Utazás Európa legszegényebb népei között.

Európa legszegényebb népéről, az orosz-magyarokról, más nevén: ruténekről szól ez az írás. Hívják még ezt a népet: kisorosznak is, az ő nyelvükön ez: ruszin-nek hangzik; külföldön uher-nek (magyarnak) mondja ő magát. Neve tehát volna elég ennek a népnek, ami már jócskán jellemzi szegénységét. A milliomos Esterházynak sohasem kellett különösebben megjelölni magát. De az egykori szegény kurtanemes felrakta névjegyére összes valódi s kölcsönzött predikátumait.

A ruszin nép azonban nem hivalkodik származásával, a tudósok vitatkoznak felette. Ő szegény megelégszik e nagy világ legkisebb címével, amely még az egykori tisztelt címnél is kevesebb ma Európa nagyságos urai előtt: szívesen, boldogan nevezi magát: magyarnak. Ez a nép büszke arra, ha magyarnak mondják; közmondása, elragadtatása, dícsérete, ha valakire azt mondhatja:

– Olyan, mint egy magyar.

A ruszinok földjén van legközelebb az Isten a néphez, mert messze van tőle a „király“.

Az Istenben való hit tartja a lelket századokon át a népben; száz évek múlnak el s ő mindig várja a jobb esztendőt, amely bizonyosan elkövetkezik. Addig is megelégedetten, csendben, jámboran éldegél, mintha kiveszett volna lelkéből minden gonosz indulat a sanyargatásban. A legszelídebb nép ez. Ábrándos, álmodozó, boldogan böjtölő. Csak meg kell nézni egy igazi ruszinnak a jóságos szemét, indulat, dac nélküli arcát, bárányszelíd homlokát! Ez a faj nem képes a gonoszságra. Igaz, hogy élhetetlen, igaz, hogy gyermek még napjainkban is a megvénült, cinikus, elkorhadt népek között, igaz, hogy a szenvedések, embertelen nyomorúságok alázattal vonultak el felette: de épen ezért övé a jövő. Ez az egészséges, szegénységében boldog, egyszerűségében bámulatosan megelégedett nép egyszer még hallatni fog magáról. Ő annak a kisorosznak az egyenes leszármazottja, akiről azt írja Csehov, a legnagyobb orosz író, hogy: egykor beszélni fog róla az egész világ. Minden nemes emberi tulajdonság megtalálható a magyar-oroszban.

Szeretni senki sem tud úgy, mint ő.

Hűségét századok óta kipróbálta mostohaapja, a magyar.

Nagy bűnök, árulások, gazságok nem terhelik ennek a kis nemzetnek a lelkiismeretét. Emelt fővel állhat a népek ítélőszéke előtt. Ő nem bántott senkit, nem nyomorgatott, kínzott, rabolt ki szomszédot. Mindig szegény volt és sohasem áhította a másét. Sziklás hegyeihez, komor teleihez, fénylő folyóihoz és még fénylőbb tavaszaihoz ragaszkodott. Kis földecskéjét a tenyerével védelmezte, mint kisdedét. Vallása ellen nem vétett. A börtönöket alig ismerik a ruszkák tartományában.

Lássuk közelebbről e népet, amint néha útközben megnézegettem őt régebbi utazásaimban.

*

Európa árvája, Magyarország mostohagyermeke, a mai rutén vidék földrajzilag Közép-Európa legszebb tájai közül való. Az orosz költő (Lermontoff) a vad Kaukázusról világhírű művet írt. A mi rutén vidékünk szépségében hasonlatos a muszka Kaukázushoz, ámde a nagyvilág keveset tud e helyről, ahol a Tisza ered, a máramarosi só terem, ahol legzordabb a Kárpát, hosszú, alig elviselhető a tél, aszú nyár soványkeblű földet fonnyaszt, medve bőg a rengetegben és közel az országhatárhoz fénylő kis város, egy második kis Budapest csillogtatja lámpásait, Ungvár nézegeti magát az Ung folyóban.

