64. A póruljárt anyós.

Az anya a férjével békességben élő leányát a házasodás után mindjárt arra tanította, hogy a férjét szoktassa reá fokonkint, hogy mindent elhallgasson a feleségének, akkor majd tehet a mit akar. Két esetben a férj el is hallgatta az asszonynak az őt közvetlenül bántó, ember szájába nem illő szavait, az anyós örült is már a sikernek, de harmadszor, mikor az anyja tanítására a férje anyját bántotta a míveltető illetlen szavakkal, kijött a férj a türelemből s úgy elverte kötéllel a feleségét, hogy feküdt bele. Mikor azután az anyja meglátogatta, hogy az eredményt megtudja, kiútasította a leánya s azután éltek boldogul.

(Egyházaskér.)

Szó van mondánkban a hollóról is, habár nem bir meséink hollóinak a sajátságával, mégis tudomást veszünk róla, hogy a hollóról szólunk:

Néphagyományaink hollója.

Grundtvig 4. mesetipusában – mint az Ethnographia: XXIV. évf. 78. lapja írja – hollók segítségéről szól. Nem ismerem a meséket, melyek alapján alakította Grundtvig mesetipusát, nem szólhatok hozzá, de azt látom, hogy eddig ismertté tett adataink szerint a holló a magyarban: a szerencsétlenségnek a hírvivője és a bekövetkezésének a jelezője. A hol mint segítő szerepel látszólag, ott is hírhordó, konczleső természetére vezetendő vissza látszólagos segítsége. Nem is ötlött szemembe gyüjteményeink hollói közt az imént leírt természetével ellenkező adat Kálmány: Sz. I. k. 133. lapján levő holló eljárásán kívül, mely szerint: 12 holló száll a Szörnyeteg szétszaggatta királyra és elkezdi 11 csipkedni, de a legöregebb holló közülök reáveszi őket, hogy ne bántsák, hanem rakják inkább össze: mi meg is történik s a jóakaratú holló jótanácscsal látja el a mesehőst. A nem néphagyományai-féle hollók közül itt kell felemlítenünk Mátyás anyja Arany János költeménye hollóját: az örömhírtvivő hollót. Arany hollója nem a magyar hiedelmekből került ki, sem Kálmány idézett öreg hollója. Mennyivel mások – hogy ezeket is említsük – Petőfi hollói, melyekről a hollóról való magyar felfogás kimutatásban emlékezünk meg.

A holló, mint rosszakaratú állat jön elő a Krisztus Urunk üldözéséről szóló adatban. Mikor Krisztus Urunkat üldözték s meg nem foghatták, kár, kár-t kiáltott (Ethnographia: X. évf. 331. lap), a miért Krisztus Urunk az azelőtt fehér hollót és tiszta ételekkel élőt megátkozta, hogy ezután fekete legyen és dögökön élősködjék. Ez a monda keresztényies; a voguloknál (Munkácsi: Vogul I. k. 1. f. 2. l. –) a föld nagyságát megnéznijáró holló holt emberből eszik, azért változott feketére, miért a vogul világ teremtésében előjövő Öreg kimondja az ítéletet, hogy erdei állatot maga a holló ölni ne bírjon, s ha az ember öl valami erdei állatot, akkor egyék, különben koplaljon. A vogul mondát azért említem, mert több kosmogoniai mondatöredékünk egyezik az övékkel. Itt a voguloknál nem-keresztény színezetű mondával van dolgunk s tudjuk, hogy Krisztus előtt is volt fekete holló s így nincs kizárva, hogy a mi hollónk is holmi Öregféle felsőbb lényt bánthatott meg, nem Krisztust és kapta az egyforma ítéletet, hogy dögökön, illetőleg holttesttel táplálkozzék. Ide látszik vonatkozni Kriza (Kisfaludy: III. k. 119. lap 6. sz.) jegybeli mátkájáért búsongó szeretőről lejegyzett dalának első sora: „A fekete holló gyászt visel magáért“. Sajnálja, gyászolja boldog állapotát, mikor még fehér volt s nem kellett dögökön élősködnie. Közbevetőleg megemlíthetjük, hogy mikor Kriza e lelőhely megnevezése nélkül közlött dalt lejegyezte, nem lehetetlen, hogy a magyar holló sem Krisztus Urunknak cselekedett nem kedvére s ma sem ártana a Küküllő tájékán kutatni, hogy miért viseli a gyászt a holló magáért? Küküllőt a dal említi, azért mondom, hogy ezen a tájon keresendő. Dalunkban a holló szerencsétlenséggel van összehozva: szerető elhagyásával. A jegenyefa tetejében feketében ülő hollóról azt mondja a szeretője-elhagyott, tehát szerencsétlen, hogy a gyászruhája nem a hollót illeti, hanem őt. Itt is szerencsétlenséggel van összehozva a holló. Ugyanezt kell mondanunk az oly népdalokról, melyekben a bekövetkezett szerencsétlenség hírvivőjének van felhíva a holló, milyenek: Kálmány: Sz. III. k. 17., 18. lapja; Kisfaludy: XII. k. 26. l., mely dalt Kisfaludy: VII. k. 24. l. ismételve találunk, mi arra volt jó, hogy Szana Tamás: Koszorú-jában tett felszólalásomat a jegyzetek tevéséről megerősítse. Itt említem fel az (Irodalomtörténet: II. k. 98. l. Bpest 1913.) Amott kereködik kezdetű dalt is, melyet 2 utolsó sora híjával már Toldi (Ferenc: A magyar költészet kézikönyve 1876 Bpest, I. k. 293. l.) mint a 17. századbeli népies dalt bemutatott. Ezekben a szerencsétlenüljárók a rossz hír póstásának a hollót választják.

