112. A czigány és a Sárkány.

Vôt a világon ėgy czigán, nagyon szögényök vôtak, asz monta a felesége néki: „No, hé! csinájjon ken gamót, maj kap ken a juhásztû mindönfélét azé a gamójé!“ 8 félét attak neki, de a kilenczediket: a birkát elvitte a Sárkány, aszt akarták a czigának anni. Hazamönt a czigány, aszonta a feleséginek: „Ad ide a gombos nadrágot mög a gamós botot mög a csacsira ráülök, elmék, maj elfődelöm én!“ Mikor odaér közel a Sárkánhon, a szamár elkeszd bőgni, a czigán mög elkeszdi: „Jaj, möghalok!“ Aszongya a Sárkány: „Látom mán czigány, mit akarsz; hanem igyuk mög ėgymás vérit, lögyünk czimborák!“ A Sárkány a job kezin a kisújját vágta mög, a czigány mög a balkezit, oszt köröszbe (tették a kezöket) mögitták ėgymás vérit. Aszongya a Sárkány: „Mos mán czimborák vagyunk! űj a hátamra, elviszlek, a hun az én anyám lakik.“

Annak az anynya ojan vôt, hotyha vasvillávâ főnyitották a szömit, a kire ránézött: kűjé vált, aszt monta a fijának: „Nyis föl a szömömet, hallássam, ki van itt?“ „Nem nyitom, szögény embör e’! eszt is el akari ken pusztítani?“ Hanem nézzük mög, hogy mijitök erősseb, mijitök bir 7 akó vizet elhozni?“ A czigány búnak esött. A hogy mönnek, a czigány tanát ėgy kis rosz ásót, belegyukta a jankli újjába, mikor lėmönt a Sárkány a hordóval a kútba, addig a kis ásóval körű ásta a kútat, a möddig a dėszka vôt. Nézi a Sárkány, aszt kérdözi: „Mit akarsz?“ Aszonta a Sárkánnak: „Én nem fogom mög a hordót, hanem elviszöm kútostul, föltöszöm a putri tetejire.“ „Csak nė báncsd, had itt az egészet, mert ha a putri tetejire töszöd, a putri öszszedül!“ Elmöntek haza, kérdözi a Sárkán anynya: „Mijitök többet birt elhozni?“ A Sárkány aszongya: „A czigány többet bírt elhozni!“ „Látom mán, hogy a czigány erősseb, de mijitök nagyobbat bír durrantani?“ Akkor a Sárkány nagyot durrant, úgy, hogy a Sárkány anynya lėfordût ágyastul ėgygyütt a fődre, aszongya a czigány: „No, tés nagyot lüttél, de én nagyobbat lüvök, közsd be a szömöd! kiesik.“ Akkor a czigány möktőtötte a puskát apró (serét) szömökkel, mikor a szömibe lűtt, a két szöme igazán kiesött (a Sárkánynak). Mikor bemöntek, kérdözi a Sárkány anynya: „Hát mijiktök durrant akkorát, hogy ágyastul lėfordultam?“ Aszonta a Sárkány, hogy a czigány vôt. Aszongya a Sárkány anynya: „No, mán látom, nem birod elpusztitani, hanem vid ki a ződ erdőbe, a vaddisznók majd szétszödik!“ Kivitte a Sárkány a czigányt, a czigány tanát ėn nagy kalapácsot, a Sárkány elszált onnan, hajtotta a vaddisznókat. Vôt ott ėgy kis fa, a czigány fölugrott rá, ėgy vaddisznó nekiszalatt a fának, beleakatt a foga a fába, a czigány a nagy kalapácscsal a fejire ütött, hogy mingyá mögdöglött, asztán aszonta a Sárkánnak: „Tė halsz mög, hogy meröd a disznókat én rám hajtani?“ „Hé, czigány pajtás, gyere, inkáb űj a hátamra! elviszlek haza.“ Este lėfeküttek, aszongya a Sárkánynak az anynya: „Tüzesd mög a buzogánt – a czigány mög halgati az ajtóba – ha lėfekszik, majd ráérsz, töd a czigányra, égesse öszsze!“

A czigány lėvetötte a ruháját, bemönt mesztelen a kuczkóba, a ruháját mög eligazította, mintha alunna. Bemén a Sárkány 9 órakor, aszongya neki: „Halod-ė czigány pajtás, kêj föl!“ Nem kelt föl, ráeresztötte a buzogánt (a czigány ruhájára), a czigány mög a kuczkóba vôt. Bemén röggel a czigány a Sárkányhon, mongya, hogy az écczaka úgy éröszte, mintha 3 bolha mökcsípte vôna. „No, fijam! – aszongya a Sárkány anynya – vid haza, inkáb adok 2 zsák aranyat, mert úgy is elpusztít.“ Fölvötte a Sárkány a hátára a 2 zsák aranyat mög a czigánt, mikor közel értek a határjuk felé, mikor haza ér, szalad elébe 40 czigánykölök: „Avandséra dádé.“ Aszongya a czigány: „Ha azok möktunnák, hogy bántá te énvelem mingyá szétszönnének.“ Mögijett a Sárkány, lėhajította a czigányt pézöstül ėgygyütt, êszált, a czigány bordája eltört, úgy vonczolták be a czigánygyerökök. Egészen kin vôt a sátor a gyöpön, mikor a Sárkány mönt viszsza felé, tanákozott a rókával az erdőbe, aszongya: „Hogy vagy tė Sárkány pajtás, hun vôtá?“ „Vittem haza a czigányt, hanem 40 czigánygyerök gyütt elémbe, aszonta a czigány: ha azok möktugygyák, hogy bántam vele, minygyá neköm gyünnek.“ Aszongya a róka: „Ó, Sárkány pajtás! hiszėn te tucz szálni, sátorjuk van kint, fölfordíthatod.“ A czigány hogy möglátta, hogy gyün a Sárkány széllel, vôt ottan 40 kalapács, aszt hajigálták föl, mikor a Sárkány möglátta (a hajigálást) elszált.