Ahol a Poprád elbúcsúzik Magyarországtól, hogy a régi történelemben Gácsországnak nevezett Galíciában folytassa robogó útját: ott van a ruténség legészakibb határa. A térkép Poprád-Remetének nevezi a határközséget. A Kárpát itt az égbe nyúlik, sasok útja, túristák szédülete, mindennapi járáskelése a szepesi furmányos-szekereseknek, akik a Poprád völgyéből itt vitték ki a vásznat, bort az egykori lengyel városokba.

Ezen a vidéken minden utánozza a hegyek növekedését. A fenyő hosszúra nyúlik, hogy a hegyek árnyékából néha megpillantsa a napsugarat. A férfiak szálasak, megtermettek, mint a fenyőfa, amelyet úgy fuvaroznak, mintha ágyút vinnének. A fenyőfa-szállító szekérnek elől van két kereke, aztán hosszan nyúlik a fenyő szála, míg a végére ismét két kereket köt a fuvaros. Ezek a hosszú, nyikorgó szekerek jönnek lefelé százesztendők óta a Kárpát-hegységből. A kistermetű hegyilovak, néha még a tehénkék is, csodálatos szorgalommal vonják a nehéz terhet. Egyik szekér követi a másikat, mint a kalendáriumban a napok. A fenyőfavágó késő vénségéig megmarad a mestersége mellett, hogy halála után átadja mesterségét a fiának, aki azután ugyancsak nem tesz egyebet, mint fenyőfát szállít a hegyekből. A hegység felett nyomtalanul múlnak az évszázadok. Az erdők észre sem veszik, hogy az emberek fejszével vagdossák. Nyikorog a hosszú szekér. Kidőlnek a fák, meghalnak a favágók. De mindig terem új fa és új ember, aki a fát kivágja.

Ha felfelé haladsz a Poprád völgyében, együtt a folyóval, felfelé, számtalan faszállító szekérrel találkozhatsz a magasra kanyargó országúton. A lovak csengői messziről jelentkeznek az útkanyarulatoknál. Keskeny az országút. A hegyek között korán sötétedik. Nagy messziségből, mély völgyből pislog idáig egy kis völgyi falu mécsese. Tán a gazdát várják haza, aki elment fát vágni a hegyek közé. A lovak csengői lassacskán közelednek, nagyokat nyikorog a kerék, amely eszi a kocsikenőcsöt a hegyi úton. Néha még holdvilágnál is mennek, mendegélnek a fenyőfás szekerek. A fenyőtörzsek nyugodalmasan feküsznek a kerekes ravatalon. Bevégezték életüket fenn a hegyen, szemközt néztek ezer hideg széllel, vadállat-kedvű viharral, álltak a felhők baljóslatú árnyékában, villám kísérteties zengésében, halálos dermedtségében a hosszú télnek, patakcsörgésében a tavasznak.

A rutének fája: a fenyőfa. Ez a sudár, szépséges, délceg fa borítja a ruszinok földjét. A völgyekben gyermekcipőben jár, bokor, cserje, törpefenyő alakjában zöldül, míg fenn a hegyek között: a hősök viharos, mogorva, magányos életét éli a fenyőóriás. Sötétzöld szoknyájában, hideg, hegyes levelével, száraz gallyával, madárhangtalan sűrűségeivel, beláthatatlan rengetegeivel végig benövi a Kárpát-hegyláncot. Kőből, sziklából terem, gyökereit mélyen és messzire küldi, hogy táplálékát megszerezzék a széllel vívódó koronának; mind távolabbra fut az emberlakta vidékektől, a hegyvidék lemondó remetéje, életéről alig tudunk, de halálában gyorsan ellobogó lángjával, piros melegével, hirtelen tüzével mindnyájunknak jó ismerőse. Olyan hevesen szereti a tüzet, mint a szűz a szerelmet. Tisztasága, hűvössége, magányossága alatt vészes szenvedély lakik, olthatatlan vágya a tűz iránt. Mintha a fenyőfában, amely a legtovább őrzi a tél halott havát, viseli a hideg évszak dermesztő köpenyegét, a fenyőfában egy szenvedélyes szív lakna, amely alig várja, hogy elhamvadhasson az egész életében nélkülözött hőség karjai között. Sokszor ültem kályhámnál, amelyben vetekedve, rohanva semmisültek meg a fenyők hasábjai. Elgondolkoztam e hideg teremtmények tűzimádatán. Oly nagy lángot gerjesztenek, mint a szegények szívei, amidőn egyszer rájuk süt az élet melegsége.

