2. Miklós és Örzse.

Vôt ėgy szögény özvegy embör, a kinek 2 csalágygya maratt árván. Az embörnek nem vôt ėgyetmása, a mi a házánál szükségös lött vôna, mikor kinyeret akartak sütni, elkűtte a kis lánt a szomszédba, kérje el a sütőlapátot mög a szitát. Ėccczör az aszszon odatta, de mikor másocczor kérték, így felelt az aszszon: „Mongyad apádnak: vögyön el feleségül, akkor lösz neki mindöne!“ Az embör csakugyan is elvötte az aszszont feleségül. Éltek ėgypár hônapig szép békességbe, azután aszonta az aszszon az embörnek: „A két csalágygyát tögye ken, a hova tugygya, mer ha nem töszi a házbul sėhova sė, akkor én mék el!“ Itt osztán az embör nem tutta hova tönni a csalágygyát, mer nagyon sajnálta; hanem elmönt az anynyáhon, annak panaszkodott: hogy az aszszon nem akari kiálni a házná a 2 családot. Aszonta az anynya: „Kűdd el én hozzám űket!“ El is kűtte másnap röggel űket az anynyáhon, aszonta: „Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjéhön és a szüléje adott nekik ėgy marékkorpát és aszonta: „No, fijajim! mönynyetök el az erdőbe fájé, szórjátok el az úton eszt a korpát és maj ha estére gyüttök haza, mögtanálitok az útat“. Csakugyan is a két gyerök kimönt az erdőbe fájé és úgyis töttek, a hogy a szüléjük monta. Este osztán a mőre a korpa el vôt szórva, âra möntek, osztán hazaérkösztek, hanem nem möntek a szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuknak a házáhon, de bemönni nem mertek. Este mikor az apjuk mög a mustohájuk vacsorált, ėgy jótányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak mögönni; itt aszongya az embör az anynyuknak: „Látod! ha még itthon vôna az a két család, annak a része mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és mögönnék!“ Itt a két család aszt kijáti be az ablakon: „Itthun vagyunk édösapám! de nem merünk bemönni“. Az apjuk kikiját: „Gyertök be, csalágygyajim!“ Bemöntek és mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek. Mikor elaluttak, akkor mögén aszonta a mustohaanynyuk: „Vigye ken, a hova tugygya ken a két csalágygyát, takarícscsa kend el űket a háztul, mer ha nem, itt hagyom kendet!“

Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön: „Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjihön. Itt osztán a szüléjük adott nekik ėgy maréklüsztöt és aszonta nekik: „No, fijajim! mönynyetök el az erdőbe fájé, szórjátok el az úton eszt a lüsztöt és maj ha estére gyüttök haza, mögtanálitok az útat!“ A két gyerök csakugyan is mögén kimönt az erdőbe fájé, a mőre möntek, elszórták a lüsztöt. Este osztán a mőre a lüszt el vôt szórva, âra möntek osztán szöröncséssen hazaérkösztek, de nem möntek a szüléjükhön, hanem igenyössen az édösapjuk házáhon, de nem mertek bemönni, hanem lėültek az ablak alá. Este, mikor az apjuk mög a mustohájuk vacsorált, ėgy tányérleves mögmaratt, a kit nem bírtak mögönni, aszongya az apjuk az anynyuknak: „Látod! ha még itthun vôna az a két család, annak a része mögmaratt, mijen jó vôna, ha itt vônának és mögönnék!“ A két család mögén bekijáti az ablakon: „Itthun vagyunk, édösapám! de nem merünk bemönni“. Kikiját az apjuk: „Gyertök be, csalágygyaim!“ Bemöntek osztán mögötték a tányérlevest, aval lėfeküttek. Mikor elaluttak, mögén aszonta a mustohaanynyuk az édösapjuknak: „Takarícscsa kend el a két csalágygyát a hásztul! tögye kend, a hova tugygya kend, mer ha nem, itt hagyom kendet!“

Másnap röggel mögén elkűdi az embör a két csalágygyát a szüléjükhön. „Mönynyetök el, kis csalágygyajim, a szülédékhön!“ El is mönt a két család a szüléjihön. A szüléjük adott nekik ėgy marékkölest, hogy szórják el az úton, mind a korpát mög a lüsztöt, majd ha gyünnek estére hazafelé, mögtanálik az útat. El is szórták, de mikor akartak hazagyünni, nem tanáták az útat, mer a madarak a kölest fölötték.

