54. Kolondzijás kiráj.
Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné, vôt nékik ėgy fijuk mög három lányuk. Ėcczör aszongya a kiráj: „Fijam: Ifijúszépárgyérus! mink mán öregök vagyunk, möghalunk; viseld gongyát a háznak mög a tesvérejidnek! rád bízunk mindönt“. Möghalt azután a kiráj is, mög a kirájné jis, Ifijúárgyérus maga maratt a testvérjejivel. Ėd darabég csak mögvôtak, hanem ėcczör Ifijúárgyérus szerette vôna mán férhönanni a lányokat, de nem gyütt sėnki sė mökkérni ėgyiket sė. Aszonta osztán ėcczör Ifijúszépárgyérus, hogy: „A lányokat mán vagy az Ördög, vagy az Isten vönné el! hogy én is möhetnék házasonni“. Alig monta eszt ki Ifijúszépárgyérus, még akkor este odamönt három holló a lányokat mökkérni, férhön is möntek.
Ifijúszépárgyérus mos mán maga maratt, aszt gondolta el ű osztán magába, hogy űs mögházasodik, főkeresi Világszépaszszonyát! Főmönt a pallásra, lėhozott szörnyen sok búzát mög kukoriczát, hogy lögyön a galamboknak mit önni, még ű hazagyün; osztán mögnyergölt, fölült a lovára, elmönt főkeresni Világszépaszszonyát. A mint möndögélt, útközbe tanát ėgy nagy lapist, tele vôt vérê. A lapis (föld) tulsó ôdalán ėgy katona kéllódott, – a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba – csak ű maga kéllódott a parton; háború vôt akkor is. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani, hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya neki a katona: hogy ű nem tugygya, hanem ha nem sajnálná, vágja el a nyakát! Elvákta a nyakát, aval mönt tovább. A mint möndögélt, mögént tanát ėn nagy lapist, ott is ėgy katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya a katona: „Én nem tudom, még hírit sė hallottam, hanem erigy odébb, talán maj mögtugygyák mondani, hanem ha nem sajnász, vákd el a nyakamat!“ Elvákta annak is a nyakát, mönt tovább. A mint möndögélt, mögén tanát ėn nagy lapist, ott két katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzájuk, kérdöszte tűllük: „Ugyan möktunnátok-ė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“
Aszonták: „Mög! Látod amott aszt a nagy fát mög aszt a kűsziklát?“ Aszongya Ifijúszépárgyérus: „Látom!“ „No, ott van! hanem oda nem möhecz be, csak délbe tizėnkét órakô, az állatytyaji akkô alszanak. Az első kapun van két oroszlán, a középsőn két medve, a belsőn két farkas, azok ha észrevöszik, hogy ott jársz, szörteszét szaggatnak“. Mönt, möndögélt, mikor odaért, éppen tizėnkét óra vôt délbe, az álatok mind aluttak. Ifijúszépárgyérus osztán êvákta a két oroszlánnak a nyakát, mög a két medvéjét is, mög a két farkasét is: mind êvakdosta a nyakukat, akkô bemönt Világszépaszszonyának a várjába. Mikor bemönt a várba, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, hîtta föl a lóra: „Édös szívem, szép szerelmem: Vílágszépaszszonya! gyere, űj ide a lóra!“ „Nem mék én, hanem ha szerecz, gyere be, kös be a lovad az istállóba, lögyé néköm szolgám! A többit maj möglátytyuk“. Ifijúszépárgyérus bekötötte a lovát az istállóba, beállt a Világszépaszszonyáhon szolgának.
