9. Vérojtó, Kalapfojtó.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, ėcczör kitüntette: hogy neki möjen 2 fija van, möjen vitézök! Ezön a török szultán nagyon mögharagudott és hadat kűdött neki. Itt mos mán a kirájnak a két fija készült a többi vitézökkel a csatáhon. A törökök tíz anynyinál is többen vôtak, öszszecsaptak, áll oszt a nagy csata. A többi vitézök mind elvesztek, a kik velük möntek, csak ėgyedül ketten marattak a testvérjivel: Űk anynyira lėverték az ellenségöt, hogy utôvégre nem maratt az ellenségbül ėgyetlen ėgy sė. De itt a két testvér nem ismerte mög ėgymást a vértül, oszt Vérojtó agyonvákta Kalapfojtót véletlenül. Mikor agyonvákta, akkor látta mög, hogy az ű édöstestvérje.

Mos mán ű nagyszomorújan mén hazafelé, hogy az atytyának mögmongya: csinájon vele, a mit akar, hogy hát ű így mög így járt a testvérjivel. Mikor beér a város szélire, akkor látytya, hogy a házak is tönkre vannak téve. Odamén, a hun a királi palota vôt, itt sė tanál ėgy lelköt sė. A hogy ott őgyelög, lėmönt ėgy pinczeistálóba, ott látytya, hogy az apjának vôt ėgy nagyonszép sárga paripája, hogy mán ojan méjen lėkapálta magát a fődbe, hogy a hátaközepe maj csak a főddel van ėgy színbe, asz kérdözi tűle: „Mi bajod? édös lovam! mé kalapáltad tė magad ijen méjen lė?“ „Jaj! – aszongya – van énnéköm ölég bajom, mer mög vagyok lánczolva, nem birok szabadulni!“ „Ugy-ė, hát mi töhette tönkre eszt a várost?“ „Jaj! – aszongya – csak nė nagyon kérdöszd, csak szabadícs ki oszt gyere a hátamra oszt gyerünk, mer a Tizėnkétsorfogúlán tötte aszt, csak ėgy kovácsot hagyott a faluba, a ki a fogát élösíti, a többit mán mind mögötte az egész városbul!“ Itt osztán főnyergölte Vérojtó a lovat, fölült rá, kifelé a városbul a hogy csak möhetött. Hát ép a kovács előtt nyargalt el, ott vôt a Tizėnkétsorfogúlán is oszt élösítötte a fogát. Mikô möglátta Vérojtót, aszt kijátotta neki: „Itt vagy, hírös vitéz! éppen tégöd kereslek, várjá csak még két sorfogam van élösíteni, tíz mán mögvan“. Hamardossan a kovács mögélösítötte, akkor utánna ám a Tizėnkétsorfogúlán Vérojtónak, Vérojtó pedig mönt árkon, bukron, tűzön, vizön körösztül és a Feketetengörön is körösztülmönt.

Mikor a Fehértengörnek a hatvanhatodik szügetytyibe ért, akkor látta, hogy a hetvenhetedik szüget partján van ėgy kastél, igenyöst annak váktatott. Abba a kastélba vôt ėgy nagyon gyönyörű, szép lėján. Mikor odaért, igenyöst a vár tetejin ugratott be. Itt a lán möglátta, hogy mijen gyönyörű, szép vitéz ugratott be az udvarba, kérdözi a lán: „Ugyan hun jársz, hun kelsz, mikor még a szárnyas állatok sė juthatnak ide?“ „Járok, kelök – aszongya – hajt a nyomorúság, bujdosnom köl la a világba, hanem csak gyere velem és gyerünk továb, mer vége az életünknek!“ „Dehogy mögyök – mongya a gyönyörű, szép lėján – tizėnnyôcz esztendeje mán, mûta elhalt apám, anyám, azûta nė hogy férfit, vagy cselédöt láttam vôna, még szárnyas álatot sė. Nė féj, nem gyühet ide sėnki sė, mer tégöd is az Isten vezérölt ide!“ „Igaz, hogy az Isten vezérölt, mer bujdosnom köll a Tizėnkétsorfogúlán elül, mert mán az egész városunkat mögötte, a hova való vagyok. Éppen mikor gyüttem, akkor kijátotta, hogy csak éppen engömet keres, csak mögájj mer még kétsorfogam van élösíteni“. A lán feleli: „Ha csak az a baj, nem baj! azon könynyen segítünk mink, mer itt van nálam az Öreganynya ja: Huszonnégysorfogú, éppen jó hejre gyün, mer most is harakszik rá! csak ha ideér, maj kieresztöm, maj röttön ênyeli“.

Úgy is vôt. Ėcczör csak látik, hogy ojan hullámmal gyün a Fehértengörön, hogy asz gondojják, hogy még a kastélt is elviszi a hullám. Akkor, mikor odaért, a szép lėján kieresztötte a Huszonnégyfogút, az Öreganynyát és röttön mögötte. Hát itt most a lán nagy örömmel mönt be a legénhön: „No, – aszongya – édös szívem, szép szerelmem! ezön könynyen segítöttem én, hanem neköd sincs sėnkid sė, neköm sincsen sėnkim sė a világon, nė möny innen sėhuva, éjjünk ėgyütt!“ A legén nem is mönt továb, ėgymásé löttek a lėjánynyal, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.