(Magyarszentmárton.)

20. A kis macska. Lásd a Kisfaludy: XII. k. 466. l. a XVII. meséje jegyzetét, a X. k. 289. lapján a Rogozsin király-t. Idegen változatai Köhler-nél a Kater, der gestiefelte jeleléssel vannak érintve, Bolte-nál I. k. 325. l. – a 21. j. idézett művében, Aarnenál az 545. sz. jegyzetben. Munkácsi vogul meséje IV. k. 1. f. 376. l. A macska és nagybácsija, a szász Der Federkönig (Josepk Haltrich: Deutsche Volksmärchen aus dem Sach senlande in Siebenbürgen Wien 1882, 13. sz.) arra hivják fö figyelmünket, hogy a változatokban is az állatokat eredetileg embereknek tartsuk, mert a vogulban a macska nagybácsija ember, mint már a mese neve is mutatja! a szász változatban a vadmacska a mesehősének az anyja, szinte ember. A meseirodalomban többször előfordul, hogy az elárvultakat – ilyenek a most emlitett mesék hősei – valamely közellevő rokona állatképében segiti, így Aranynál 36. l. A veres tehénben az édesanya árva fiát mint tehén táplálja, a szerbeknél (Wuk Stephanovitsch Karadschitsch: Volksmärchen der Serben, Berlin 1854. 32. sz. mese) hasonlóképpen tehén alakjában jön segitségére leányának, de ezek közül: miután jót tett gyermekével, egy sem kivánja gyermekétől a viszonzást. Nem így a magyar mesék közül a a fentemlitett Rogozsin királyban, Ipolyi kéziratos gyüjteménye 450. sz. János úrfiban és a szicziliai Vom Conte Piro-ban: Gonzenbach 65. sz. meséjében az állatok: miután a hősnek menyasszonyt szereztek s gazdaggá tették, követelik, temettesse el őket szėpen; Rogozsin királyban a macska azt is követeli, hogy pappal temettesse el, mit meg is volt kénytelen a hős tenni neki, eltemettette oláh pappal. Ez a három mese is arra enged következtetni, hogy az eltemetést követelő állatok emberek: állatot pappal nem temetünk, de miféle emberek? Az eddig felszínre került, ide tartozó meséinkből azt látjuk, hogy az állatok hálás állatok, ilyen a Csihán királyurfi Krizánál, a mónár eldugja az üldözött rókát s ezért a jóságáért menyasszonyt szerez a mónárnak. Kisfaludy: XII. 202. l., ugyanígy tesz a kis ürge is Kálmánynál: Sz. I. 124. l., miután az üldözőjétől megszabadul, jót tesz a molnár legénnyel; ezek érthetők, de nem ilyen a Rogozsin király, noha közlője Kisfaludy: X. k. 460. l. 35. sz. jegyzetében azt írja róla, hogy a most említetteknél a „csángó változat… ügyesebb“, pedig, mint látni fogjuk, érthetetlenebb; ha megértenők, akkor úgy lehet, hogy a feleletet is megadhatnók, hogy miféle ember lehetett eredetileg a benne előforduló, pappal való temetést követelő macska? Ez a csángó változat úgy nézem: alakulásnak volt kitéve, eljutott a mostani alakjáig, tovább fejlődni nem bírt, innen az érthetetlenség, hogyha nem a mesemondó nemtudásának a következménye! Szegény czigánynak van macskája, mely azt mondja, hogy: „Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked“, mire a czigány elseprűzte a macskát, de a macska ekkor sem nyughatott, azt mondta: „Még ės én fehérnépet szokotálok neked.“ (Kisfaludy: X. k. 289. 1.) A mesékben az állatok az emberen, ha megbántja őket, bosszút állnak, nem hogy kiseprűzze őket, de kevesebbért is életével lakol az ember; igy az állatokat éjjeli szállásra be nem eresztő korcsmáros e tettéért életével lakol (FFC 11. sz. 64. l.) Kötetünk 15. lapján a hőst tátos-féle lova, – mikor oly gyenge volt, hogy vezetni kellett s felbukott, mert ekkor gazdája végigvágta, ezért későbben, mikor ráült, – elhajította. Ez a mesében az érthetetlen, hogy rosszul bánik a macskával s a macska mégis jóval fizet. Azt kellene mindenek előtt tudni, hogy miért kell a macskának, még ha rosszul bánik is vele a gazdája, a gazdáját megházasítani? Ha mint állatot tekintjük a macskát, eljárása megfejthetetlen. Van a dánoknak meséjök, melyben a hálás halott – kit a hős temettet el, – éppen úgy házasítja a hőst, mint a macska Rogozsin királyban s mikor a hős birtokát mennek nézni, a hálás halott csak úgy előre szalad, hogy a pásztorok, ha kérdezi az öreg király, hogy kié a jószág? mondják, hogy a hősé; Köhler: I. k. 27. l. – más, ily dán mesét is bemutat, mint a gestiefelten Kater vagy nálunk a A kismacska-féle mesékkel érintkezőt, kérdés: az érthetetlen Rogozsin király nem ily hálás halottféle mese volt-e eredetileg?! Nem ezért erőlteti-e, miután jót tett a hőssel, a minden áron pappal való temettetést? nem azért mondja-e, hogy: „Úgy kéne stb.