120. Foggal ellett csikók.

„Bizony uram, most már én is bizom, hogy kiüt a szabadság. Haza jön Rákóczi. Mindig azt hallottam az apámtól, fiam, akkor, mikor a csikók foggal jönnek a világra, nem sokára haza jön a magyar nép vezére Rákóczy Ferencz, a ki messze országokba bujdosik. Régóta vigyázom, tens uram, az idén minden világra jött csikónak fogat találtam a szájába.“

(Kis-Kunfélegyháza.)

Azt hiszem elegendő adatot összehoztam annak a bizonyítására, hogy a nép Rákóczit, mint örökéletűt, mint szabadítót várta. Ez a hiedelem a nép tudatává vált, ő igy tudja és hagyományait e szerint költi, vagy ha meglevő adatot kap és Rákóczira alkalmazza, az alkalmazása hiedelme szerint történik. Ha tehát valamely dalt említenek, hogy benne Rákócziról, mint olyanról van szó, a ki többet vissza nem jön és azt mondják, hogy a dal Rákóczi holtteteme hazahozatala előtt már ismeretes volt, akkor nekem nem kell még a dal sorait sem hallanom, már előre rá kell mondanom, hogy a dalt nem a nép költötte, de még a billegét – hogy az övé – sem sütötte rá, vagyis nem a népé, Nemcsak Thaly Rákóczi búcsújára kell tehát rámondani, mely „csillag lehanyatlik, ott nyugszom én már“-ról beszél, hanem Kálmány Rákóczi-siratójára is, – mely ily kifejezésekkel él: Ú’ sė gyüvök viszsza!“ „Sirat Magyarország“ hogy nem a népé. A Rákóczi edjik szomorú nótája“ stb. – vagy a „Mikor Rákóczi Lengyel Országba ment“ – féle nem is népies sorok annak a bizonyitására jók, hogy a nemzetnek ez a fia, a ki szerzette, nem tartozik a néphez, nem hisz Rákóczi örökéletűségébe, mint nem hitt a Thaly Rákóczi búcsúja és Kálmány Rákóczi-siratója szerzője sem, vagyis nem a nép költötte.

Népköltés-tárunkban van már egypár Rákóczi örökéletűségével ellenes nem-népdal s nálam is van kéziratban egy kiadatlan, majd ha közlöm, az imént leírt soraimnak igazságát példákkal is bemutatom s akkor látni fogjuk, hogy a népköltésében rendszer van, olyant a népének mondani, mi nem tőle eredt, bajos dolog.

Thaly, illetőleg Kálmány szóban forgó adatára nézve van más ismertetőnk is, nem csak az örökéletűségbe való néphiedelem, meg ha e jelzett hiedelmünk nem volna ismeretes, még akkor is ki lehetne mutatni, hogy a Thaly, illetőleg Kálmány szóban forgó adatát nem a nép költötte. A magyar az ősöktől örökölte – de mint fentebb kimutattuk – más népek is így örökölték a tudatot, hogy a fordított patkó útvesztőbe visz. Vagyis a patkó megfordításához azt a hiedelmet kötötték hozzá, hogy azért kell megfordítani a patkót, hogy a nyomozókat útvesztőbe vigye. Egyszerű, következetes gondolkozása az észnek: ha a patkó rendesen van a lóra verve, megmutatja a nyomozónak, hogy merre ment; ha fordítva van, vagy mint Ipolyinal van mondva: visszájára van a ló patkolva, akkor a fordított irányt mutatja, ezért az okoskodásért nem kellett a szomszédba menni, hogy egyik nép a másiktól eltanulja. Mint láttuk a patkófordítást az üldözötteknél nem csak a magyarok használják, Rákóczinál és Gyulafynál, hanem más népek is. Ha már most üldözöttről van szó és más czélból való patkófordításról, mint Thalynál, illetőleg Kálmánynál van: akkor azt kell mondanunk: itt a patkó nem azért van fordítottan felverve, mint a miért a nép szokta felveretni ily esetben, ez az adat nem a néptől származott. Csak így, ha lassankint megismerjük a nép sajátjának ismertetőit = billegét, melyet mindarra a hagyományra reányomott, melyet ha nem tőle eredt is, de sajátjává alakított, vagyis kilökte – ha nem tőle eredőt az ajakára vett –, a mi nem az övé és hozzáadta, a mi szerinte belőle hiányzott, csak akkor fogjuk látni, hogy mennyi adatot tartottunk a népének, mely valójában soha sem volt az övé.

80. Miért kell Rudolfnak bujdosni? Máskint magyarázza a 121. számú adatunk. A király képéről Kisfaludy: XVII. k. József császár Temesközön adatban van szó. A gipszből csinált alak eltemetését, Rudolf helyett II. Józsefét, kit viaszkból utánoznak s temetnek el, lásd Ethnographia XIX. évf. 22. lapon.