VII. Remete R. Arnold igazgató beleavatkozik Gyöngyvirág sorsába

A nagymama feltette az okulárét. Fehér fökötőjében, setét ruhájában olyan volt, mint egy figura valamely német családi fametszeten. Felemelte a mutatóujját és az asztalon kibontott levélre mutatott:

Aztán nekifutott a kapunak.

Aztán nekifutott a kapunak.

– Ez látszik a legolcsóbbnak. Mindössze öt koronát kér óránként. A neve is tetszik nekem. Remete R. Bizonyosan egy zárkózott, tisztességes ember neve.

– Ó, nagymama, hadd járjak inkább Solymossihoz, – felelt Gyöngyvirág.

A nagymama oly szeliden csóválta a fejét, mint egy jó asszony.

– Gyermekem, bár megigértük, hogy soha se beszélünk előbbi életünkről, sajnos, nem felejthetem el, hogy a régi házban sürün megfordultak szininövendékek, akiknek erkölcse nem ért egy lyukas gombot sem. Egymástól tanulták a pénzszerzés utját e fiatal hölgyek. Uj kalap, ruha, cipő kellett. Ezt nem tudták megszerezni Solymossinál. Én voltam az igazi tanárnőjük. Ezért csak maradjunk meg a kevésbé divatos, ismeretlen igazgató urnál. Véleményem szerint vándorszinész volt őkelme. A korhelykedés elveszitette hangját, a hamiskártyázásban a szemét, a kutyagolásban a lábát. Most uj exisztenciát teremt magának, miután észrevette nyilttéri hirdetésünket a P. Lloydban. Nézzük csak, hol lakik e bizonyos igazgató ur?

Remete R. Arnold szinészeti és variéte-iskolája a király-utcában volt. A nagymama megnézte a házszámot és mint régi pesti asszony megállapitotta, hogy a háznak valahol a Teréz-templom környékén kell lenni. (Amerre az egykori Kék macska volt.) Sárga omnibusz kocsi gurult végig a Király-utcán.

– Legalább a közlekedéssel sincs gondunk, – vélte a nagymama és előkereste szemüvegét, zöld köpönyegét, régi esernyőjét, mert olyan akart lenni külsejében, mint egy budai asszonyság, aki csak a templomozás kedvéért teszi ki a lábát a házból.

A Svábhegyről jókora ut volt a Király-utcáig.

Gyöngyvirág mint egy lábadozó beteg nézegette az őszi napfénybe rajzó Király-utcát, amely tarkaságával, élénkségével és ásitásával hasonlitott egy kikötő képéhez. (Gyöngyvirág szökése óta nagyon megváltozott a nagymama. Midőn hosszadalmas keresés után, a Barátok-terén lakó házmester vallomása nyomán a nagymama elcsipte Gyöngyvirágot a svábhegyi villa padlásán, ahol száritott gyümölcsből, kökényből és sült tökből élt a kis remete, (mig Max, a saját szakállára vadászott a környéken, mint egy rablólovag), az öregasszony megenyhült Gyöngyvirághoz. Szentimentális éjszakákat töltött, céltalannak látta életét, boldogtalanabbnak gondolta magát az utszéli koldusnál és órák hosszáig imádkozott, mint azok az öregasszonyok, akik istentelen módon töltötték életüket.

– Ha nem találtalak volna meg, mondta, harangokat öntettem volna az egész vagyonomból, amelyek Isten dicséretét zengjék.)

Az omnibuszban falusi asszonyság módjára többször kérdezősködött a kocsivezetőtől, hogy hol kell leszállni, mig néhány kiöltözködött fiatal nőre, akik utközben le- és felszállottak, öklelő pillantást vetett.

– Jer közelebb, Gyöngyi, – mondogatta, mikor egy-egy páva felkapaszkodott az omnibuszra, hogy harisnyáját, cipőjét megmutassa a gavallérnak, aki odáig kisérte. A nők ezidőtájt még hosszu szoknyát viseltek. Szükséges volt az omnibusz magas hágcsójára felkapaszkodni.

A Teréz-templomnál szállottak le, hol önkéntelenül megállnak a társaskocsi lovai. Csodálatos öreg koldusok, rongyokból összevarrt asszonyok és ócska csizmaszárban támaszkodó vén férfiak tanyáztak a templom fala mellett.

– Lásd, igy jár az, aki nem gondoskodik fiatalságában öregségéről, – szólt a nagymama.

Egy kétkerekü, lebőrözött székben ülő, halfejü szörnyetegnő felvisitott, mint a denevér:

– Grófné, nem ismer?

A nagymama elforditotta a fejét és megragadta Gyöngyi kezét.

– Vajjon, melyik lehetett ifjukori barátnéim közül? – rebegte, midőn a bizonyos ház ódon kapujához értek, ahol cukorkát, sült tököt, citromot árult egy fiatal hölgy, aki oly szép volt, mint egy bibliai királyleány.

Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold művészeti iskolája a harmadik emeleten van, mert negyedik emelet nincs.

A nagymama benézett az udvarba, egy pillantást vetett a gránit-lépcsőházra.

Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold

Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold művészi iskolája a harmadik emeleten van.

– Nini, hisz ez a régi Pekáry-ház. Fogadni mernék, hogy sárkányfej van a ház homlokzatán, a harmadik emeleti erkély felett. Ebben a házban volt a Kék macska.

A nagymama egy másodpercig talán fiatalságára gondolt, amint szemügyre vette a félig vak ablakokat, amelyek mögött az egykori hires éjjeli mulatóhely volt, ahol tán ő maga is táncolt a grófokkal és fiákeresekkel, amig lengő, lengedező ifjuságát élte. A zsebkendőjébe köpött:

– Utálattal gondol vissza az ember a fiatalkori mámorra. Soha se légy mámoros, gyermekem, szólt.

(Vagy: örökké, – gondolta.)

Remete ur iskolája kivülről nem volt biztató. – Roszszagu konyhában egy agyonhervadt, tüdővészes, de tisztességes arcu nő rántást kevergetett. Angolkóros gyermekek mászkáltak a földön. Szegénység, bánat mindenfelé. Itt bizonyosan verekedni szoktak a házastársak. Ez tetszett a nagymamának.

A boldogtalan asszony a setét előszobára mutatott, ahol Iroda felirásu tábla függött.

Az irodában más világ kezdődött. Mintha a csodák országába léptek volna.

Kis szinpad volt itt emelvényen, ahol az énekesnőknek a feje tulemelkedett a diszleteken, amelyek sárga erdőséget ábrázoltak. A háttérben minarettek és tengerek látszottak egy vásznon. Zongora állott alant és néhány szék a nézőteret jelképezte. A Király-utca zajgása messziről, alantról hangzott, mint a légydongás. Fekete táblán Órarend függött a falon, amelyre krétával voltak irva nevek. Az órarend szerint a mesternek többé egyetlen perce sem volt szabad a nap huszonnégy órájából.

De már jött is a mester, aki bizonyosan azért váratott magára, hogy fekete ruhát vegyen, miután az angolkóros gyermekek szerteszét szaladtak apjuk keresésére.

A nagymama összehuzta a szemét és tetőtől-talpig végigmustrálta Remete R. igazgatót.

Az igazgató kopasz, fonnyadt, vöröses emberke volt, – nyilván a sok éjszakázástól. Császárszakálla volt és a bajusza kipederve, mint egy csendbiztosé, – nyilván szereti a könnyelmü nőket. Becsületes kék szeme volt, amely bizalmat ébresztett az emberekben, – de lehet, hogy vándorlásai közben tanulta meg a szemmel való hazugságot. A fehérnemüje meglehetős rendben volt, a fehér mellénye is tiszta, mert az asszony bizonyosan az éjszakát a teknő mellett tölti. Szárnyas fekete kabátja és nadrágja ellenben kopott, mint egy iskolaigazgatóé. Szürkebetétes cipője, mint egy táncosé. Pomádészaga volt.

A nagymama az orrát fintorgatta:

– Talán rossz helyen járunk…

Remete R. hajlongott, de nem szólt. Vizes szemét a nagymama szájára szegezte. Ismét meghajolt, mint egy boltos. Trombitakézelőit elővonta.

– Süket ön? – kérdezte a nagymama.

– Kicsit nagyot hallok, – felelt náthás hangon Remete.

A nagymamának ez annyira megtetszett, hogy nyomban helyet foglalt. Bizott a süket emberekben.

– Az unokám szinészetet akar tanulni, – kezdte a nagymama harsogó hangon.

– Lehetséges, – felelt Remete R.

Pusztán mesterségből, mint a kupecek a bérkocsis lovát, tetőtől-talpig végigmérte Gyöngyvirágot.

– Elég hosszu a lába, – szólt az orrából.

A nagymama helyeslően bólintott.

– Az nem tartozik önre, – egyáltalában semmi sem tartozik önre, ami az unokámra vonatkozik. Csak azt akarom tudni, hogy tisztességes hely-e ez? Milyenek itt az erkölcsök? Járnak-e ide félvilági nők, romlott férfiak?

Remete R. Arnold nem tiltakozott a feltevés ellen. Kinyitotta az ajtót és mérgesen kiáltott:

– Küld be a gyerekeket!

Néhány pillanat mulva hat apró gyerek sorakozott az ajtó mellett, mint az orgonasip. Hegedühurszinü hajuk volt, sárgák voltak, mint a külvárosi ősz és rongyosak, mint a lelencek.

