V. A nagymama utrakél

Bár Gyöngyvirág légmentesen el volt zárva a kecskeméti-utcai házban, az élelmes Mélyacsai ur talált utat, hogy levélkét csempésszen a gyermek kezeihez.

Általában számos üzletei közé most már végérvényesen felvette Gyöngyvirág dolgát a fehérmellényes férfiu, mint akár a kioszkbeli kártyajátékosok ügyét, hol nyomban két pengőt nyomtak a markába, hogy eltávozzon, zavarcsinálás nélkül, vagy a Casino de Paris-t, amely helyiségben ingyen kapott feketekávét és sört, hogy békében hagyja a mulatókat. Ő volt az a jószimatu férfiu a városban, aki számon tartotta a hamiskártyások nyereségét, mulatóhely tulajdonosok bevételét, a magyar nemesség után áhitozó rőföskereskedőket; mindenkit ismert Budapesten, mindenkiről tudott valami gyengeséget. S ha nem sikerült a zsarolás, nyomban levelet irt a rendőrségnek. Kártyabarlangok bolthajtásai az ajtónál végződtek, amelynek közelében Mélyacsai üldögélt az elosonó nyerőket várva: a szarka- vagy Duna-utcában, ahol a garçon lakások a kapu alá nyilnak, zsebredugott bottal egész délutánokat sétálgatott, amig a meghivott uriasszony mélyen lefátyolozva kisurrant a titokzatos házból. Mielőtt arcát rendbeszedhetné a gőgre és megközelithetetlenségre, Mélyacsai gunyosan, mélyen a szemébe nézett és sokatmondólag hümögött. Aztán távolról, konokul, elmaradhatatlanul hazáig kisérte a hölgyet, hogy az otthon mindjárt ágyba fekhetett a kiállott izgalmaktól.

Egy reggelen az ajtó alatti résben egy összehajtogatott cédulát talált Gyöngyvirág.

„I.-t a bolondházba záratta apja. Rajta vagyok, hogy kiszabaditsam. A maga jó öreg bácsikája.“

Gyöngyvirágnak szomoru napjai voltak. Ezideig ritkán jutott eszébe a szentképarcu Imre. Inkább csak távolról látta, mint egy gyermekkori álmot. Mint Szent Imre herceget, akinek arcképét egyszer látta egy budai templomban, ahová kis gyermek korában (Flikné felügyelete alatt) elengedte nagyanyja.

Öregasszonyok és gyermeklányok csaknem egyformán gondolkoznak arról, akit szeretnek. A templomjáró anyókák az ifju Krisztusban, a szakállas szent Józsefben és Antalban nem egyszer elmult életük férfiideálját imádják. Szent József valóban élt néhány év előtt, asztalos volt a kacsa-utcában.

A levélke megérkezésével mindennapi lakója lett Imre a gyermeki tömlöcnek. Néha a tanulószéken ült gombos, sárga cipőben és fekete nyakkendőben. Máskor a függöny mögött állott és a kézelőit kihuzogatta. Egyszer meg azt álmodta Gyöngyvirág, hogy Imrét meggyilkolták a földszinten… zokogó szivvel ült fel ágyacskájában. Az udvaron valaki bömbölő hangon énekelt egy ismeretlen szövegü nótát. A nagymama nem szerette az éjszakai énekeseket, ugyanezért az emeletről kiáltozott, mig Flikné az udvaron rimánkodott a dalosnak, hagyná abba a szerenádot. Végül a házmester kitaszigálta a vendéget, döngve csapódott a kapu. Gyöngyvirág magában azt gondolta, hogy Mélyacsai ur volt az énekes.

Egyszer a nagymama utazóköpenyegben és fogolyszárnyas kalapban lépett az unokája szobájába. Botosok voltak a lábán és karján bőrtáska, az erszényben akár százezer pengő elfért volna.

– Egy-két napfa vidékre utazom. Fertelmes drága ezen a Pesten minden. Majd falun bevásárolok. Reménylem: jól viseled magad.

– Nem megyek ki a szobából.

A nagymama szokatlan hangulatban volt. Könnyek mutatkoztak a szemében és a két kezébe vette unokája arcát.

– Édes aranybogaram, ha majd egyszer nagy leszel, megbocsájtasz minden szekaturát az öreganyádnak. A te érdekedben, a te jövődért történik mindez. Én már öregasszony vagyok. Nekem már semmit sem ád az élet. Csak legfeljebb nyugalmat.

(A fecsegő Flikné már előbb elmondta Gyöngyvirágnak, hogy a »nagyságos ur« a napokban dülöngőzve jött haza fényes nappal és egy vendéghölgynek az arcát megcsipte a kapu alatt. Szigoru jelenet volt emiatt a nagymama és a »nagyságos ur« között. Végül a nagymama szobájába vonult és keservesen sirt késő estig, hogy a nőknek megesett a szivük rajta. A »szőke asszony« név alatt ismert vendéghölgy nagyon csodálkozott, hogy a nagymama nem vette ki a szemét a »nagyságos urnak«; ő elbánna az urával, ha rajtacsipné.

