A nemzet lelke északkeleten.

Északkeleten, ahol a hegyszorosokat mutatja a térkép, amely hegycsúcsokon át egykor a magyarok bevonultak a turulmadár után és hegyhátról, őserdőből, történelmi völgyekből lefelé ereszkednek, míg a tokaji Kopasz-hegy ormáról megpillantják a kanyargó Tiszát, amely oly szeszélyesen fut a síkságon, mint hullámai között a jókedvű magyar hal: a kecsege, megpillantják a tiszai nádasokon túl elterülő Kanaánt, a folyókkal négyszögekre osztott Alföldet… északkeleten, az ázsiai úton rabságba vetett testvéreink várják a szabadulást. Sátoraljaújhelyen túl lakó magyarság, a békében is legszegényebb magyar sátoralja: idegen igában nyög, mert gazdag testvérei háborút kezdtek. Mintha a mostohagyermek fizetne az édesgyermeki adósságáért. Ungvár, Munkács, Eperjes, Máramarossziget, amely helyek a magyar történelemnek mindig a bánatos, veszteségteljes lapjain szerepelnek; – itt voltak „Rákóczi földjei“, ahonnan elment minden épkézláb ember, amikor a gazda fegyvert fogott (a vonat ma is körülbelül egy óra hosszáig iramodik népmondák, legendák, regék tájképei között, az egykori Rákóczi-birtokon); az eperjesi havas háztetők, a januárban hóviharos piarc, az öreg templom már látták Karaffát, de látták a branyiszkói csatába farsangi bálból hadrakelő honvédtiszteket; a galíciai piócák ennek a szegény népnek sovány lábszáraiba kapaszkodtak először és a világháború hitregéhez hasonlatos kárpáti harca (amikor még a nemzet lelke harcolt, hisz területét, testét védelmezte 1914 borzalmas telén Duklánál és a többi hegyszorosoknál), ezen a tájon gázolta még inkább a szegénységbe a földhöz ragadt népet, – szinte a történelem könyvébe kell felírni, ha egy falusi gazda disznót ölhetett ezen a télen… Ungvár, Munkács, Eperjes, Máramarossziget: a magyarság történelmi kálváriájának imádkozó-lépcsői. Talán most jutottak a krisztusi kálvária legutolsó stációjához, midőn az történik velük, ami ezer esztendő előtt sohasem, végleg elszakítani akarják a nemzet lelkét a nemzet testétől, középkori kegyetlenséggel és eszeveszett hatalmi erőszakkal tépik ki az itteni magyarok szívét a gyűlölet tüzes harapófogóival, mintha Karaffa ítélkezne napjainkban is az eperjesi piarcon, Giskra hordóvárai rejtőzködnének a hegyi utak mellett… de nincs többé Mátyás, akit várhatnának.

Északkeleten, ahol az őserdőkben az ezeresztendős fáknak az alkonyi homályban olyan alakjuk van, mintha fiatalkorukban megcsodáltak volna (terhes ifjú asszony módjára) egy medvére vadászó Árpád-királyt, akinek arca a fa kérgébe vésődött, napjainkban is irtja a fát a rutén, de visszhangos fejszecsapásai többé nem vonják szemeink elé a történelmi képeket, amikor a honfoglaló magyaroknak, a kétkerekű szekereknek, táltosok fehér lovának, ázsiai, hosszúfarkú lovakon érkező hét sátoraljának vágták az utat ezek a fejszék…

Északkeleten, ahol a Tisza forrásai úgy buggyantak ki a hegyekből, mint a gazdag, vérbőséges magyarságnak vérhullámai, amelyek kelettől délig megtermékenyítik azoknak a földjeit, akik egykor a Tisza futását, vakmerő zuhanását követték itt a hegyek között, hogy Tokajnál végre ráeszméljenek a jóslat ígéretföldjére… északkeleten a hegyoldalról legördülő tutaj sápadtarcú menekülő magyarokat hoz a borús éjjeleken, a harsogó jégtorlaszok között, akiknek panaszos szava úgy hangzik, mint valamely históriai monda. Néhány hónap előtt is jöttek közénk magyarok, akik a hidegedő Tiszán csónakon vagy úszva keltek át, – Zabolch vezér átkelő helyén, Kenézlőnél mutatta az áradat a sűrű éjszakában az utat a megmaradott Magyarország felé, – ámde most, jégzajláskor, csak a tutaj tud eligazodni a magyar terület felé, a tokaji vashíd alá.

