119. Félegyháza elnevezése.

A hun most Félegyháza van, ott azelőtt csak ėgy ház vôt. Mikor ėgy herczegné útazott âra, nagy bajba vôt, hogy hun köl itt möghálni? Aszonták, hogy itt köll möghálni! A herczegné aszonta: fél ėgy háznál möghálni, onnan lött: Fél-ėgy-háza.

(Szeged.)

56. Jász-kunhalom eredete. Az elevenen eltemetésről Kisfaludy: XVII. k. Az ingyen nem temető pap és Mátyás király jegyzetében van szó. Hagyományunk változatáról, a besenyőnek mondott Thonuzobáról Ipolyi mythologiája 168. lapján emlékszik meg, kisallangozva Jókai M.: Mesék és regék művében találjuk.

57. Vasas János. Találkozik Kisfaludy: XIII. k. Mátyás király és a szökött huszárjával. Lásd Aarne 952. számú jegyzetét. Emberem a monda végén magyarázgatta, hogy a palota hölggyel – a kit feleségül kapott, mikor a király udvarában étellel, itallal, mindennel ellátták – vele hált. Az évszámot azért tudja, mert Makón a nekik tetsző történeti szinezetű hagyományokat az emberek le szokták irni szóról-szóra egymástól állitólag.

58. Mátyás király és a részeges huszár. A házastársak kicserélése Kisfaludy: VI. k. 289. l.; a most bemutatott forditottja II. kötetünk 26. sz. adatának.

59. Mi van legtöbb a világon? Adománk Csokonaival is össze van kötve Tóth: II. k. 168. lapján.

60. Mátyás király és a jószivű szegény ember. Köntösével ajándékozza a 61. számú adatban.

61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában. A köntösével való ajándékozás megvan a megelőzőben; a czinkotai iccze megnagyobbitását Jókai 4. l. A czinkotai kántor-ban közli.

62. Mátyás király a czinkotai kántornál. A más köntösével való ajándékozást lásd a szesztai történetben, melyet Kiss János után a Kellemetes időtöltésre való Elmés Nyájasságok: 10. 1. művéből Tóth: I. k. 119. l. közöl.

65. Mátyás király és a mutatványos. 66. Mióta csizmadia a csizmamester? A különös ajándékozásról Kisfaludy: XVII. k. a Hogyan ajándékozott Mátyás király? adoma jegyzetében szóltunk. A 65. sz. adatunkat versben Tóth I. k. 113. l. közli.

67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni. 68. Mátyás király és a részeges bíró. A kigombolkozásról Kisfaludy: XVII. k. Mátyás király és a juhászbojtár jegyzetében van szó és alább a 81. sz. adatunkban.

71. Kinizsi., 72. Toldi. Mátyás király-féle adomákkal látjuk felruházva József császárt II. kötetünk 24. sz. jegyzetében, mint ezt már Kisfaludy: XVII. k. József császár Temesközön jegyzetében felemlítettem: Rózsa Sándort a rablóvezért, Ugyancsak Kisfaludy: XVII. k. Az ingyen nem temető pap és Mátyás király jegyzetében van róla szó; Ugyan így megtisztelte a nép Csokonait az udvari bolond szerepével: lásd feljebb az 59. sz. jegyzetet; Eötvös Józsefet –: II. k. 38. sz. jegyzetben – a pesti urak helyett pipálja le a nép, mikor a paraszt kérdésére, hogyan hivják az ő komáját? nem tud megfelelni. A felsorolt adatokat lehetne még szaporítani, de – azt hiszem – elegendők annak a bizonyítására, hogy egyes dolgokat nem lehet a népnél egyes személyekkel kizárólagosan összekapcsoltaknak tekinteni. Igy vagyunk Toldival és Kinizsivel is. Sem nem Toldié, sem nem Kinizsié a hozzáfűzött vitézkedés, erőmutatás, hanem a népé s mielőtt őket felékesítette vele a nép, kire alkalmazta? ma már ki mondja meg? Hogy a röghöz kötött nép nem küldi hőseit szomszéd népekhez kaput döngetni, mint Botondot hajdan, életviszonyaiból következik. A kapu döngetés-féle cselekedetek helyett használatba vesz más vitézséget, erőtbizonyitó cselekedeteket, milyenek helyzetének megfelelők snemis kell a szomszédba menni kölcsön kérni, ilyen, hogy példát is hozzunk fel, a birkozás, mely nálunk nem csak az állatfiak (II. k. 1. sz.) meséjében van napirenden, hanem a gyermekeknél is. Soraink nem Ilosvai s Arany Toldijára vonatkoznak, hanem a most közlött adatokra. A műköltés Toldiját – melyről elég szélesen foly az eszmecsere (Ethnographia XXIV. évf.), – még csak az irástudó emberektől hallottam, az irástudatlanoktól a jelen alakban, pedig Aranyét az iskolákban is tanítják s a ponyván is szerepel Toldi.