A nagymama leült a székre és az unokája hajával játszadozott:

– Tudod, gyermekem, én már végképpen meguntam itt az életet. Amig szegény voltam, fiatal voltam, még csak szivesen kinlódtam ezzel a különös üzlettel, leginkább azért, hogy tisztességes maradhassak, ne kényszeritsen a szükség, hogy minden jöttment kupecnek odaadjam a testem. Én mindig becsületes nő voltam, gyermekem, példát vehetne rólam sok asszony Pesten, aki magasan hordja az orrát. Pfuj! Ha valaki ismeri őket, az én vagyok. Milyen mocsok, mily elvetemültek, mily gazok.

– Ha olcsón kapom, megveszem azt a falusi birtokot, amelyet neked igértem! – fejezte be szavait »a grófné,« homlokon csókolta Gyöngyit és eltávozott. Adolf a sárga utazóbőröndökkel büszkén várakozott a ház előtt. Régen volt ily tisztességes fuvarja.

Gyöngyvirág lábujjhegyen járkált a szobájában, gondosan bezárta az ajtót, az ablakot is lefüggönyözte, pedig az utca tulsó oldalán, Szalón Mimiéknél, épen öngyilkos lett egy kereskedő, fütyülve jöttek a mentők és ködszagu köpönyegeikben a rendőrök lökdösték a kiváncsiakat.

A nagymama birtokára gondolt… A legszebb zöld szinekre, amelyeket eddig csak női alsószoknyákon látott. Sárga libuskák tipegtek tova az alsószoknyákon és a virág olyan piros volt, mint a legbátrabb kalap a házban. Gyöngyvirág még keveset tapasztalt az életben, de amit látott, nagyon megfigyelt. A házban megforduló nők divatját titkon jól szemügyre vette.

Igen jól ismerte a bekrétázott fehér félcipőket, amelyek a széttapodásig hurcolták tulajdonosnőiket.

Végül olyanok lettek, mint a sok csókolózástól megnőtt szájak.

A selyemharisnyák a mezitelen talpon rongygyá foszlottak és a nők nem merték levetni cipőiket az urak jelenlétében, bár azok igérték, hogy majd pezsgőt isznak a cipőből, mint a velszi hercegről hallották.

Tudta, hogy a szép nők lábán bütykök és tyukszemek vannak, nem mindig szabályos a derekuk, közelről nagyon roszszaguak és a fülüket vörösre festik a tükör előtt.

Látta száradni a fehérnemüket a padláson és látta őket szennyesen mint bünjeleket. Tudta, hogy némelyik hercegnőnek forradás van a nyakán, ezért hord magos gallért; a másiknak durva kezére alig fér rá a fehér keztyü. A fodrász tömi ki a hajukat kóccal és karjukról beretválják a hajzatot. Látta őket unatkozva vakarózni, ásitozni, a körmüket nézegetni. És ismerte őket kócsagtollasan, lengén és hóditóan. Tudta, hogy némelyik bőgni kezd, mikor egyedül marad, kerekes bárányok és bamba kis gyermekek és szomoru öregurak arcképeit veszik elő, amelyeket hosszadalmasan néznek. A másik fütyürész, nyujtózkodik, összeráncolja a szemöldökét és nem fél az akasztófától sem.

A nagymama házában minden szobának megvolt a leskelődő lyuka. Ezek a leshelyek akkor készültek függönyökön, ablakokon, ajtókon, szekrényeken, amikor a nagymama még szegény volt és kénytelen volt őrködni az üzleti érdekeken.

Gyöngyvirág e leshelyekről csendesen szemügyre vett mindent.

Ezért nem tudott ő a nagymama falusi birtokára gondolni másképpen, mint a tengerzöld alsószoknyákkal bevont mezőkre és libácskákra, amelyek oly világossárgák, mint a szalagok a nők ingében. A kertészkést, amelylyel a rózsákat nyesegeti majd a kertben, olyannak hitte, mint a beretvát, amelylyel a nők a bajuszukat borotválják a tükör előtt.

– Csak Mélyacsai ur ne tudja meg, hogy a nagymama távol van, – gondolta magában sóhajtva.

Maxot az ajtó elé fektette, midőn beesteledett és Max már elvégezte tennivalóját a ház körül, csaknem egy féltucat férfikalapot hordott be az utcáról.

Meggyujtotta a lámpát; a zöldernyőjü tanulólámpa, mint egy megérkezett jóbarát forditotta feléje világosságát. Almát eszegetett és Jókai Mórtól az Aranyembert olvasgatta. Még hallani vélte, amint Flikné egyhangulag duruzsol a konyhán barátnőivel, mint a malom kelepel nagy messziségben.