Amerre a ruténeklakta vidék fekszik, mindenütt fenyők védelmezik a hegyek csontos, köves hátát. Közöttük vonul az országút, lebátorkodnak a falvak határáig, sötét rengetegeikben bársony-puhán őrzik meg a talajt, az évről-évre egymásra hulló magokat, gallyakat, leveleket. A szerzetesi csend, amely az erdőben honol, messzire visszhangozza a fejsze hangját. Olyankor az egész erdő figyelni látszik, amint favágók kezdik munkájukat az erdőszélen s a nagy fák panasztalanul dőlnek le a földre, amelynek érintését azelőtt sohasem ismerték.

Itt húzódnak a rutén vidék legészakibb részén (hol a Poprád folyó Magyarországot elhagyja), azok a mély erdőségek, amelyek sűrűbbek a Bakonynál, nemesebbek Svájc fáinál, dúsabbak, mint a Kaukázus kopár hegyláncai. Bármilyen magosak itt a hegyek, a fenyő meghódítja őket. Felkúszik ez a zöld hadsereg az áthághatatlan hegyláncokra. Nyugodalmasan várja a nyolchónapos tél után a rövidke nyarat. Gyermekes örömmel visszhangozza a fuvarosok csengetyűinek hangját, pedig azok az ő elpusztítására jönnek fel a völgyekből. Boldogan lebeg el a fenyőerdők felett a kis falucskáknak harangszava. Olyan szelíd a fenyőfa, mint az emberek, akik ezen a tájon laknak.

*

A rutének földjének északi határán hírneves folyó a Poprád, amely körülbelől a „Magos Tátrában“ ered s innen veszi azt a csodálatos iramodást, hogy pályája legvégéig – túl Magyarország határain – mindig felfelé, észak felé tud folyni. Átlép hegyeket, városokat, vizimalmokat, mindvégig siet s úgy öleli meg az országhatárt, mintha búcsúcsókot nyomna kedves Szepesmegyéje homlokára.

Annyi mesélnivalója van ennek a folyónak, hogy el sem készül vele az országhatárig. Régi kolostorok árnyában szalad el, ahol egykor szakállas barátok, fegyveres szerzetesek szolgálták hűbéres uraikat, a lengyel hercegeket. Kedves, színes, mesehangulatú kisvárosok mellett lappang, ahol a háztetők pirosak, és kékek a női szemek. Juhászok egyhangú nótáit hallgatja a hegyek között. Egy boldog kis országon szalad át, amelyben vasorrú bábák, lenhajú lányok, jámbor menyecskék mossák ruháikat a hidak alatt, kékkalapos Nepomuki Szent Jánosok őrködnek a városvégeken, minden ember keresztet vet, ha megszólal a harangszó, a kísértetek sohasem jönnek vissza a temetőkből, mert bűn nem terheli lelkiismeretüket. Tánciskolák, haranglábak, kunyhók és temetők mellett igyekszik a Poprád hegymászó útjában. Egy jókedvű vándorlegény ő, amely szívesen megáll minden vendégfogadó, minden parasztház mellett, ahonnan a nép-ének mélabús dallamai hangzanak. Kalauzolja útjukban a tollaskalapú varázslókat, medvetáncoltatókat, szilvaárusokat, vásárosokat, akik Lengyelországból jönnek és az egykori királyság pénzeit eldugják tarisznyáikba. Ha pedig történelemről kezd mesélni a Poprád: Giskra cseh rablóról, Rákóczi Ferenc nyalka kurucairól annyi mondanivalója van, hogy napestig lehet hallgatni. Partjain hol lengyel fejedelmek, hol magyar királyok uralkodtak. Minden város, minden falu, minden váromladék messzi néz bele a történelem mélyeibe. Szelíd füzesekben szláv melódiáit dúdolja a nép. A tájképek a fensíkon olyanok, mintha Oroszországból volnának kimetszve. A názáreti szelídség ül a nép gyermekszemében. A Poprád jóemberektől válik el, amikor végre elhagyja a határt.