Majd ha idevágó adataink, a népnél dívó, vagy esetleg dívott szokások ismeretesebbek lesznek, akkor jeleljük meg: mire volt szüksége akár Ilosvainak, akár Aranynak más népekhez menni kölcsönért.

73. Szömölcs. Az anyajegyről más adatunkban emlékezünk meg, itt csak a szemölcsféle jegyet hozzuk fel, mely az új görög Viszontlátás-ban is előfordul: Olcsó könyvtár Bpest 884. szám 98. lap.

79. Rákóczi lova fordított patkója. Fordítva verni fel a patkót a lóra: az elejét hátra, hogy az üldözők, ha nyomoznak, útat veszítsenek, nálunk sem ismeretlen. Ipolyi mitologiája 238. lapján szól róla. Nemcsak Rákóczi lova, hanem Gyulafyé is – mind a kettő tátos – azt tanácsolja a gazdájának, hogy patkoltassa viszájára, így azután meg is menekednek az üldözöttek. Útvesztés előidézésére üti fel fordítva a patkót a rabló vend király, Schulenburg: (Wilibald: Wendische Volkssagen und Gebräuche. Leipzig 1880.) 1. és 7. lapján; Köhler pedig I. k. 481. lapján az ily adatok elterjedtségéről beszél.

Van azonban a magyarban másféle patkó felverésről is szó, melyről meg kell emlékeznem: 1880-ban Szajánban több ízben lejegyeztem Biczók barkácsoló embertől egy népiesedő: Rákócziról szóló dalt: Szeged népe II. k. 43. lap, melyet törmeléknek mondhatunk. Több ízben jegyeztem le abban a reményben ringatodzva, hogy emberem időközben majd újabb és újabb sorokat mond, melyek a törmelékben nincsenek meg. Az eredmény az lett, hogy többet nem tudott, mint a mennyit 1882-ben közlöttem is.

A patkó felverésére vonatkozólag meg kell jegyeznem, hogy emberem, mikor először dalolta, hogy a magiszter miért forditsa meg a patkót, igy dalolta: „Az elejit hátra, Nė fordûjon viszsza!“ Csak mikor megmagyaráztam neki, hogy a patkó nem fordulhat vissza, akkor dalolta a „Nė fordûjak viszsza!“ alakban, melyet azután, mint az imént emlitettem, közlöttem is.

Ilyféle patkóforditásról szó van Thalynál is, még pedig a most emlitett dal első lejegyzése szerint Rákóczi búcsújában, mely valóságos műköltemény, melyet Riedl Frigyes: A kurucz balladák (Irodalomtörténet II. évf 450. l. – Pintér Jenő szerk.) jeles értekezésében Thaly szerzeményének mutatott be. Bemutatásában hivatkozott reám is „Kálmány szerint a ballada ellentétben áll a nép felfogásával, amely a ballada közlésekor is Rákóczit nem siratta, hanem várta – mint felszabaditót“ (Irodalomtörténet: 451. 1) Kerültek azután, kik jónak látták állitásomat megtámadni s néppel mindenáron sirattatni Rákóczit, mint igazságot megkisérlették bizonyitgatni. Jegyzetbe az ily dolgok fejtegetése nem való, elég rámutatnom az Ethnographia XIX. évf. 12. és Ipolyi mythologiája 356. lapjára, ebből a két idézetből megalkothatja magának az ezen a téren nem jártas is, hogy az örökletűt nem siratni szokta a nép, hanem mint szabaditót várni, reménykedni, hogy eljövetelekor megszabaditja nemzetét és hogy a nép – mint már Ipolyi is megírta – Rákóczit őrökéletűnek veszi. Mindebből pedig az következik, hogy a mely adatban Rákóczi, mint nem örökéletű, hanem örökre meghaló szerepel, az az adat nem a néptől eredt, nem a népé. Mondom, elég volna ennyit idejegyeznem, ha Rákóczit mindenáron a néppel sirattatni akarók a többi közt nem hivatkoznak Szeged népe II. kötet 181. lapján közlött jegyzetemre, hol én is a dal népies sorait tekintve, Rákóczi siratóról beszéltem. Tény, hogy a most emlitett dal, ha csak népies sorait vesszük figyelembe, könnyen útvesztőbe visz, mit megtett velem is; de az is tény, hogy ha jobban szemügyre vesszük, összehasonlitjuk az ősiséget fenntartó és ápoló nép hiedelmeivel, akkor azonnal látjuk, hogy a dalt nem a nép költötte, hanem csak a szájára vette, kezdte alakitani, sorait népiessé tenni, de többre menni nem bírt. Nem birta hidelme: sajátsága szerintvalóvá tenni.

A magyar nemzetnek az a része, a melyik az ősiséget fenntartja, ápolja, népköltésről lévén szó, ez a része a nép, melynek ismeretes hiedelme bizony sokszor ellentétes a mi ismeretünkkel, hiedelmünkkel, kik az ősiséghez sokban hűtlenek lettünk. Igy pl. hogy tárgyunknál maradjunk, a nép hiszi, hogy egyesek örökéletűek, milyen Rákóczi és Rudolf, én nem hiszem; íme a kettőnk hiedelme közt levő külömbség! Ha a nép Rákócziról és Rudolfról, mint most is élőről beszélt Rákóczi holtteste hazahozatala előtt, akkor a szerint költötte dalait és regélte el kötetlen, ide vonatkozó nyelvhagyományait is; ha nekem kellett volna róluk hiedelmem szerint beszélni, akkor mint holtakról szólottam volna. Ez a néphiedelem tehát ismertetőül szolgál, hogy valamely adatot a nép költött-e? vagy a nemzetnek az a része, a melyiket nem vehetünk népnek. Lássunk példákat, mert Rákócziról van szó, Rákóczira vonatkozókat.

Rákóczi örökéletűségére vonatkozó Ipolyi adatáról már volt szó. Ipolyi az idézett helyen: mithologiája 356. lapján azt irja: „Köztudomásu, hogy az utóbbi háborús időkben népünk Rákóczit feltámadottnak vélte.“ Ilyen Kálmány kiadásra váró Alföldi gyüjtésében: Rákóczi keresztje fordulása is, mely adatban – Rákóczi holtteste hazahozatala után jegyeztem le, – már némi alakítás van; de a Kisfaludy: XVII. k. a hazafias dalok elején van egy dal, mely ily alakitástól ment s azt mondja: Visszajön még Rákóczi stb. Ilyen a Független Hirlap 1904. I. 23. megjelent számában (r.) közleménye. Azt írja, hogy a mult század ötveneséveiben, a franczia-osztrák háború alkalmával, Félegyházán egy ősz öreg ember politizálás közben azt mondta: