60. Féleszű Pista.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy ojan féleszű fijatal embör, elmönt szôgálni, beált ėgy gazdáhon. Három nap vôt az esztendő, kapott ėgy tűt, a vôt a bére. A hogy mönt hazafele, előtte mönt ėgy szénás szekér, beleszúrta a tűt a szénás szekérbe. Ėcczör a szekér êfordútt ėgy másik útra, elkesz kijabálni a Pista: „Mögájjon ken! mögájjon ken! egész esztendővaló béröm benne van a széna köszt“. Itt oszt az embör mög a Pista keresik a bérit a széna köszt: a szénát mind lėdúrták, még sė tanálik. Itt oszt kérdözi az embör hogy: „Mi vôt az, mijen vôt?“ Aszongya Pista: „Hát ėgy tű“. Az embör mögharagudott, hogy ojan kárt csinált, jô êverte a Pistát. A Pista osztán nagyszomorújan hazamönt, êpanaszolta otthun, hogy hogy járt. Az anynya aszongya neki: „Nem oda köllött vôna szúrni, fijam! hanem a kalapodhon“.

Pista mögén útra kelt, elmönt a gazdájáhon bérösnek. Három nap vôt az esztendő; kitelt az esztendő, kapott ėgy kétágú vasvėllát, odaszúrta a kalapjáhon, hazamönt. Mikô az anynya möglátytya, aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni“. „Hát hogy?“ Aszongya: „A váladra tönni, a váladon hosztad vôna“.

Pista osztán viszszamönt mögén csak a régi gazdájáhon, kapott ėgy, éves bornyút, fővötte a válára, úgy vitte haza; de az jó lėnyaldosta a hátárul a bűrt. Mikor hazaért, panaszkodott az anynyának; az anynya aszongya: „Hej, fijam! nem úgy köllött vôna aszt hozni, hanem kötélre kötni, osz csalogatni: boczikém, boczikém!

Mögént oszt viszszamönt Pista a régi gazdájáhon, három nap vôt ėgy esztendő. Mikor kitelt az esztendő, odatta a gazda a lányát, a vôt az esztendővaló bére. Pista oszt a nyakára kötött kötelet, vezette haza, marokszénával csalogatta: „Boczikém! boczikém!“ Mikor hazaért, bekötötte az istálóba a jászolhon, adott neki szénát, bemönt az anynyának monta, hogy gyűjön ki! nézze mög, hogy mit szôgált most. Az anynya kimönt, látytya, hogy a lány mög van kötve a jászolhon, aszongya a fijának: „Eszt karszűgyön köllött vôna hozni, ez a feleségöd lösz“. Pista oszt elôtta, bevezette a szobába, bekötötték a fejit, a felesége lött.

Az anynya oszt möghalt, a feleséginek mög születött ėgy gyeröke. Mögvôtak űk ėgy pár hétig, még kinyerük vôt, hanem osztán kinyeret köllött mönni keresni. Ėcczör aszongya az aszszon neki: „Mönynyé ken mán a szomszédba, halgatóczék ken, ha ėgy kis dôgot hallana ken pészt keresni! mer elfogy az a kis eleségünk, nem lösz mit önni“. Az embör elmönt ėgy gazdag hászhon, begyukta a fejit a lécz köszt a kerítésön, ott halgatócczott egész sütét estig, de nem halott sėmmit. Hazamönt oszt este, kérdözi az aszszon: „No, hallott-ė kend valamit?“ „Nem halottam én! hát ojan bolonnak töttél: egész nap tartottam a fejem a lécz köszt, úgy mögfájult a nyakam, nem tudom, hogy heveröm ki!“ „Nem úgy köllött vôna, hanem tudakolóczni, kérdözni, hogy van-ė dolog? No, maj hônap êmék én, kend marad itthun“.