Ėccző Világszépaszszonya a templomba készült, Ifijúszépárgyérusnak tizėnėgy szobakûcsot adott, hogy a tizėnėgy szobát tisztíja ki; a tizėnkettediknek a kûcsát nem atta oda neki. Mikor mán Világszépaszszonya elmönt a templomba, Ifijúszépárgyírus próbálta mind a tizėnėgy kûcscsal oszt nem bírta kinyitni. Bemönt a házba (= szobába), a hun a Világszépaszszonya mozsdott, ott tanát a kuczkóba rėzsdás kûcsot, kivitte, hát ki bírta vele nyitni. Bemönt, hát ott vôt a Kolondzijás kiráj lėabrincsolva: három abrincs vôt rajta. „Jaj, fijam! csakhogy ide gyütté, de régön várlak! mán hét esztendeje, mûta ide vagyok abrincsolva; hanem hozzá ėgy kancsó vizet, nagyon szomjas vagyok!“ Vitt néki vizet, ivott, lėpattant az abrincs rúla. Vitt néki még ėgygyê, lėpattant a másik, vitt néki még ėgygyel, lėpattant a harmadik is. Aszongya Kolondzijás kiráj Ifijúszépárgyérusnak: „No, kutya, eregy innét, mer vége az életödnek, csakhogy kiszabadítottá a rabságbû!“ Avval előfokta a lovát, fölnyergölte, fölűlt rá, elindult, Világszépaszszonya akkô mönt hazafelé a templombul, fölültette a lóra, ênyargalt vele. Ifijúszépárgyírus fölült a lovára, êmönt a Világszépaszszonya után.
Mén, möndögél a mőre a Kolondzijás kiráj mönt, mikô mán a lova lábárul a patkó is lėkopott, möglátytya Világszépaszszonyát. Odamönt, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya Ifijúszépárgyérus: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis utôér a kutya!“ „Nė féj, nem ér, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra, viszi, viszi. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ kérdözi az öreg Kolondzijás kiráj. „A kijé vôt“ mongya a Kalideres. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát mögtörhecz, mögöhecz! ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték, aszongya Kolondzijás kiráj: „Most az ėcczör mögbocsátok, tés ėcczör jót tötté velem, de többet ide nė gyere, mer öszsze-viszszadarabollak!“ Aval elvötte Világszépaszszonyát, útnak eresztötte. Ifijúszépárgyérus hazamönt, de nem bírta Világszépaszszonyát êfelejteni, aszonta: nem bánynya akármi lösz, de ű elhozza Világszépaszszonyát! Főnyergölte a lovát, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Mikor odaért, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer mögén utôér az a kutya!“ Aszongya Árgyérus: „Nė féj, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj, aszongya: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „A kijé vôt“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát möktörhecz, mögöhecz! Ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték: „Mögáj kutya! huva viszöd tė az én aszszonyomat?“ Elvötte tűlle, öszsze-viszszadarabolta, ė’ zsákba tötte húsát, főtötte lovára.
Vitte lova az erdőbe ė’ szép tiszta hejre. Szép fű vôt ott, a ló a hogy legelészött, lėesött a hátárul a zsák Âra szált a három holló, belevákta a legfijatalab ba körmit: „E’, sógorhús!“ Odamén a ló, êrukta a hollót. Mingyá möntek a hollók élesztőfűjé, fôrasztókűjé, fölélesztötték, hécczörte szöbb embör lött, mind vôt Ifijúszépárgyérus. „No, sógor! mi járatba van ken?“ „Hát – aszongya – el akartam hozni Világszépaszszonyát. A vén Kolondzijás öszszedarabôt, zsákba tötte húsomat, föltötte a lovamra a zsákba; hát itt legelészött, lėejtött. Ha êre nem gyüttek vôna kentök, sógor, talán örökre el is aluttam vôna!“ „Bizon elalutt vôna ken örökre! Hanem sógor! amott van az erdőbe ėgy kis gunyhó, abba van ėgy ki’ csikó, mönynyön ken oda, tisztogassa ken mög, üjjön ken rá, oszt azon elhozi ken Világszépaszszonyát!“
Ifijúszépárgyérus êmönt a kis gunyhóba, mögtisztogatta a kis csikót, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Odamönt, Világszépaszszonya a kúton vôt, aszongya: „Gyere édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis elfog a vén kutya!“ „Nė féj! csak gyere! nem fog ê többet“. Fölültek a lóra, möntek hazafelé. Rug, vág Kolondzijásnak a lova, kimén: „Mi bajod, édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „Ifijúszépárgyélus“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Nem ihacz, nem öhecz! Nem érjük utô többet soha!“ Mögharagudott a Kolondzijás kiráj, bemönt a szobába, mögmelegítötte a hétmázsás töksarkantyút, fölült a lovára, úgy belevákta az ôdalába, hogy ėgyikön bemönt, a másikon kigyütt; de még hírül sė jártak, hogy elérhették vôna. A csikó csak jácczott előttük a Világszépaszszonyávâ.
