik mellől ideszökdösnek komoly úriemberek és a mamától rongyos szoknyájú perdita felől kérdezősködnek. Hirlapírók jönnek, akik másnapi cikkeiket a konyhában fölolvassák és véleményt kérnek ő nagyságától. Bolond világ van itt, – egész éjjel jönnek-mennek a boldogtalan, szerencsétlen férfiak, akik mind a jószívü Steinnéban bizakodnak, hogy megvígasztalja őket egy szóval, egy tanáccsal, vagy egy leánnyal. Istenem, mennyi szép boldogtalan úriember van Pesten! A nagyvárosnak ezer fájdalma, sírása, nyavalyája hangzik el éjjelente Steinné konyháján… Mély sebeiket itt bizalommal mutatják meg a férfiak, akik nappal fölemelt fővel járnak az utcán. Vőlegények útbaigazítást kérnek és öreg házasemberek csodaszert a szerelem fölújításához. Titkok hangzanak el, amelyeket a jezsuita gyóntatóatya fülébe szokás csupán elsuttogni, vagy a máriapócsi csodatevő Asszony előtt leborulva, a templomkövekbe beleharapni. Az Élet jár ide mindennap vizitbe és csupán egy zsidó imakönyv, meg Faublas lovag kalandjai akad olvasmánynak. Éjjel, a csöndben, a várakozásban a hölgyek hol az imakönyvet, hol a kalandok gyűjteményét forgatják kezükben… Steinnénak férjhezadó leánya növekedik egy bécsi apácazárdában, míg férje korcsmáros Kanadában. Így élünk itt, én kedvesem.

Bólintottam, szomorú voltam, mélységes csend volt a kék szobában, mintha nagyon messzire jutottam volna az élettől, Budapesttől, valamely meseházban ülnék és semmi sem igaz, ami körülöttem történik.

Estella csupán egy furcsa figura a bábszínházból és mindjárt táncra perdül a falon a selyempapirosból kivágott ballerina. Ópiumos cigarettafüst szaga volt a szobában, egy rokokólábú, aranyozott asztalkán patience-kártya feküdt, a csillárról régi lóversenyjegyek és báli táncrendek csüngtek. Feketeálarcos nő üvegszeme fénylett a hamútartó figuráján és két kép volt még a falon. Piroskabátos, hajporozott rokokógavallérok és nyúlánk dámák mulattak egy régi szalonban és a rövidnadrágos fekete szolga kávét hozott. Majd egy sapkás öregember arcképe következett, amilyenek a vén falusi korcsmárosok szoktak lenni.

– Steinné apja! – mondta Estella.

És az öreg korcsmáros mellett a Jókai acélmetszetű arcképe.

Steinné könyökig fölgyűrt ruhában lépett be. Az arca piros volt a lángtól, a szeme vidoran csillogott.

– Egykor, ha megúnlak benneteket, leányok, elmehetek a Jenő báró birtokára gazdasszonynak. Fölfogadott. Kis malacokat nevelni, sárga libácskákat és totyogó kis kacsákat költetni, tavasszal rugó nélküli kocsin hajtatni zöldülő réteken és télen derékig érő hó van az udvaron… Ez kellene nekem, hisz falusi leány vagyok. A Sajó mellett, egy elhagyott csárdában mérte a bort az apám és téli este ugattak a rókák meg a farkasok a folyóntúli nádasban. Kisasszony, még várakozni kell! Estella, mutassa meg a hölgynek az arcképalbumot.

A pirospongyolás, menyecskés asszonyság magassarkú papucsában gyorsan kifordult a szobából.

Estella egy fiókból piros bársonyba kötött albumot vett elő. Férfiarcképek voltak benne. Fiatalok, öregek, civilek, papok és katonák, Szirmai Imre és Ujházi Ede, Bródy Sándornak a homlokába hull a haja, mint egy regényhősnek, majd a főherceg ezredesi kabátban, egy kis fiú falovon, könyökére támasztott fejjel Reviczky Gyula, városligeti fotografián Lázár Miklós hirlapíró, emitt egy aranykeresztes pap, majd pesti szép emberek: Tiller Mór nagy szakállával és a szép Farkas Béla, Kossuth Ferenc és Tarján Vilmos, akik a nőknek tetszeni szoktak, Beketow cirkuszigazgató és Baumann Karcsi népénekes, az oroszlánfejű Ábrányi Kornél és Kemény bácsi, öreg hirlapíró (aki bizonyára csak tiszteletből került a szép emberek sorába, mert éjjelente az orfeumi hölgyek között szívja virzsiniáját, gondolta Rezeda úr), kedves, nőknek való arcok: a szép Szomory és Ivánfi Jenő, Molnár Viktor és Gálos Kálmán, Hadik Sándor és Márkus Miksa, akiknek képei Calderoni kirakatában függtek és emlékbe egykor megvették a lányok, aztán tömérdek nő, régi és új divatban, olyik mellé fekete fátyoldarab volt fektetve, akik bizonyosan már meghaltak. Aztán fordított megint Estella és nagy képen, Zrinyi Miklós ruhájában, erkélyen állott Alvinczi Eduárd. A kis őrházon megkondult a jelzőharang.

– Pszt! – mondta hirtelen Estella.

A szomszéd szobában sikoltozva nevetett, galamb módjára búgott, hisztérikusan visított és könnybe, zokogásba, mámorba fulladó szavakat kiáltott egy női hang.

– Pepita, a cudar, – mondta gyűlölettel Estella. – Őrjöngést szimulál a férfiak izgatására. A minap egy angol tréner ismerősöm aludt itt, hogy a reggeli vonatot bevárja. Pepita egész éjjel őrjöngött a szomszédban, az angol föl-fölébredt és ugyanakkor felköltött engem is. Legalább tízszer ébredt föl a bolond angol. Istenem, milyen nehezen virradt meg.

Talpra ugrottam. Vakon, szédülve, magamon kívül rohantam az ajtónak. Nem tudom, hogy jutottam ki. Az utcán már sötét volt, hideg eső esett, az arcom tele volt könnyel és mellbe taszítottam egy becsípett fiatalembert.

Rezeda úr mindkét kezét fogta Horváth kisasszonynak az elbeszélés alatt.

Könnyes szemmel nézett a leány elborult szemébe.

– Igazán így történt? – kérdezte a férfi csendesen.

– Becsületemre!

Rezeda úr erre kezet csókolt a kisasszonynak.