– A gyermekeimért dolgozom, – szólt az igazgató, midőn a kolduskölykök kibukfenceztek az irodából.

A nagymama esernyőjére támaszkodott és héjjapillantással figyelte az igazgató mozdulatait.

– Hány tanitványa van?

– Sok.

– Szám szerint?

– Változik. Most még egy sincs, mert nagyon elején vagyunk. Télen husz-harminc növendékem szokott lenni.

A nagymama helyeslően bólintott.

– Van önnek valami oklevele?

– Harminc esztendeje vagyok a brancsnál. Amikor én kezdtem, még nem volt divatban az oklevél. Nálam tanult Hegyi Aranka és Barizon Sári.

– Szinész volt ön?

– Rossz hallásom miatt csupán karmester.

– Ismeri a Madarászt?

Remete R. a zongorához ült és eljátszotta Postás Milka belépőjét. A nagymama sóhajtott:

– Nincs párjuk a régi operetteknek. Igaz, hogy husz esztendeje nem voltam szinházban. De ezentul majd minden este elmegyünk valahová, gyermekem.

Aztán tovább faggatta Remete urat:

– Van önnek valamely rossz szokása?

– Rossz szokásom: szegénységem.

– Miért pödri a bajuszát, mint egy portás?

Remete R. meglepetten nézett.

– Csak ne kerteljen, tisztelt uram. Bizonyosan szeretői vannak.

R. R. Arnold busan legyintett.

– Egy ilyen asszony mellett, mint az enyém? Kikaparná a szemét a szeretőmnek.

– Nincsenek önnek barátai, akik meglátogatják az iskolát?

– A feleségem nem szereti a vendégeskedést, mert fösvény.

– Iszik ön?

– Este három korsóval a Bécsi sörházban.

– Kártyázik ön?

– Nem érek rá.

– Szereti a nőket?

– Régente.

– Szokott vigyázni a növendékei erkölcsére?

– Jó Isten! Lehet a lányokra vigyázni? Itt nem történik semmi. Innen szétrepülnek a városba, mint a galambok, ki tudná, hová, merre szállnak?

A nagymama lefizette a tandijat, a beiratási költséget, a kosztüm-pénzt, a zenedijat. Kicsit megizzadt a homloka, bár harminc forintból vissza is kapott két hatost.

– Még egy kérdést, – szólt a süket ember. – A kisasszonyka valóban a szini pályára készül, vagy mükedvelő?

A nagymama kérdőleg nézett unokájára:

– Felelj, Gyöngyi.

– Szinésznő szeretnék lenni.

A süket ember bólintott:

– Csupán a könyvelés miatt óhajtottam tudni az eljárást. Ugyanis két könyvünk van. Mükedvelők és hivatásos müvészek könyve. Ha tehát a kisasszonynak, komoly szándéka a pálya, ezennel felvesszük őt a müvészek közé. Mama, hozd be az anyakönyvet.

A heptikás asszonyság egy hatalmas főkönyvet cipelt be. Az angolkóros gyermekek piszkos tintatartót és tollat hoztak, amely sokáig nem akart engedelmeskedni, bár Remete R. a cvikkerét kétszer is megigazitotta:

– Becses neve?

– Élestő Éva. S betüvel.

– Mintha más néven szólitotta volna az imént a tekintetes asszony?

– Gyöngyvirág a családi nevem.

– Helyes, nagyon helyes.

Az igazgató ettől a perctől fogva bólongatott, mert mindennel meg volt elégedve. Átvett még husz koronát, miután a nagy anyakönyvbe kellett beirni Gyöngyit. Az iroda ajtójáig kisérte a vendégeket.

– Mindig mondtam, hogy zárjátok be a konyhaajtót – kiáltotta látogatói után az angolkóros gyermekeknek.

Amig a krisztinavárosi omnibuszra vártak, a nagymama inkább az esernyőjének, mint Gyöngyvirágnak a következőket mondotta:

– Elég gazdag vagyok, hogy unokám kérését teljesitsem. Ha festőmüvésznő vagy gyermekkertésznő akart volna lenni Gyöngyi, azt is kibirnám. Bezzeg, mikor én gyermek voltam, a lányok kalaposnénak mentek.

Az ódon templom felől csörömpölve jött a sárga kocsi, mint az örökké változó élet. Boldog és boldogtalan emberek kocsija az omnibusz. Fájdalom, remény, ifjuság és öregség gurul a szivtelen kerekeken. A kocsis oly közömbösen tülköl, mint a másvilági Charon. Gyöngyvirág dobogó szivvel nézett a Király-utca elmaradozó ódon házaira, sötét boltjaira, álmodozó, unott és sürgölődő lakóira.

– Az apád zsidóember volt, – mondta elmerengve a nagymama. – Azért olyan a szemed, mint ítt a lányoké.