Úgy is vôt, másnap az aszszon főkelt korán, mongya az embörnek: „Bevetöttem a kinyereket öt órakor, maj kiszögygye ken, ha mögsül! Van a keminczébe kápiszta, âra mög tögyé ken szalonnát! A kis gyerököt mögfüröszsze ken, a fülit is kitisztítgassa ken!“ Az aszszon osztán elmönt. Az embör oszt fôralt ėgy nagy kasztrôvizet, bevitte, beledűtötte a teknyőbe, a kis gyerököt lėvetkősztette, jô mosogatta a fôró vízzê, elővött ėgy árat, a fülit jô kipuczolta, lėfektette a bőcsőbe, a fôróvíztül elalutt örökre. Itt osztán eszibe jutott, hogy a kápisztára is köll szalonna, bemönt a komrába, vôt még ėgy ôdalszalonnájuk, fővötte a válára, kést vött a kezibe, kimönt a kerbe, oszt mindön kápisztára ėgy jó nad darabszalonnát tött. Utánna ėgy nagy tarka kutya mind fölszötte. Mikor az utolsó darabot föltötte a kápisztára, aszt is fölkapta a tarka kutya. Itt oszt az embör utánna a tarka kutyának, öszsze-viszszakergette az udvarba, a pinczeajtó nyîva vôt a kutya beszalatt a pinczébe, utánna a Pista, bezárta a pinczeajtót. Nem tanát ütlegöt, vôt ėgy tizėnkétakós hordó, teli vôt borral, csapra vôt ütve, Pista kirántotta a csapot, aval ütötte a tarka kutyát, a bor êfojt. Mikor jô êverte a kutyát, kieresztötte a pinczébül, akkor látta, hogy a pincze félig van borral. Vôt tizėnkét zsák lüszt a palláson, lėhorta oszt beleszórta, hogy igya föl a bort, a felesége észre nė vögye.

Hazaért a felesége, mingyá kérdözi: „No! a kis gyerököt mögfürdette kend?“ „Mög, még most is alszik“. Az aszszon nézi, hát a kis gyerök mög van halva. „Kápisztába tött-ė kend szalonnát?“ „Töttem, – aszongya – mikor az utolsó fére rátöttem, aszt is mögötte ėgy tarka kutya“. „Ó, hé! nem oda montam, hogy tögyé ken, hanem a keminczébe van a fazékba, abba montam, hogy tögyé ken. A kinyeret kivötte kend-ė?“ „Hej! hát aszt êfelejtöttem“. Az aszszon nézi a kinyereket, hát szénné vannak égve. Az aszszon főmönt a pallásra, hogy hoz lė lüsztöt, majd süt másikat, hát hogy nincsen lüszt, kérdözi az embört: „Hát huvá tötte kend a lüsztöt?“ Az embör osztán elsorolta, hogy járt a tarka kutyával. „Hát aszongya az aszszon, – hogy mos sė bor, sė szalonna, sė lüszt, sėmmi sincs!“

A kis gyerököt eltemették, aszongya az aszszon: „Gyerünk édösapámhon! maj kérünk lüsztöt is, mög eleségöt“. Elindultak, az aszszon aszongya az embörnek: „Csukja ken be az ajtót!“ Az embör nem jô értötte, lėvötte, az ajtót a válára vötte oszt vitte. Mikor mán fele útytyára értek, az embör aszongya: „Hej, de nehéz! mék sė érünk oda?“ Az aszszon viszszanéz, hogy mi jaz a nehéz, hát láti, hogy az embör hozi az ajtót a válán. „Hej, hé! nem aszontam én: hogy hozza ken, hanem hogy: csukja ken be! mos mán tögye ken lė itt, az erdőszélibe, maj ha haza gyüvünk, viszszahozzuk“.