A rutén vidéknek három nagyobb városa van: Munkács (székváros), Ungvár és Máramarossziget. A többi része falvakból áll, hol jámbor egyszerűségben éli életét a jóravaló ruszin-nép.

A falvak olyan egyformák, mint akár Oroszországban.

A házak fából épültek, tetejük szalma, az egyetlen nagyobb épület a korcsmárosé. Bibliai szegénység és megelégedettség lakik a ruszinfalukban. Az élet mindennapiságát a vörösbetűs egyházi ünnepek váltogatják. A ruszin hitbuzgó. Görögkatholikus vallásához híven ragaszkodik. Papjai és tanítói ugyanolyan egyszerű emberek, mint ő maga. A pap megfogja az eke-szarvát, a tanító éjszakára az iskolába köti tehénkéjét s vele együttalszik. Az egyszerű kultúra hősei itt a lelkipásztorok s a tanítómesterek. A legnagyobb eredmény, amit elérhetnek, hogy írni meg olvasni tanítják meg a népet. Az évszázados babonáktól, hegyvidéki népek szokásaitól, gyermekességeitől nem térítheti el a népet semmi ékesszólás. A korcsmáról nem tudnak lemondani. A dermesztő telek, csontigjáró hidegek, az életnek egyhangúságai szinte természetszerűleg megkívántatják e néppel az alkoholélvezet mámorát, melegét, felejtését. Minden tiszteletet megérdemel az antialkoholisták bölcs prédikációja, de a ruszinnépnek is igaza van, amikor nem tud lemondani az alkoholról. Adjatok más hazát ennek a népnek, ahol véres verejték, végsőkig feszített testi munka nélkül is megtalálhatja boldogulását. Adjatok neki a kopár, kegyetlen hegyek helyett dúsan termő síkságokat. Adjatok neki ennivalót, amely a pálinkát pótolja. Adjatok neki kultúrát, papot, tanítót, előljárót, aki jó példával jár a nép előtt és nem tekinti maga is büntetésnek az életet, amely a Kárpátok melankólikus világába száműzte őt. Adjatok neki rövidebb telet, amely szörnyeteg tartósságával, járhatatlan országutaival, kőkemény hidegségével, minden életet megállító konokságával az esztendő felénél többet bebörtönöz a ruszin-életből. A kis kunyhók, betapasztott ablakaikkal, ritkán nyíló ajtóikkal, kétségbeesetten őrzött belső melegségükkel, korai estéikkel, lassú virradásaikkal, tömlöc-életükkel úgy állnak a Kárpát között dúló hófergetegben, mint az emberiség utolsó őrházikói. Lehetséges, hogy északabbra még kegyetlenebb a téli szél, gyilkosabb a hideg, zordabb az éghajlat: ámde Magyarországon mégis csak a szegény ruszinok állják ki a szibériainak nevezett telet, – rossz esztendőben hét hónapig is – amíg, ismét kibújhatnak házikóikból, amelyekben barmaikkal és gyermekeikkel együtt végigszenvedték a tél kísérteties szakát. Északi írók, a jószemű Lagerlöf Zelma, valamint Jakobsen is, írnak telekről, földbebujt, elrejtőzött elszerencsétlenedett emberekről, akik „álomszuszékok“ módjára nem veszik észre a napok fordulását. A mi rutén-népünknek nincsenek világhírű költői, akik elpanaszolhatnák a boldog emberiségnek, hogy mit szenvednek keletészak lakosai Magyarországon. Meg kell nézni ezeket a kis falvakat, csűrjeikkel, földbebujt igénytelenségükkel, ősemberi félelmükkel, szemrehányásnélküli megnyugvásukkal, jámborságukkal és jóságukkal, midőn beköszönt a Kárpátba a tél vihara! Néha már az október meghozza a havat, máskor még áprilisban is dagadnak a hegyi folyók a hólétől. A hóesés úgy szakad rá e tájra, hogy imádkozva hajt a kocsis az elszánt utazóval, két lépésnyire nem láthatni előre, az utak eltűnnek, falvak egyenlőkké lesznek a földdel, csak az országúti keresztfán látni néha a fekete varjút, megsemmisül élet, gondolat, nagyravágyás, eszme. A sors igazságtalan büntetéséből északkeleti Magyarország legjobb népe megfosztódik az élet örömeitől, emberiség, műveltség, gondolkozás adományaitól. Álmoskönyv és kalendáriom járja itt. Közeli rokona e népnek az orosz melankólia, amelyből Puskin született. Mit tegyen tehát e nép, ha az életet elbutító alkohollal nem gerjesztheti magát új reményekre, jövendő színes terveire, beköszöntő tavaszaira? Halottak laknak itt zordon télidőben, amidőn a hegyhátak mögött legélesebb hangjait próbálgatja a tél zenésze, a hó fehér fergetegében elvakul a szem, a szívdobogás mélyen elhalkul, kis áristomában szárnyait is elfelejti próbálgatni a lélek színes madárkája; csak csend van, ereszekről nagy puffanással leszakad a hó, csattan a jégcsap, rekedten ugat a házőrző, a tehénke nem bődül, mert családtag lett, az álomnak tömjén-füstjében hajtja le fejét csaknem egymillió ember!