“ s az elseprűzés után is azt mondja: „Még ës én fehérnépet szokotálok neked“ hogy hálával tartozott eredetileg a hősnek? Ily szempontból tekintve a mesét, a macskát eredetileg embernek fogadva el, macskává vált ember-nek, megfejthető az eljárása: a seprüzés után való menyasszonyszerzés s a pappal való temetés követelése: jót tesz, hogy eltemessék. Igaz, hogy a hálás halottak-féle mesékben fordítva van: a hős tesz először a halottal jót, azután a halott a hőssel, csakhogy nem szabad felejtenünk, hogy nekünk, alföldieknek hálás halottakra nem nagy szükségünk van. Van nekünk egy hiedelmünk, mely azt mondja, hogy a halott (=egyed =én) halomása után egy ideig a föld felett van, a miben hátramaradása van, végezheti. A halott végeznivaló teendői közt mindenesetre első helyet foglalja el, hogy eltemessék, ha lehet, szépen. Igy látjuk ezt a „Megöltek egy legényt“ (Kálmány: Sz. II. k. 15. l. s. j.) kezdetű románczban: a felköltöttnek mondott holt legelőször is eltemetéséről kérdezősködik babájától, hogy eltemetteti-e szépen? Ez a hiedelem az alapja – miután a halott az eltemettetéséről halomása után is gondoskodhatik – hogy nálunk a hálás, vagy háladatos halott-féle mesék eddigelé ismeretlenek s ha kerül is majd a jövőben, elterjedt nem lesz, míg a hiedelem a nép közt élni fog, át fog alakulni, ha sejtelmünk nem csal, hálás álattá. A mondottak alapján ilyennek kell tekintenünk: Krizánál a Csihán királyurfit, Kálmánynál A kis ürgét (Szeg. népe I. k. 124. l.), kötetünk kis macská-ját, fejlődésében, vagy átalakulásában megakasztottnak kell mondanunk a Rogozsin királyt s a fentebb említett János úrfit és ha okoskodásunk helyes, akkor a székelyeknél, csángóknál is kell a halottakról ilyféle hiedelemnek lenni, hogy a halott halomása után egy ideig még a föld felett lehet s ha keresik, most még meg is találják. Nem így vagyunk a palóczokkal, náluk a hálás halottak szerepelnek (Istvánffy: 28. l. A mészároslegény, Kisfaludy: IX. k. 492. l. Szegény János.) még pedig Istvánffy nál a mese elég magyaros színezetű. Gaal II. k. XXI. számú, III. k. LI. sz. meséjéről nem szólunk, a hős idegen országban csatangol, idegen színezetét nem bírta elveszíteni, nem alakulhatott; a szintén Gaalnál található III. k. XXXIX. meséről pedig nem tudjuk, hogy az ország melyik tájékán – értjük a falut, nem a kaszárnyát – mesélgették, azért nem is szólhatunk hozzá. Érdekes volna tudni, hogy a hol a két palócz mesét lejegyezték, a halottról fent közölt hiedelemről tudnak-e, a mesék azt mutatják: hogy nem.

21. Jágėrfa. Változatait lásd az Ethnographia XXV. évf. 14. lapján említettekben. Ipolyi kéziratos gyüjteménye 603. szám alatt van egy számbaveendő változat; az idegeneket Bolte (Joannes Bolte u. Georg Polívka: Anmerkungen zu den Kinder- u. Hausmärchen der Brüder Grimm. 1913. Leipzig I. kötet 260. l. –) sorolta elő.

22. Szüz Mária és Mári keresztlánya. Változatai Kisfaludy: VII. k. 573. l. 9. sz. az idegenek a megelőző jegyzetben említett Bolte műve 1. k. 13. l. – vannak felemlítve. A most közlöttben, mindvégig állhatatosan tagad a keresztleány, de azért a mesetipusnak megfelelőleg: jól, nem szomorúan végződik a mese A 113. számú Nánika változatában feltünő vonás, hogy Krisztus, mint asszony szerepel. Neve után itélve Nánika idegenből származottnak: mutatkozik.