Északkeleten, ahol egykor Ungvár fénylő lámpásai, Gyöngyössy-társaságbeli írói, a máramarosszigeti nemzeti színművészet vándorapostolai, ősnemes birtokos urak ismeretségei vidámították az utazást; ahol a pesti délutáni gyorsvonat éjfélkor elérte az országhatárt, az állomásokon medve-vadász bundákban várták a vonatot Andrássyak, Majláthok és a perbenyiki vadászatokon oly meghatottsággal emlegették a messze elterülő Magyarországot, mint Széchenyi és Wesselényi korszakában emlékeztek meg a magyar Hazáról; ahol a falvak bocskoros népe kiegyenesítette munkától meggörnyedt derekát, ha magyarnak nevezte őt a szolgabíró, adóvégrehajtó, csendőr, akivel dolga volt ebből a tündéri, gyönyörű, hatalmas Magyarországból; ahol a városok úgy fénylettek, mint egy-egy kis Budapest, a pesti műveltség, divat, irodalom, művészet a fáradt határszéli vonaton úgy érkezett idáig, mint akár az indiai gyarmatokra a londoni parfőm; ahol még állanak a multszázadbeli úri magyarság kastélyai, udvarházai, amelyekben pirosba és aranyba köttetik a modern magyar könyveket, mint egykor őseik Kisfaludy Regéit, a kassai vagy eperjesi zárdákban nevelt kisasszonyok egy sohasem látható magyar költőért rajonganak, a pesti szépirodalmi ujságot (a Nyugatot) egykor lovasemberrel küldték egyik faluból a másikba, feldobogott a szívük, ha egy nevezetesebb magyar politikus mondta el beszédét a városi piarcon; ahol a nemzet lelke úgy értelmezte a magyar állameszme fogalmát, mintha még mindig Árpád-királyok parancsolnának Budán, vagy legalább is felsővadászi Rákóczi Ferenc függesztené alá a munkácsi várból mélabús tekintetét beláthatatlan birtokaira.

Északkeleten: a nemzet lelke lakott. A fenyőóriásoktól őrzött tölgyerdőkben a hitrege csodaszarvasa nyargalt holdfényes éjjeleken, az ungvári pincék kormos falára bujdosó kurucok neve volt felírva, az „unghi berkek“ az idegen hatalom elől „rejtezkedő magyarokat“ takarnak és még a szél sem árulja el őket, a máramarosi magyar gyémánt fénylett az emberek tekintetében, ha Magyarországról beszéltek és a magyar hatóság fülön fogta az orosz agitátorokat, ha átszökdöstek a határon. Kérdezzétek meg őket akár napjainkban is, a mostoha magyar uralom után, amely vándorbotot nyomott a kivándorlók kezébe: magyarok akarnak maradni vagy egyebek? – Én tudom, hogy ez az országrész felordítana, mint a megsebzett medve a rengetegben. Magyar, magyar akar itt lenni mindenki.

Ha járnak kísértetek, akkor ez az északkeleti Magyarország éjfélenkint telve van a visszajáró nemzeti lélek búskomoly, soha el nem felejthető kísérteteivel. A hósapkás hegycsúcsok a viharzó széllel átkiabálják egymásnak, hogy mi újság Magyarországon, mint a pásztorkürtök felelgetnek a havasi legelőkön.