VI. Gyöngyvirág gyermekségének vége

Gyöngyvirág ezen az éjszakán ismét álmodott.

Álmodott sárga libákkal, fehér felhőkkel, pirosorru emberkékkel és a fekete selyemtrikós Arzén Lupinnal, akinek egy társa bizonyosan a házban tartózkodik.

Hajnalban aztán változtak az álomképek.

A leggyakoribb volt egy nagy szivarosdoboz megjelenése, amelyben Gyöngyvirág majális-ruhában és bérmálási cipőkben holtan fekszik. A nyakán még a zsineg, amellyel megfojtották. Felejthetetlenül fehér az arca, a szempillája sötét, mint a bükkfa-erdő kezdete havas tájon. A potrohos Mélyacsai ur aranygombos, fehér mellényben jő a halott látogatására és lehelete oly hideg, mint a kályhából siró őszi szél.

Fogvacogva felöltözködött és elhatározta, hogy elhagyja végleg a házat a nagymama távollétében.

Sokáig ült remegve az ágy szélén, mint egy siralomházi lakó és az őszi hajnal világosodtát várta.

A hajnal azonban oly lassan jött, mint egy postakocsi, amelynek kereke utközben eltört. A vén kocsis galléros köpenyegében szundikálva hajtja a lovakat és az utasok szépen lemondtak arról, hogy valaha is megérkezzenek az állomásra.

– Gott im Himmel, – rebegte Gyöngyvirág, mint a nagyanyjától hallotta.

Végre virradni kezdett az őszi éjjel, a felső ablakokon a Kecskeméti-utca nyárspolgári csendje ringott be, mintha csupa koránfekvő keztyüsök laknának az utcában.

Gyöngyvirág lábujjhegyre emelkedve, kinyitotta az ajtót. A küszöbön feküdt Max, a fekete kutya; lompos farkával tompán legyintett.

A ház már csendes volt. Elhuzódtak a vak hegedüsök, akik olyan szerelmesen vonják a románcot, hogy a nők felsirnak.

A fekete pápaszemes zenészeknek jó dolguk volt itt. A „szőkeasszony“ lesbeállott a Sándor-Kávéház körül, ahol a vakok zenekara működött, elcsalta őket a zöld házba és olykor reggelig nem hagyták békén a vakokat a megvadult nők. Flikné kétségbeesve kiáltozott:

– Ez az őrültek háza.

És félig öltözetlenül dobta ki a szegény vak zenészeket az utcára.

Csupán az udvaron, az elmerengő két ecetfa között állt egy fölforditott ládán a „nagyságos ur“ kiüritett pezsgős palackokkal körülvéve és homlokába hullott hajjal hallgatta egy elcsapott jockey hazugságait, aki arra tanitotta, hogyan lehet a turfon meggazdagodni

A földszinten hirlapirók kártyáztak, akiknek boglyas nők kibiceltek. A hirlapiróknak itt jó dolguk volt. Az „esperesnek“ nevezett öreg szerkesztő midőn nehány ezer forinthoz jutott, lefeküdt az ágyba, a földszinten a numero 6-ban és csak pénze fogytával, két hónap mulva kelt fel. A „grófnénak“ uj nadrágot kellett vásárolni az esperes részére, mert a régibe nem fért be a meghizott férfiu.

Egyébként fáradt csend honolt a házban, mintha mindenki altató-port vett volna be éjfél után.

Gyöngyvirág nyugodtan ment le a lépcsőn. A kikoptatott kövek nem csodálkoztak a gyermek léptein. A vasrud, amelybe kapaszkodva már annyian jöttek a házba vidáman és reménykedve, a vasrud rendelkezésére volt a gyermekkéznek. Itt-ott egy név volt a kopott falra karcolva, mint a tömlöc falára.

Gyöngyvirág nekiszaladt a kapunak.

A kilincs engedett a nyomásnak. A kapuszárny félig megnyilott, mintha maga sem bizakodna a vállalat sikerében. Hangosan szólt a csengő a kinyitott kapu folytán, de Gyöngyvirág már nem törődött azzal, ami a háta mögött maradt.

Maxtól követve az Egyetem-utca felé futott. A boltok, házak aludtak. A sárga ablakfüggönyök mögött boldogok álmodoztak, vagy a betegek nyögtek. Az öregek a zsebórákat nézték, vajjon nem kellene már fölkelni.

A barátok terén a galambok ittak, hátára szálltak, mert régen ismerték a fekete kutyát.

Egy álmos házmester megszólitotta Gyöngyvirágot:

– Hová kisasszonyka, ily korán reggel?

– A Svábhegyre. Aszalt gyümölcsöt hozunk le, – felelt Gyöngyvirág és most már nyugodtan ment át Pestről Budára.