Odanyerítött a ló a fijának: „Mögáj, ha Istent üsmersz, mê mán a bélöm kinyúlik!“ „Nem álok mög, még a kutyát a levegőbe fő nem viszöd, oszt lė nem vágod, hogy nyálé vájjon!“ Akkor fővitte, lėvákta, hogy nyálé vát. Mögáltak, a Világszépaszszonya ráült a Kalideresre, Ifijúszépárgyérus mög a magájéra, akkô oszt hazamöntek.
Még akkô is vôt az udvaron búza mög kukoricza, mögesküttek. Én is ott vôtam a lakodalomba, én vôtam a kisvőfény, Pali (jelen van) mög az öregvőfény; tökhajbû vôt a sarkantyúm. Az ajtó mögött vôt ė zsákba a Tisza, Duna, Dráva, Száva, mind ott vôt ė zsákba, bunkósbottâ be vôt kötve, kôczmadzaggâ mög vôt támisztva. A hogy én ott hátrásztam, kiváktam a töksarkantyúvâ, kijabálták: „Hátra magyar, hátra!“ Csakúgy fojt ki a víz, Pali beleesött, a hogy viszi, – micsinájjak? pajtásomat viszi a víz! – hamâ êszalattam Ménkű Pannához: „– – kê hamar kétágú vashorgot, Palit êvitte a víz!“ Odamöntem, beleváktam az ôrába, êszopta, szalattam mögén Pannáhon: „Panna, hamar kétágú vashorgot! mer a Palit viszi a víz. Belecsaptam az ôrába, kirántottam, most is lukas az ôra lika. (Pali orra lyukához mutat, ki – ha nem ismeri a mesét – megijed, a többi neveti. Mikor odamutat, mondja:) Ėhėn-ė!
(Törökbecse.)
5. Az elátkozott 12 gyermök. Kisfaludy: XIII. k. A 12 varjú jegyzetében soroltuk elő magyar és külföldi változatait, hozzájok vehetjük Aarne 451. sz. jegyzetét is. Mesénk megható befejezése elüt magyar változataitól.
Az elátkozottakat lásd 3. sz. mesénk jegyzetében. Az anyai átok-ra vonatkozólag ide jegyezhetjük, hogy az anya szavát, kívánságát tartja a nép a legfogósabbnak, azért az anyának nem formaszerűen elátkozni, de még rosszat kívánni sem szabad gyermekének (Szeged.)
A csillagok megjelelése kiváló becsű ránk: magyarokra, még a Dönczölszeker-et is lénynek mondja, ki a Csillagok anyjának a fia, tehát nem szekér, szekérré csak idővel vált, lásd Kálmány: A csillagok nyelvhagyományainkban Szeged, 1893. miután magyarul nehéz megszerezni, az Am Urquell-ben (Krauss S. F. Wien 1893. IV. Band: Die Sterne im magyarischen Volkglauben) keresendő.
Ugyanaz a szám az évre, hónapokra stb. Köhler: I. k. 6. l. fordul elő.
6. Mióta van a czigányoknak házuk? Hőst elpusztítani akaró mese, ellentétese a vitéz szabó-nak, Merényi: S. I. k. 183. l., hol a szabó hősködik, pusztítani akar; a magyar mesék már a kettőt összefűzik, összekeverik a hősök cselvetéseit. Mesénk változataiban: Ördögök, Óriások, Haramiák, Sárkányok akarják az embert elföldelni. Legtöbb pontban megegyez mesénkkel Merényi: D. II. k. 93. l. A kárvallott juhász, Kisfaludy: IX. k. 513. l. A furfangos czigány. Lásd I. kötetünk 19. sz. jegyzetét és a következőt:
