VIII. A szerelem zörög, mint a mák

Remete R. Arnold nem sokat habozott, megnyitotta a szezont, mielőtt valaki észrevette volna.

– Ugy teszek mint az egyszeri ember, mondta otthon a feleségének, a tisztességes arcu nőnek, – behunyt szemmel nyelem le a suvixot.

A Remete-féle müvészeti iskola első növendéke minden esztendőben egy Elzüllött Elza nevü leány volt. Már senki sem tudná megmondani, miért hivták őt Elzüllött Elzának, látszólag igen tisztességes leány volt. Szüzmáriát hordott a nyakában, rózsafüzér volt a csuklóján, mindig fekete ruhában járt, mert pincérnő volt a Borozóban, ahol reggelig mulattatta a vendégeket. Ha többet ivott a kelleténél, görcsös zokogásra fakadt és fünek-fának elpanaszolta, hogy szeretne szakitani az életmóddal. Akkoriban történt, hogy a Borozóból több leány férjhezment. Egyik Érsekujvárra, az állomási főpincérhez, a másik kávésné lett, de a harmadik egy dusgazdag magánzóhoz, akinek Bécs mellett nyaralója volt.

Elzüllött Elza naponta öngyilkossági tervekkel foglalkozott mert az ő kezét senki sem kérte meg egy hosszu életre.

Hajnalban a Borozóból egyenesen a Teréz-templomba sietett. Néha kis bucsujárást sikerült szervezni a hajnali miséhez. Petyhüdt éjszakai nők, kábult gavallérok, agyonfáradt pincérek mentek Elzüllött Elza kedvéért a hajnali misére. Elza boldogan és büszkén vezette a csapatot a Nagymező-utcán, mint faluhelyen a bucsuvezér az ájtatosokat. Megmutatta a helyüket a templom hátterében, a sötétben; ő maga, mint Szent Terézia rokona, az első padsorban térdepelt le és alázatosan köszönt a karinges papnak. A hajnali mise volt hosszu ideig Elzüllött Elza boldogsága.

A bucsusok azonban elmaradoztak, mind ritkábban sikerült hivőlélekre találni az éjszakából a Borozó hajnalába hullottak között, akik hajlandók lettek volna a reggeli ájtatosságra. Egyszer Révész Béla és Ady Endre kisérték a szegény leányt a Próféta-utcáig. Már ugy látszott, sikerülend a két szabadgondolkozót a hittérités hajlékába terelni, amikor Adynak eszébe jutott, hogy a Három hollónál várja őt Zuboly éjfél óta. Elzülött Elza hittérités és szerelem nélkül ballagott el boldogtalan életébe.

Tehát Elza volt Remete R. Arnold első növendéke. Mindig reggel hét órakor jött a miséről. Remete ur csupán azt restelte, hogy bajusza még nem volt kipederve. Rongyos hálóköntösben és papucsban sietett be az irodába, mig a sovány, hosszu Elza összekulcsolt kézzel várta a kis szinpad rojtos kuliszái között.

– Ivette! – mondta álmosan és savanyuan R. R. A. és sanzonokra tanitotta Elzát, amelyeket az majd a Mandel-mulatóban énekel. De még messzi volt a szerződés.

A zongora mellől ismét ágyába fordult a süket karmester, miután megintette gyermekeit, hogy csendben legyenek, mert csak értük dolgozik. Többnyire Elzülött Elza órapénze szolgált korán regge létalapu a kis családnak. Marika, a tizesztendős kisleány lement a pénzzel a kávémérésbe és nagy tálban hozta fel a kávét, amelyet a család csendesen körülült.

Gyöngyvirág déltájban jelent meg az iskolában.

Remete R. Arnold ekkorára már az összes fodrászati szereket végigpróbálta a szerb borbélynál. („Azóta vagyok szerencsétlen ember, mióta nappal borotválkozom. De mit meg nem tesz az ember a a családjáért?“ – mondogatta R.) A tisztességes arcu feleség a legpompásabb slafrokjában fogadta a növendéket, R. Arnold a zongoránál ült, mintha valami szerzeményen törné a fejét, amelyet gyorsan elrejtett Gyöngyvirág elől a szekrényben. (Sonkaszalonna, zsemlye, fiatal hagyma és egy kupa ser volt az elrejteni való, mint ezt Gyöngyvirág egyszer észrevette.)

– Itt a hölgy, – kiáltott be az irodába a tisztességes arcu asszony.

– Csak fel vele a szinpadra. Hadd szokja meg a kuliszát, – felelt a szekrénybül Remete R. és a szekrény falán függő kis tükörben gyorsan leverte bajuszáról a zsemlyemorzsákat.

Mire Gyöngyvirág Maxot egy sarokba ültette, ahonnan a nagy kutya álmélkodva nézte az eseményeket. Csupán egyetlenegyszer felejtkezett meg magáról. Remete R. Arnold zsiros, sárga kalapját lekapta a fogasról és szaladni akart vele a Kecskeméti-utcába. De az ajtó zárva volt. Remete igazgató ettől az időtől fogva mindig begombolkozott, ha a nagy kutyára nézett.

– Kezdjük, nagysád, mert a nagymama nem hiába fizeti a drága tandijat.

Sietve lapozott a kották között. Azután emlékezetből kezdte játszani a Lövinger cimü kuplét, amely ez időtájt divatos volt a pesti zengerájokban. Náthás hangon, hamisan, szomoruan énekelt; a két kezével, fejével, derekával indulási mozdulatokat tett a zene azon helyein, ahol az énekesnek kezdeni kellene a szinpadon. Sőt egyszer felkiáltott:

– Gyerünk, drága.

De talán harmadik óra is elmulott már, amint Gyöngyvirág félig ijedten, félig vidáman énekelni kezdte:

– Lövinger, Lövinger…

– Hogy fog örülni a nagymama, ha kirukkolunk előtte a tudománnyal, – mondotta Remete R. és elmerengett.

Gyöngyvirág még a kis szinpadon ült, – Remete úr arról beszélt, hogy megnagyobbitja az iskolát, – amikor a tisztességes arcú asszony felnyitotta az iroda ajtaját és életuntan beszólott:

– Itt vannak a méltóságos hölgyek.

Nyomában két égi meszelőrud nyomakodott be az ajtón és olyan lármát csapott, mintha egy sereg ember érkezett volna a müvészeti irodába. Egy nem régen meghalt huszárezredes leányai voltak a Pongyi kisasszonyok és ellenállhatatlan vágyat éreztek a müvészi pálya iránt. Gyászkalapot hordtak, tetőtől-talpig egyformák voltak, nagyorru, csontos, kincstári-leányok, akik még mindig azt hitték, hogy él valahol az ezredes, életnek, halálnak ura a garnizonban. A Pongyi-kisasszonyokat sokan ismerték Pesten; az Emke-kávéházban, a Bodóban, ahol a cigányprimások kivasalva és hóditóan huzták a nótát, a kisasszonyok megjelentek gyászruhás anyjukkal és vadászatot rendeztek atyjuk régi tisztjeire. A szegény főhadnagyok és kadétok ijedten menekültek a költekező kisasszonyok elől a kávéskonyhán át. Ámde egyedül is tudtak borozni, mulatni, jukkerkodni. Négyesével vették a Princeszász-cigarettát, nótát rendeltek a cigánynál. Izaura a második pohár bornál monoklit tett fel a szemére és fixirozta a kávéházat. A növére egy kvietált hadnagy nótáját dudolgatta, mig az ezredesné elkeseredve szidta a világot. Csupán idő kérdése volt, mikor züllenek el. Ezért volt szükség a Remete-féle iskola diplomájára.

Különben jószivü, dolgos, tisztességes gondolkozásu nők voltak, mint a kereszténylányok, akiknek csupán egyetlen feladatuk volna az életben: férjhezmenni, aztán gyermekeket nevelni.

Gyöngyvirággal nyomban tegeződtek, mert kisütötték, hogy egy Élesztő Frigyes nevü hadnagy szolgált a hadseregben.

– Bizonyosan a bátyád volt, kicsike, – mondta Izaura és nem adtak helyt Gyöngyvirág védekezésének, hogy neki nincs bátyja.

A Pongyi-kisasszonyok már nagyon előrehaladtak a tanulmányokban. Izaura az összes kuplékat tudta, amelyeket Pesten a lebujokban énekelnek. Mindegy volt neki: magyar vagy német. A „Drága Pucikámat“ éppen olyan jól tudta, mint az „Ojé die Liebe“-t. Egyetlen ugrással termett a szinpadon és nem várta, amig Remete R. jelt ád az indulásra.

– Maga kis Fedák Zsazsa, – dünnyögte a karmester, de olyan savanyu arcot vágott a dicsérethez, mintha vadalmába harapott volna. A méltóságos kisasszonyok nem voltak pontos fizetők.

Mig Emerencia a szinpadra viharzott, mint egy boldogtalan „szerelmes“ kasztiliai táncosnő, a szoknyáját a fejére kapta, meg a térdéhez csapta, félcipőjét csaknem szétverte táncközben: már gyermekkora óta nagy sikere volt a családi körben, amint a szilaj spanyoltáncot lejtette.

A két leánynak egy vőlegénye volt, aki részükre lakást tartott. Izaura a Fehérhajó-utcában lakott, a Graskovics-féle házban; mig Emerencia a Szervita-téren, a virágüzlet felett. Egy báró Prépostvári nevü ragyás uriember, erdélyi méltóságos ur volt a vőlegény, aki protestáns volt és világi alelnök az egyházkerületben, ugyanezért nem mutatkozott nyilvános helyen a Pongyi-kisasszonyokkal, csupán a lakásukon látogatta meg őket, külön és előzetes bejelentés alapján. A leányok eleinte sokat sirdogáltak különös helyzetükön, az ezredesné mindig attakra készült, hogy nyilatkozzon végre a vőlegény. Később a mama Rákosszentmihályon nyert elhelyezést egy kertes, vadszőlős, ábrándos házikóban, ahol két kecskét tartott, egy feketét és egy fehéret és csöndesen megnyugodott sorsában.

A Pongyi-kisasszonyok a tekintélyes nagy kutya miatt is szerettek Gyöngyvirággal a városon végigvonulni. Emerencia szerzett egy kutyaszijat, amelyet a kezében vitt, mig Izaura lépten-nyomon hegyesen füttyentett Maxnak, aki megzavarodott, miután annyit, foglalkoztak vele. A „báróról“ soha sem beszélgettek egymás között; gyermekkorukat emlegették Gyöngyvirágnak, midőn kis kocsijuk, fehér agaruk és tisztiszolgájuk volt, napestig lovaztak és piros frakkban mentek a róka után, midőn a tisztikar versenyt rendezett. Giginek nevezték Gyöngyvirágot s mielőtt elváltak volna tőle, mindig kézcsókjukat küldték a nagymamának, akiről csak annyit tudtak, hogy gazdag budai asszonyság.

– Mily jó volna, ha szegény anyánk barátnőt lelne benne! – mondogatták.

Gyöngyvirág lesütötte a szemét, hallgatott és odahaza soha sem merészelte kinyitni a száját a Pongyi-kisasszonyok jámbor óhajtásáról. A nagymamának az egyik szeme vérrel volt aláfutva és ilyenkor nem volt tanácsos beszélgetni. Személyesen ölte a csirkét és ugy vágta a kis baltával az aprófát mint a bérlő fejét, aki különböző ürügyek alatt késlelkedett a bérfizetéssel a Kecskeméti-utcai házért. Még csak azt sem vette tudomásul, hogy Gyöngyvirág a sziniiskolát látogatja. Majd egyszer kitöri a nyakát a bajuszpedrő-szagu igazgatónak, de egyelőre hallgatott.

Gyöngyvirág azt gondolta magában, hogy a nagymama e lelkiállapotban leguritaná az ezredesnét lányaival együtt a Svábhegyről, ha meglátogatnák.

Egy napon hiába várta a leckeóra végén Gyöngyvirág a Pongyi-kisasszonyokat.

Egy pápaszemes hordár ravaszkodva, mintha valamely titokzatos ügyben jönne, cimeres, pecsétes és szénaparfümös levelet hozott: Gyöngyvirág, kedves kis rokonunk cimére. A levélben a Pongyi-hölgyek felkérték Gyöngyvirágot, hogy mentse ki elmaradásukat Remete ur előtt. Ők hosszu ideig nem jöhetnek a leckére, mert megbetegedtek. Ha Gyöngyvirágnak volna egy szabad délutánja, 3-tól 4-ig, meglátogathaná hüséges barátnőit.

– Tudtam, hogy ez lesz a vége, – szólt náthásan Remete úr és nyomban közölte észrevételét a konyhában a tisztességes arcu asszonnyal, amiből nagy sirás-rívás keletkezett. Az angolkóros gyermekek jajgatva hemperegtek a folyosón, miután R. R. röviden kijelentette, hogy ezek után mindenki fogja be a száját, ő többé nem gondoskodik családjáról.

– Hivjátok Laubernét, – mert az óra üres, nem akarom hasztalanul tölteni az időmet.

A gyerekek elszaladtak és nemsokára ezután megérkezett Lauberné, akinek trafikja volt a Király-utcában és titokban a szini pályára készült.

Olyan szép asszonyt, mint amilyen Lauberné volt, még álmában sem látott Gyöngyvirág.

Lauberné olyan volt, mint a gyümölcsérlelő őszt szokták ábrázolni a régebbi időben a piktorok: duzzadt szőlőfürt, hamvas szilva és aranyránett-alma jutott az ember eszébe, ha őt látta. A haja hosszu és vörhenyeges volt, mint a hervatag füszár. Telt, fészekmeleg tenyeréről álmodoztak öregesedő férfiak. A bokáját a félcipő felett sokszor maguk elé varázsolták a szegény szobaurak. Kanaáni boldogság lehetett vállát, keblét megölelni. Az omnibusz-kocsis tátva felejtette a száját, ha szél fujt a Király-utcában és Lauberné hajadonfővel, harász-kendőben és egy szál szoknyában állott a trafik lépcsőjén. Hébe volt, akinek korsójából inni szeretett volna sok öreg kereskedő és fiatal tanuló. Olyan illata volt, mint a fahéjnak. Legfinomabb török dohányhoz hasonlatos hajzat volt a nyakán.

Remete R. Arnold két kézzel esett neki a bajuszának, amikor Lauberné feljött a lépcsőkön, bár a nevezetes asszony többnyire gavallérokat hozott magával, akik a nézőközönséget alkották.

Legtöbbször megjelent Lauberné sarkában Blau Diogénesz, egy nyugalmazott börziáner, aki az összes brittanikákat végigropogtatta a boltban, állitólag nem szerette „a kövér zsidóasszonyokat“. De felfüggesztette a villásreggelit a Bécsi sörcsarnokban, ha az ablakon át megpillantotta Laubernét.

– Csak tegyék a melegre a pájslit, mindjárt jövök! – szólt és hatalmas potrohával, asztmatikusan szuszogva, vetette magát a trafikosné után.

De nem hiányzott a trafikosné közelségéből Muskotály Mihály hirlapiró ur sem. Ez a kilumpolt arcu, borgőzös, létra-formáju, görbenyaku fiatalember olyan volt, mint a sarokban álló preparált csontváz, amely szerelmes a tanár ur páciensébe. Bizonyosan idegfájó erkölcstelenségeken törte a fejét, amikor borzas eb módjára koncsorgott Lauberné szoknyája után. Ő a jövő embere volt, egykor majd kibontakozik irói tevékenysége, ha addig agyon nem verik a Vasvári Pál-utcában, a Régi bablevesben, ahol délelőtt spriccer mellett irt kis elbeszéléseket a Pikáns Lapokba. A kéziratot hordárra bizta és ilyenformán már adósa volt a Király-utca összes hordárjainak. Gyakran volt részeg s ezért Laubernét tette felelőssé. Muskotály Mihály az élet szegény hegedüse volt: rokon és barát nélkül, a csodával határosan tartotta fenn magát az idegen nagyvárosban. Csodálkozva nézte a hitbuzgó zsidókat, akik a Vasvári-utcai templomba jártak imádkozni. Vajjon miért imádkoznak? Ha zsidóvá lenne, szeretné őt Lauberné? A zsidók talán tudnak valami szert az élet boldogtalansága ellen. Meg kell lepni őket, hogy mit mondanak a gyönyörü nőiknek, hogy hallgatnak a szavukra… Muskotály Mihály abból a ferde látószegből nézte az életet, hogy ő ugyis szerencsétlen, tehát nincs sok vesziteni valója.

Blau Diogénesz és Muskotály Mihály mély elragadtatással tapsolt Laubernénak, amikor a kis szinpadon a furcsa kuplékat énekelte, táncolt, a levegőbé emelte a lábát és Remete R. A. ugy verte a zongorát, mint a zengerájban.

Blau Diogénesz Carola Ceciliára hivatkozott, akinek lovagja volt egykor és kijelentette, hogy az ünnepelt diva nem közeliti meg Laubernét. Ha nagyon meg volt elégedve – és véletlenül az erszénye is engedte, – hordócska sert és pompás villásreggelít hozatott fel a „Bécsi“-ből. Antal, a fehérkötényes csapos, büszkén hozta fel vállán a hordót és a tisztességesarcu asszony ócska evőeszközöket nyujtott be az ajtóhasadékon. R. R. A. egyszer többet ivott a kelleténél s ekkor elárulta, hogy maga is szereti Laubernét.

Muskotály Mihály a lecke végén elment bolyongani a Terézváros barátságosan piszkos, kis utcáiba. Álmodozva ment, a korcsmák előtt megállott, ha különös szagot érzett vagy friss csapolás döngését hallotta. Egy száraz, zörgő mákfejet hordott magánál és rázogatta, mint egy csengőt.

– Riza, – mondta, sötét kapualjaknak és petróleumszagu, szomoru udvaroknak. – Meghalok!