Adjatok a magyar-orosznak az esztendő 250 böjtnapja helyett ugyanannyi evőnapot, amikor legalább megszokott táplálékát: a tengeriből készült málékenyeret, a szegény burgonyát, a sovány paszulyt magához vehesse oly bőségesen, hogy ne legyen szüksége testének az alkohol pillanatnyi, keserves kamatú erejére.

A rutén ember jóformán kétszer lakik jól életében.

Először: mikor megházasodik. Egy hétig is tart némely vidéken a lakodalom.

Másodszor: jóllakik a halotti toron, amit az elhalt házastársért tart. A temetés majdnem olyan ünnepély, mint a lakzi. Ilyenkor nem sajnálja a magyar-orosz a terített asztalt sem magától, sem háznépétől, sem falujától. Jóformán mindent megesznek egy esztendőre előre. Rántotta (szalonnával), forralt édestej, tepertős galuska, töltött tyúk, töltött káposzta, kaszáslé, gomba kerül az asztalra. Félliterszámra isszák a mézes pálinkát, míg végül mindnyájan lerészegednek. Az evés és az ivás boldog mámora után jön a kemény böjt, amelyet panasz nélkül visel az orosz ember. Cifra és körülményes görög-katolikus egyháza szigorú böjtnapjait még megtoldozza. Böjtöl ősszel, amikor közeleg az első hó, bevégződik a mezei munka. Azok a gyönyörűséges kárpáti őszök, amelyek az utazó előtt a legszebb Magyarországot tárják fel, – a néma, sárguló erdők, a rőt hegyoldalak, a hallgató völgyek, Mednyánszky világhírű őszi tájképei a bennszülött számára a böjt kezdetét jelentik. A mély vízmosásokban, völgyekben meglapuló kis falvakban a legöregebb emberek kimondják a böjt kezdését.