Möntek csak továb. Ėcczör az aszszon aszongya az embörnek: „Halli ken, hé! most öszszegyünnek az egész rokonságok, maj ha öszünk, ha én mögnyomom a ken lábát, nė ögyé ken, mer én szégyölném, ha sokat önne kend“. Itt oszt odaértek, jószívvel fogatták űket, az apjájék öszszehítták az egész rokonságot, êgyütt a meszszi-vejük. Lėültek önni, a mönyecske szömbe ült vele: az urával. A macska körösztülszalatt az embörnek a lábán, de még akkô csak a levest ötték, az embör lėrakta a kalánt, nem övött továb, hasztalan monták neki, csak nem övött; az aszszon ís kacsingatott neki, hogy ögyön, csak nem övött. Este oszt lėfeküttek; ėcczör az embör aszongya az aszszonnak: „Ejnye, hé! de éhös vagyok“. Az aszszon aszongya neki: „Mé nem övött ken?“ Aszongya: „Mögnyomtad a lábomat, hogy nė ögyek“. „Nem én nyomtam mög, hanem a macska szalatt rajta körösztül, hanem – aszongya – ott van a kemincze tetejin a rétes, vögyé ken, ögyé ken!“ Az embör főkereködött, odamén a keminczéhön, tapogatóczott, hát a kezibe akatt ėgy kis macska, aszt oszt mögötte; a hogy gyütt lė a patkárul, ott fekütt az aszszonnak az öreganynya, ráesött âra Az öregaszszon fölijett, az embör mög odaszalatt az ágyhon, aszongya a feleséginek: „Ejnye, hé! de szőrös ez a tė anyádék rétessük!“ „Talán a kis macskákat ötte kend, ken mög?“ „Biz aszt öttem én“. Az embör ėcczör aszongya: „Ejnye, hé! én kimönnék a szükségömre!“ „Nė mönynyé ken ki! ott van a kisházba (= hátulsó szoba) a bidli, mönynyé ken oda!“ Az embör főkereködött, kimönt, tapogat a kisházba, kezibe akad a mézesfazék, âra ült oszt mögfokta a fazėkat, hogy maj kihajinti – ezalatt az üdő alatt az apja jis kin vôt az udvaron, Pista aszt hitte, hogy fehér oszlop, hozzávákta, a fehér oszlop eldült. Bemönt, monta a feleséginek, hogy mijen gyönge oszloptok van nektök. „Talán édösapámhon vákta ken? mer a mönt az eléb ki“. „Biz ahhon“. Itt az aszszon kiszalatt nézni, hát csakugyan az édösapja! akkor mögijettek, êmöntek, hogy baj nė lögyön.

Mikor odaértek, a hun az ajtót hatták, rájuk estelödött, akkor az aszszon aszonta az embörnek: „Itt nem jó lösz möghálni a fa alatt, hanem vigyük föl az ajtót a fatetejibe, ott nem ösznek mög a farkasok“. Fölvitték az ajtót a fatetejibe, fönt háltak. Éféltájba 12 haramija odamönt annak a fának a tüvihön, nagy tüzet raktak, ėgy üstbe kását fősztek, aszongya ėcczör Pista: („Vizelhetném! én levizelek“. „Hát vizeljen kend!“) monta a felesége, Pista osztán (lėvizelt) éppen a haramiják üstyibe, azok mög kanalaszták: „De jó meleg eső! de jó meleg eső!“ Pista azután a hogy mönt lėfekünni, lėesött az ajtó velük ėgyütt, ráesött a harmajákra, azok széjjelfuttak, ott hatták mindönüket, de ėgy az ajtó alatt maratt, elharapta a nyelvit, akkô mán Pista jis főtápászkodott, möglátta a haramija, a mölik elharapta a nyelvit, kibútt az ajtó alul, szalatt a többi után, hogy mögmongya: embör vôt, oszt aszt monta: „Embör lót! embör lót!“ Akkor oszt a haramiják még jobban szalattak, Pista osztán főpakolta a sok kincsöt (a mit a haramiák ott hagytak), gazdag embör lött.

(Egyházaskér.)