Tiszántúl.

A vadludak már kelet felé szállnak, mind hosszabbodik a nap járása az égboltozaton, egyik határból a másikba ér az a láthatatlan kis dobos, aki vidám szóval szerte hirdeti, hogy mától fogva szabad megszólalni az énekes madaraknak a magyar népmesékből való hangjaikon, a füzesből átfüttyenteneki a szőke folyón túlra, az ákácosba, a fekete földről a homokra; lehelet-finom ágú nyirfáknak, meglapuló, ijedt dűlőutaknak, elnémult, elcsodálkozott tanyaházaknak, alig látható árnyékú tornyoknak, (mint a határ csőszeinek,) ámult szélmalmoknak, az iménti tél búvában-bajában elkeseredett mezőknek, szótalan hidaknak, elbujdosott tekintetű, elásott kedvű magyaroknak mondja meg a folyón áthangzó kurjantás, hogy szabad már a madár magyar füttye a rekettyésben, költhet a ruca a kenézlői nádasokban, karéjba fogózhatnak a gyerekek a pázsiton, hogy ősi tavaszi dalainkat énekeljék, sujtásos magyar szóval káromkodhat a télből ébredező öreg ember a nádasház eresze alatt, kiáshatja a föld alól áldott járású ekéjét, boronáját gazda; kimerészkedhetik a mezőre Szűz Mária leánya, a magyar menyecske, megszólalhat a Rákóczi-harang, feldoboghat a szív a magyar zsoltárban, mutathatja a másnapi szép időt az esti felhő, által mehet a Tiszán holló a fiához, mátkájához a jegybenjáró, anya a lányához, mézeskalácsos a tavaszi vásárra, gyantázhat a faluvégi cigány olyan nótákhoz, amelyek eddig tilosak voltak; nem füttyent az őrszem golyója a hullám felett az éjszakában, midőn a révészek halkkal megindítják a csónakot a túlsó part felé, a tokaji vashídon kedvére sípolhat a masiniszta, amidőn az újra viszontlátott Magyarországba átmegy…

Az énekes madarak elzengik a tavaszi dalaikat és a tündéri furulyázást minden teremtett lélek megtanulja egyszeri hallásra. A rejtőzködők, a kemence mellé bújtak, a padláson üldögélők, a vermekben virrasztók, az idegen katonák lépteire figyelő álmatlanok, az elsötétedett kedvű hazafiak, a bátorító mesemondásban megöregedettek, a messzi idegenbe menekültek egyszerre megértik, hogy tavaszodik a Tiszántúl hajnali ködbe, vízi-párába borult mezőségei felett; a tétlenségre ítélt kocsikerekek és utazási kedvek nagyot nyujtózkodva felébrednek a gonosz varázslatból; a reggeli kiáltás bizakodva keltegeti a túlsó parton éjszakázó révészlegényeket; a kántorok megköszörülik elnémult hangjukat a hálaadó istentisztelethez; a mélázó szabolcsi földvárban megmozdulnak a föld alatt rejtőzködő honfoglaló sarkantyúk, kardok, régi vasak, magyarok találják meg őket, ha a föld szinére bátorkodnak; a délibáb a Hortobágyon többé nem mutat ellenséges katonát a felhők között; és a csillagok szeretettel pilongatnak alá régi pásztoraikra, kerülőikre, fehér gúlyáikra, amelyeket újra áthajt csordásuk a nagy vizen. A tanyai komondorok a régi hangjukat veszik elő, midőn a hold merőlegesen áll a táj felett, a vándorlegényt magyarul szólítja meg a csendőr az országúton, a csárdákba hangos szóval nyit be az utazó, a földesgazda reménykedve számolhat alkonyi sétáján földjei felett, a dohányos kocsik elindulhatnak a sáros országutakon és a papok megint prédikálhatnak templomaikban harsogó magyar szóval a magyarság örökéletéről. A tiszai nádasok már zöldülnek, a meggyfa és barackfa alig várja, hogy megmutassa a napsugárnak gyönyörű hajadonságát, napról-napra későbben száll le az esti köd a vizes mezőkre és az újhold hivogatólag mutatkozik az égboltozaton, mintha a gazdát hívná álomba merült földjei felébresztéséhez. A kis falusi temetőkben megmozdulnak a régi, idegen őrjáratok elől elbujdosott kísértetek, nemzeti multunk dicsőségéről mondanak tanítást a falusi mesterek, ismét látszik a kútágas a kitavaszodó messzi legelőkön, hetykén durran a nyájőrző ostora, a kovácsműhelyből messzire cseng a kalapács hangja, amint az utazók lovait patkolják, a falusi bakter tovább kiáltja a maga százesztendős mondanivalóját az éj csendjében és az útmester kipödrött bajusszal tart szemlét a lerongálódott megyei utak felett. Félig elfelejtett nóták, zugolyba húzódott kedves emberek, évfordulók és névnapok, rabságra ítélt drágalátos hazai hangulatok és szokások térnek vissza.

Messzi földről tér meg a régen látott testvér és a néma ölelésben kimondhatatlan fájdalom és öröm. (A megszállás után.)