IV. A zöld ház hőse

Ismét a régi szobácskájában találta magát. A nagymama ujonnan bemeszeltette az ablakot. Csupán a felső szárnyon szürődött be a világosság, a kocsik zörgése és éjjel a ház előtt a nők viháncoló nevetése, férfiak gordonka-hangja.

A nyár folyamán azonban nagy változások történtek az utcában. A szemközt levő öreg házba beköltözött Szalón Mimi és a nagymama ugy átkozódott, mint egy pogány.

– Csak élne még Splényi kapitány, majd ellátnám a cudar baját! – kiabált, miközben az ajtókat csapdosta.

Szalón Mimi a nagymamáéhoz hasonló foglalkozást üzött. Zömök, barna, egykor szép, eldurvult arcu és megvető tekintetü nő volt, aki kihajolt az ablakon és a nyelvét öltögette a nagymamára. A két házmester minden éjszaka összeverekedett az utca közepén. A két ház női látogatói letépték egymás kontyát. Véresre karmolták a „szőke asszonyt.“ Az urakat, akik hütlenek lettek a régi házhoz, vizzel leöntötték az emeletről. Maxot meg akarták etetni szafaládéval.

Flikné sokkal barátságosabb volt a szegényebb hölgyekhez is, akik nem egyszer kalap nélkül, füzetlenül, papucsban üldögéltek az udvarra nyiló konyha küszöbén, ahol nagy lánggal égett a svábhegyi száraz galy, mint egy falusi házban. Lángost, pattogtatott kukoricát, sült tököt és krumplit, valamint almát sütött itt Flikné a nőknek, közben hosszu történeteket mesélt előkelő urakról.

Gyöngyvirág a hüvösödő őszi délutánokon hárász-kendőben, magányosan üldögélt az udvari ablak zsalugátere mögött és szomoruan összefonta a kezét, mint egy kis rab. Szerette nézni az ablakhasadékon át a konyha piros lángjait. A pattogó mogyorófák a Svábhegy szeptemberi illatát juttatták emlékezetébe. A piros nap, pirosan tüz a fejére és a keze csaknem átlátszó.

A nők a földön kuporodtak és fosztókakedv uralkodott, mig Flikné arcát kipirositotta a láng.

– Járt ide egy Szú nevü előkelő uraság az elmult években. Nagy, bozontos, ember volt, vörös, mint a bika, a nadrágja mindig lecsuszott a hasáról és mogyorónagyságu gyémántgyürük voltak a kezén. Ha megtetszett neki valaki, lehuzott egy gyürüt és oda vetette. Szerencsétlen volt a házasságában, melyik férfi nem? – ugyanezért verni, kinozni, szidalmazni kellett, hogy jókedve legyen. Annak örült legjobban, ha a házmesterné megseprüzte, mikor belépett a kapun. A „grófné“ kis Szúnak szólitotta és barackot nyomott a fejére.

Kis Szúval sok bajunk volt. Mindig új barátnői voltak, akiket a legmesszibb külvárosokból kellett előrángatni. Adolf, a fiakerünk néha az utcát sem tudta megtalálni. Én pedig alig ismertem ki magam a csuf, rosszagu külvárosi házakban.

A „grófné“ a megmondhatója, hogy hányszor futottam papucsban, egy szál szoknyában, téli éjszakán „Küri Kláráért,“ „Pálmay Ilkáért,“ „Blahánéért,“ a „Hegyiért,“ az ördög tudná már a nevüket. Egyik a Zuglóban lakott, a másik Ó-Budán huzódott meg egy pincelakásban. Aztán megfüröszteni, fölöltöztetni, kitanítani őket, hogy szégyent ne hozzanak a házra. Vigyázni a körmükre, hogy el ne csenjenek valamit. Ügyelni, hogy le ne részegedjenek, a rendőr be ne vigye őket az utcáról, kapunyitáskor kidobni őket: ez mind a szegény Flikné dolga volt. Flikné, mindig csak Flikné. Aztán kinek dolgozom? Talán magamnak? A lányoknak, hogy becsülettel férjhez adhassam, a vőmnek, hogy a kávéházban ülhessen. Néha elmehetek egy órára a lányomhoz. Ennyi az egész. Rák Sándor, Rák Sándor! Te nem is tudod, hogy mennyit kinlódott az anyósod.

Flikné kiosztotta a friss lángost a konyhabeli nők között és maga is közébük kuporodott.

– Kis Szú nagy gavallér volt. Soha sem kellett neki a „Hegyesi,“ vagy a „Márkus.“ Mindig csak azt mondta: „Flikné, én ismerem azokat a kifent, szagositott dámákat, akiknek gummiból van a keblük, nedves seb van a lábukon és olyan száraz a bőrük, mint a papiros. Én utálom őket. Repettsarku, egészséges szolgáló az én szeretőm, aki nem tartja vissza sem a szóváltását, sem az öklöndözését.“ Be gazdag ur volt! A főrendiház tagja volt és a piros püspökök háta mögött ült. »Egyszer majd elhozom a kalocsai érseket. Flikné!« Négy lovon jött be Pestre a kastélyából, téli este fáklyás hajduk kisérték. Egy marék aranyat hagyott itt, amikor elment. Aztán küldött a grófnénak az igáskocsiján ölfát, lisztet, mézet, nyulat, őzet, meg juhászbundát a házmesternek, de arra a „nagyságos ur“ tette a kezét.

Amig a hölgy fürdött, a talpát dörzsölgettem olajjal és néha beszélt:

– Tudja, Flikné, voltam én is olyan nyavalyás, mint a legtöbb férfi, urinők után bomlottam. Szopornyikás eb módjára futottam a szinésznők sarkába. Csak azt a nőt tiszteltem, akinek selyemruhája volt, meg jó cipője. Feleségem volt, ez szoktatott igy. Aztán egyszer hallom ám egy rejtekajtó mögül, hogy a szentkép, a bárónő, a legtisztább kezü asszony a monarchiában, azt mondja az ispánomnak: «Te kedves himszamaram!…» Meg még egyebet is. Ekkor beláttam, hogy nem lehet tovább folytatnom az életet és meghalok. Az istállócsizmás ispánt elkergettem, mintha semmit sem tudnék. A bárónőt megvertem, mint a kétfenekü dobot. De életben maradtam.

Ilyeneket beszélt mindig a drága jó ur, amig bejött a hölgy.

Flikné ekkor kénytelen volt abba hagyni érdekes elbeszélését, mert a konyha előtt megjelent Max, a szorgalmas neufundlandi eb és farkcsóválva hozott szájában egy zöld, vadkacsatollas férfikalapot, amelyet valahol az utcán orzott el a tulajdonosa fejéről.

– Vendég jön, – szólt Flikné és gyorsan bezárta a konyha üvegajtaját.

Gyöngyvirág könnyes szemmel hagyta ott az udvari zsalugátert. Szivből sajnálta a szegény Fliknét, rózsaszinü, tizesztendős slafrokkjában. Megfogadta, hogy pártfogolni fogja a nagymamánál.

Gyöngyvirág leült a tanulóasztalhoz és naplóját irta egy irkába.