18. A két ėtesvér.

Vôt a világon két ėtesvér, az ėgygyik nagyon zsugori embör vôt, szerette vôna még a testvérijét is eltulajdonítani, a tesvérje pedig szögén embör vôt, csak három láncz fődecskéje vôt; de nem vôt sėmmi jószága, a mivel munkálja, elmönt a tesvérjihön: agygyon neki négy ökröt mög ėgy ekét, a mivel mögszánti az ű fölgyit! Aszongya: „Én hétköznap nem athatok, mer neköm is köl, hanem erigy ki vasárnap!“ De aszongya neki a tesvérje: „Ó! hogy kévánhatod, hogy én vasárnap mönynyek ki, mikor a többi embör misén van, én mög száncsak?“ Aszongya neki a bátytya: „Eregy ki röggelhajnalon, osz gyere haza esthajnalon, akkor sönki sė látytya!“ Itt a szögén embörnek nem vôt mit tönni, mer szögén vôt, így is tött. A hogy kint szántogatott, a főd végin mögált ėgy Öregkuldús: itt az embör mögröstelte, hogy ű maj fölüsmeri űtet, mögált a főd közepin, babrált az ekéjin, hogy majd elhalad a főd végirül. Nem győszte a szögén embör várni, hogy a Kuldús továb mönynyön, aval szántott továb. Mikor kiér a főd végire, asz kérdöszte az Öregkuldús: „Hát tė máma jis szántasz, még más a misén van?“ Akkor a szögén embör elsorolta, hogy ű mi végűl szánt, szögén sorsba van, a bátytya máskor nem agygya oda az igát. Akkor asz kérdöszte az Öregkuldús: „Mit akar? hogy a négy ökre mögdögöjjön, vagy a bátytya két szöme kiugorjon?“ Aszonta: „Ėgygyiket sė!“ Aszonta az Öregkuldús: „De muszaj az ėgygyiket elválalni, valamöliket!“ Igy gondolta a szögén embör, hogy inkáb a négy ökröt veszícscse el a bátytya, mint a két szöme világát.

Mikor a négy ökör mögdöglött, hazamönt és a bátytyának panaszkodott, hogy járt! De itt a bátytya nem hitte, hanem aszt álította, hogy: „Tė mögszakajtottad az ökrejimet, mer sijettél szántani, hogy ki lögyön; hanem mos mind elvöszöm a három láncz földedet!“ Itt osztán a két tesvér pörbe száltak. Mikor a szögén embört hívatik a bíróhon, az úton mönt ėgy embör, vezetött ėl lovat, látta, hogy elesött a lova, segíteni akart rajta; mögfokta a ló farkát, húszta föl, kiszakatt a ló farka; ez is bepörölte, hogy mé szakajtotta ki a lovának a farkát? Itt osztán a szögén embört bezárták a kösségházába. A szögén embör hogy nagyon éhös vôt, a kösségházán kívül nagyonszép epörfák vôtak, átmönt a kerítésön eprözni, mikor viszszagyütt, möglátta a portás felesége, hogy nagyonszép epör van nála, kért tűle epröt. Aszongya: „Nem adok! hanem agygyon kinyeret, adok epröt“. Az aszszon nem adott kinyeret, ű sė adott neki epröt. Az aszszonnak êmönt a gyeröke és itt a portás is bepörőte a szögén embört. Itt a szögén embör mögijett, lėugrott az emeletrű, ráugrott a püspökre, – mert a püspök ott prédikált a népeknek, – a püspök röttön möghalt. Ezök a népek, a kik halgatták a prédikácziót, bepörölték a szögén embört.

Itt oszt a szögén embör az ítélőbíró elébe fogott mönni és ott elsorolta, hogy járt a bátyával. Aszonta az ítélőbíró a szögén embör bátytyának: „Itt vannak az istállóba nagyonszép ökrök, válaszszá ki négyet, lögyön a tijed, vid haza! osztán kiszúrom a szömödet“. Asz monta a szögén embörnek a bátytya: „Inkáb nem köl a négy ökör!“ Azután gyütt az az embör, a kinek a lovának elszakatt a farka, annak asz monta az ítélőbiró, hogy agygya oda aszt a lovat a szögén embörnek, még ki nem nyől a farka! „Én a lovat nem adom! köll, dôgozni akarok!“ „No, hát akkor elmöhecz haza, nincs továb törvén! Segíteni akart a szögén embör, nem a károdat akarta!“ Mos gyütt a portás. A portás aszongya: hogy ű neki a feleséginek elmönt a gyeröke, mer nem adott epröt néki. „No, hát ad oda a feleségödet a szögén embörnek oszt majd, ha az aszszon úgy lösz, a hogy vôt, mikô el nem mönt még a gyeröke, viszszaagygya“. Aszonta: Ű a feleségit nem agygya sėnkinek oda! „Akkor tís elmöhecz haza!“ Akkor azok gyüttek, a kiknek prédikált a püspök oszt bepörölték. Azoknak mög aszonta az ítélőbíró: „A szögén embör odaál, a hun a püspök möghalt, tė mög a szögén embörre ugorjá rá, hogy hajjon mög!“ „Hát ha a szögén embör elugrik onnét?“ Aszongya az ítélőbíró: „Mér nem ugrott el a püspök is onnét?“ Igy mönekült mög a szögén embör a sok pörtű.