– Elvitte a gólya az ebédet.

A madárhang elhalkulásával, a vizimalmok messzire hangzó kelepelésével, az árnyék hosszabbodásával, a nap rövidebb látogatásával, mintegy a közelgő, szomorú, hosszú téli sötétség beálltával a magyar-orosz ismét megkezdi a böjtöt, mintha gyászolná a korán elröppent, boldog nyarat. Ezentúl csak kétszer esznek napjában a rutének földjén, délelőtt és délután. Beáll a zordon évszak, mihamar járhatatlanok az utak a viharok szárnyán megérkező hótól; a magyar-orosz népével, barmával behúzódik kunyhójába és félálomban hallgatja a postaszán csilingelését. Milyen bús, emberietlen élet folyik télidőben a rutén falvakban: arról csak annak lehet fogalma, aki már elakadt útközben a hófergetegben ilyen ringyes-rongyos falucskában! Az emberi és állati trágya közvetlenül a lakóház ajtaja elé kerül, mert meleget tart az is, mint a betapasztott ablak. Napközben alig látni valakit a szabadban, utcán, korcsmában. Az eresz alatt füstölgő házikókban bujik el a falu népe s álmaival, babonáival foglalkozik. Könyvnek, újságnak persze híre-hamva sincs. Az asszonyok, lányok délután fonnak, szőnek. A háztetők felett zúgó vihar alatt összebujnak a fiatal nők egy-egy kiválasztott háznál, mesét mondanak és fonják, szövik egyszerű ruhájukat, az inget. Ha egy idegen férfi betoppanna az ajtón, nyilván az ördögnek néznék. Pedig az orosz-magyar nők, amíg fiatalok: oly üdék, mint a vadvirágok. Szőke hajuk, lenvirág szemük, gyengédségük megigézi az utazót. Nekem mindig a szerény kis nefelejts jutott eszembe, ha utazásaim közben erdők szélén, patakok partján fiatal rutén nővel találkoztam. Ámde nem sokáig bírják e nép tavaszi virágai az életmód zordonságát, a sorvasztó böjtöt. A savanyú répa és káposzta, amelyet télidőben közös hordóból, kanál nélkül fogyaszt a háznép: silány táplálék az életerő fenntartásához. Az orosz-magyar azt mondja, hogy télen úgy sincs szüksége testi erejére s ezért nem táplálkozik, mint akár a föld bogara, amely dermedt mozdulatlanságban tölti a telet. Nem ritka az olyan fiatal orosz-magyar férfi vagy hajadon, aki még sohasem evett húst életében, de pálinkától már részeg volt az apja temetésén.

Az egyház által kiszabott és az önként vállalt böjtölést kell rendszabályozni ennek a szelíd, csendes népnek a történelmében. Meg kell tanítani enni, táplálkozni, erőt és vidámságot gyűjteni nemcsak az alkoholból. Meg kell tanítani őt a könyvek, olvasmányok örömére, az életnek sok színére, az emberi boldogság pálinkamentes részeire. Meg kell tanítani őt járni, mint a gyermeket. Beszélni, érezni, örvendezni, mosolyogni, hogy az öregség ráncait eltüntethessük e népnek arculatáról, amely búsan meghúzódik már a gyermek ajkszögletében, elhervasztja az ifjú nőket, koravénségre ítéli a még életerős férfiakat. Meg kell menteni e népet az önkéntes éhezéstől, a borzalmas böjtöléstől, hogy ifjúsága ne egy-két esztendeig tartson csupán. A mult nyáron még üde, szagos hajadon mosott a pataknál. Az idén fonnyadt vénasszony mereszti rá fénytelen szemét az utazó kocsijára. A temetők telve sírokkal, amelyekbe életerős emberek temetkeznek, a kuckókon korai aggastyánok lesik a gyönge meleget, a nők alig képesek szoptatni gyermekeiket. Életet kell adni ennek a népnek: mielőtt a pálinkáról akarjuk leszoktatni. Ha most, nyomban megvonnánk az orosz-magyartól az alkoholt, rövidesen kipusztulna az egész néptörzs.

*

Napfényben és hóviharban eleget utazgattam e tájon. Örvendeztem a faluszéli csűrök szalmatetőinek, emberi hangon szólott hozzám az első kutya, amely kocsimat vagy szánomat megugatta, sok mindent gondoltam az ablakról, amelyet házikókon láttam fürészporral és sárral betapasztva, a néma udvarokról, amelyeknek havában magányos gyalogösvényt tapos a gazda. Úgy mentek, mendegéltek tova utam mellett a kis falvak, mint az emberi nyomorúság, az örök szegénység változatlan, mindig egyforma képecskéi. Nagyon ismerősnek kell lenni ezen a tájon, aki egyik embert meg tudja különböztetni a másiktól. A ruházkodásuk egész vármegyékre kiterjedően egyforma. Bús, szürke halina-posztóban, kopott gubában, bocskorban vagy mezítláb jönnek ők elő az országutakon. A férfiak borotválják az arcukat, rövidre nyírják a bajszukat, mert nem szeretnek szakállt viselni, mint rokonaik, a nagyoroszok, akiket bakkecskének csúfolnak. Széles, vastag, zsíros kalapjaik elpusztíthatatlanok, örökségbe megy egyik nemzedékről a másikra. Még téli báránybőrsüvegüket is csak nagyritkán cserélik. Szürke vagy fekete gubáikban, derékszíjjal a derekukon, bőrtarisznyával az oldalukon itt élnek évszázadok óta és látszólag semmit sem változtak. Nem lehet észrevenni, hogy a régi ember kiment a ruhából a temetőbe, új ember büszkélkedik a rézszeggel, gombokkal kivert tarisznyával. Még tán a nevük is ugyanaz marad. A szegénység örökké talpon álló hadserege, lelkek, amelyek már eleven testtel elkárhoztak a mindig ugyanolyan, egyforma életre, emberek, akikkel nem történik semmi, mint apáikkal, élnek, hogy észre sem vették, hogy elmúlott életük, böjtölnek, lerészegednek, karácsonyt, esküvőt tartanak, aztán elmennek a temetőbe. Ugyanazok most is, akik száz esztendővel előbb voltak. Ott tolonganak a határszéli vasúti állomásokon, hosszú hajukat hátrafésülve, fedetlen fejjel állnak úr, szolgabíró előtt, arcukon az örök alázat, lemondásos szürkeség, fénytelen élet. Mennek, mendegélnek girbe-gurba országutaikon, mintha sohasem gondolnának semmire, céltalanul barangolnak hegyeik között, elmenekülnek a városokból, sőt falvaikat is nyomban elhagyják, amint enged a szigorú idő. Künn élnek a havasokon, hegyhátakon, réteken, fészekaljban, mint a vadmadarak. A háznép ritkán bomlik fel. Gyerekek, öregek, asszonyok és háziállatok lehetőleg együtt vannak, addig, amíg élnek. Egy test, egy lélek minden család. Ha valaki meghal közülük: megsiratják, a holttest jelenlétében, szinte részvételével: lerészegednek, aztán gyorsan felejtenek.

Egyszer egy faluba érkeztem határszéli bolyongásaimban, ahol a pap (régi ismerősöm) elvezetett egy házhoz, ahová ő halotti torra volt hivatalos.

A halott, akinek torára készülődtünk, még élt, de az ágya már a mestergerenda alá volt tolva, égő gyertyát adtak a kezébe és a kántor fejére tette az evangeliumi könyvet és a könyv olyan lapon nyílt ki, ahol alig volt vörös betű. Minden jel meg volt arra, hogy a beteg rövidesen meghal.