Ismerve a holló elátkozásáról való mondát, hogy arra van kárhoztatva, miszerint holttesteken élősködjék, nem is vehetjük rossz néven neki, ha az ilyeneket kutatja is és a bekövetkezendő halált megjelenésével jelzi: hiszen kénytelen reá gondot fordítani; ezért mondja róla a nép: „Mikô holló szál körösztül a házon oszt karrog, möghal valaki“. (Szőreg.) A nép okoskodása helyes, ha éhen nem akar a holló maradni, keresnie kell az élelmet, a hol tehát a holló jár, ha holttest nincs is még, de rövidesen lesz. Már Ipolyi megjegyezte mitológiája 246. lapján, hogy: „károgó körülszállongása s gyülekezete kisértetesnek tartatik… és rosz jelkint a bekövezendő szerencsétlen esemény előjelentéseül vétetik“. Sorai igazolásául felhozza Kis Károlynak szomorú végzetét; Mátyás halálát; Dózsa pórhadát, hogy hollók hirdették rémletes károgás által.

Meséinkben is többször megjelennek a hollók, hol két fél viaskodik s emberi számítás szerint is az egyik fél életével lakol, mint I. k. 3. számú meséjében, hol a többet igérőnek – ki rendesen a mesehős – segít: lásd a Kisfaludy: IX. k. 7. sz. meséjét is.

Népdalainkban a hollót szerencsétlenség hírvivőjének használták fel a szenvedők: mint gyüsz-mékelő madaraknak, ha egymással találkoznak, első dolguk egymásnak elmondani: mi hír a nagyvilágban s ha azután a mesehős szerencsétlenségéről beszélgetnek s megmondják, hogy a szerencsétlenüljáró miképpen szabadulhat meg bajától, ez korántsem azért történik, hogy rajta segítsenek, mert, mint az Igazság és Hamisság mesében Katonánál I. k. 249. l. a 32., 35., 36. számúban látjuk, ha észreveszik, hogy valaki hallgatni akarja őket, bosszút állanak rajta, mint a Hamisságon. Ne feledjük, hogy az üldözött Krisztusról szóló mondában sem volt még semleges sem, hanem – mikor látta, hogy Krisztus elmenekül: Kárt kiált, nem hogy örülne; pedig ha meséinket tekintjük, azt látjuk, hogy gyengéden kímélőleg bánnak Krisztus Urunkkal. Újságot kutató, csacska, főképpen szerencsétlenséget kereső természetük, mit, mint említettük, helyzetöknél fogva keresniök kell, hozza magával, hogy a mit odavalót tudnak, végigmondják. A baj fürkészői, mint Kisfaludy: XIII. k. 20. sz. Juhenes mesében is és ha az őket kihallgató inast észre nem vették és így szerencsésen megmenekült, az az ő szerencséje. Petőfi: Zöld Marczijában is az akasztófa körül károg – mint a Katona említett 32. sz. mesében a bitófán – de ez már a halálát jelzi. Még a Kisfaludy: X. k. 9. sz. mese hollója sem jóakaratból szól a mesehősnek a kutyafejű királyról, számít a bajvívásra s az ebből eredő, neki eső konczra. Ez kell neki, mint Petőfi: János vitéz V. részében, hol Jancsit a vad szemét ásó holló károgása köszönti.

A Zsigmond-féle gyűrűnek a holló által való elrablása sem mutat a holló jószívűségére. (Tóth: I. k. 48. l.), A bölcs királyfi (Katona: I. k. 44. sz. a 266. lapon, meg van kötetünk 22. sz. adatában is) hollói még annyit sem mondanak idevonatkozólag, mint az Igazság és Hamisság mese hollói, mert ezek az embernél többet tudnak, míg azok emberhez jönnek itélethozatalért.

A hollókká átkozottakról Kisfaludy: IX. k. 28. sz. m.; az ideig-óráig hollóvá varázsoltról: U. O. XIII. k. 22. sz. m.; a holló alakban megjelenő tündérekről: U. O. XIII. k. 15. sz. m.; a hollóféle állatsógorról: Majláth 359. l.; a föld alól előjövő hollókról I. kötetünk 12. sz. meséjében szereplőkről máshol kell szólanunk, ezek nem igaz hollók.

23. Az árva aszszon. Az Ethnographia: XX. évf. 65–73. lapján ismerteti magyar változatait Heller Bernát, szól idegen változatairól is s ama hiedelmet jeleli meg a monda magjának, hogy az ikrek házasságtörésből származnak. Ez a felfogás meglátszik még a homlokegyenest ellenkező hiedelem hatása alatt alakult, újabb változatokon is. A keresztény hiedelem érdemnek tartja kettőset szülni. (Kálmány: Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya 23. l.) Ez a hatás látszik a 65. számú adatunkon, hol az anya nem kér már bocsánatot férjétől, hanem bátran vallja övéinek felnyőlt gyermekeit. Mondánk változata: a Hatház eredete, Miczbánné néven meg van a ponyván is (Rózsa K. kiadása, Budapest 1897.) némi eltéréssel. A 66. sz. változatban említett egyszerre eltünés nem az emberek, hanem felsőbbrendűek sajátsága, ezért közöljük eme töredéknek, vagy ha nem az, akkor nem magyar színezetűnek tetsző változatot. A magyar változatok nem felejtik el megjutalmazni a gyermekek gondozóját. Mesénket a 7., vagy mint a 66. számú változatban van, 12 gyermekkel nem hiszi el megtörténtnek a nép, ha valamikor hitte is; a meseirodalomra voltam tekintettel, hogy idesoroztam a mondák közé.