Öregember volt a beteg. Egykedvűen tartotta kezében a gyertyát, hisz már délután megkapta az utolsó kenetet. Talán eszébe se jutott, hogy reggelig éljen s résztvegyen a saját halotti torán, amelyre a háznép már ugyancsak serénykedett. Az asztalt megterítették vászonnal, mert a halottnak a helye a ládán lesz. Pálinkát, kenyeret készítettek a papnak, kántornak, harangozónak. Ámde senkisem nyúlt a várvavárt elemózsiához, mert az öregember még mindig tartotta a gyertyát. Lassan múlt az idő. A kántor időtöltésül megpróbálgatta az evangeliumos könyvet az öregember kopasz homlokán. Vállát vonogatva jelezte, hogy nem tehet róla. A könyv mindig ugyanazon lapon nyílik, ahol kevés a vörös betű. A harangozó, mint egy unatkozó strázsa, egyik lábáról a másikra nehezedett. A pap székre ült és halkan kopogott az asztalon.

– Bátyuska, nem félsz a haláltól? – kérdeztem.

Az öregember szemét az égő gyertyára meresztette, mintha azt nézte volna, hogy meddig tart még a gyertyaszál. Aztán hangtalanul megcsóválta a fejét.

A háznép tett-vett a szobában. Egy öregasszony, egy fiatal nő és egy közömbös suhanc voltak az öreg hozzátartozói. Néha megtapogatták az öregember kezét: vajjon elkezdhetik-e már a sírást? Künn a havas estében lábak topogtak, suttogások hangzottak, szomszédok, akik majd zsoltárt énekelnek. Mikor hangosodott a beszélgetés odakünn, a harangozó, mint hivatalos személy, kinyitotta az ajtót és kiköpött.

A bátyuska pedig nézte, kimeredt szemmel leste a kezében égő gyertyát. Már nem figyelt semmire, ami körülötte történik. Nem is igen látott tán egyebet, mint a piros nyelvecskét. Szinte pillanatok alatt megváltozott az arca. Mind kisebb lett a feje. Végül kicsiny lett, mint abban az időben, amikor anyja szíve alatt élte életét. Az élet visszafelé futott az arcán. Talán átsuhant előtte minden, ami történt véle, mint egy vándormadár képe vonul át az alkonyodó éghajláson. A gyertya reszketni kezdett. Ingadozott, hajladozott, felágaskodott, meg lehanyatlott. Az élet volt ez, amely most válik el a fiatalkor zöld erdőitől s a komor vénség hervadt mezőitől. Képektől, arcoktól, melegségektől, ölelésektől, az életben maradó szavaktól s a tovább pirosló hangoktól elmúlik egy kis lehelet. A gyertya nagyot koppant a földön, az öregember feje hátrahanyatlott és sötétebb lett a szobában egy lélekkel.

A háziak nekiláttak, hogy az öreget az ágyból a ládára cipeljék. Kimentem a házból.

Januáriusi éjszaka volt, tiszta, szélmentes, csillagsugáros, amilyen ritkaság itt a Kárpátok között. A csillagok az égboltozatra fagytak. Ilyen hideg éjszakákon senki sem vágyódik a csillagokba.

A hegyipatak a malomgátnál sustorgott, mint a főtt víz. Talán ezen az éjszakán dermedt jéggé a zuhatag, amelyet idáig nem tudott gyeplőjébe kapni a tél. Halottak a hegyek, a hótól szikrázó erdők. Mélyek a völgyek, hogy feneküket sem láthatni. Áll a nagy éjszaka a világ felett, mintha többé nem lenne feltámadás. A bádog Krisztus a falu végén elárvultan terjeszti ki karjait. Az országút néptelen és a beláthatatlan messziségbe visz. A halál éjszakája. Nem volna csoda, ha jéggé fagyott, lepedős kísértetekkel találkoznék a gyalogúton.