Aval osztán mönnek az erdőbe êre jis, âra jis, bójongtak, nem bírtak kigyünni. Hát, anynyira möntek mán az erdőbe öszszeviszsza, hogy egészen lėrongyosottak, de kimönni még sė tuttak. Ėcczör osztán a hogy őgyelgenek az erdőbe lė-föl, rátanátak ėgy öreg Őszembörre, a ki sütötte a szalonnát nyárson, oda köszönnek hozzá: „Jó estét agyon Isten, öregapám!“ „Agyon Isten, fijajim, nektök is! hát hun jártok, hun keltök ebbe a röngeteg erdőbe, a mikor itt még a szárnyas álatok sė bírnak mögmaranni?“ Aszongyák: „Járunk, kelünk, öregapám! bujdosóvá löttünk, mer a mustohaanyánk otthun nem tűrt bennünket, oszt az édösapánk elkűdött bennünket a szülénkhön, a mög kikűdött bennünket az erdőbe fájé. Elsőb csak attak nekünk korpát, hogy haza tugygyunk mönni, mászszor mög lüsztöt attak, akkor is haza tuttunk mönni; de mikor mán kölest attak, a madarak fölötték, úgy nem tuttunk hazamönni oszt jártunk öszszeviszsza az erdőbe, még ide nem tanáltunk!“ „No mán fijajim – mongya az öreg Őszembör – ha mán eddig nem tuttatok hazamönni oszt enynyire begyüttetök ebbe a röngeteg erdőbe, hát ezután nem is tuttok, mer engömet is kis koromba eldobott az anyám, az erdőbe nevelőttem föl, azûta soha kimönni nem tuttam, pedig mán jóüdős embör vagyok oszt én is ki akartam mönni ebbül az erdőbül nem ėcczör, hanem netök, fijajim! ėgy kis kinyér, szalonna, lakjatok jó és pihenynyetök mög röggelig itten, röggel osztán elindultok, hátha tik kituttok vándorolni, ha mán kécczör is haza tuttatok mönni, de én nem hiszöm (hogy kitudjatok)“. Úgy is vôt, mögpihentek ott az Öregné és röggel szépen mögköszönték a vacsorát és az écczakaji hálásukat, röggel osztán útnak indultak. Az Öreg mögsajnálta űket, aszongya a fijúnak: „Hallod-ė, fijam! netök ez a három kutya! majd kisegít ez bennetöket. Én mán, nem baj, ha möghalok is, mer mán öreg vagyok, de tik még élhettök!“

Aval osztán útnak indultak, a három kutya is mönt velük a Szélnéfutóssab, a Vasnáerősseb mög a Kigondoló kutya, így hítták űket, így nevezte mög űket az Öreg. Aval osztán halattak az erdőbe továb. Möntek bejjeb, bejjeb az erdőbe, addig möntek, hogy mán rájuk estelödött, de sė lakást, sėmmit nem tanátak. Egész écczaka mindég ögyelöktek az erdőbe. Hát mikor a nap fősörkent, éppen besütött a haramiják ablakába, aszonta a Miklós az Örzsének – mer a fijút Miklósnak, a lánt Örzsének hítták: „Nészd testvér! amott csillámlik – de nem tudom kinézni – erdőszéle-ė, épület-ė? nem tudom kivönni a nyíláson!“ Ekkor oszt mögörültek, hogy: „Maj csak kitanálunk az erdőbű, akar csak valami lakásra tanálunk!“ Ekkor oszt mögörültek, nagy örömmel iparkottak a fényösség felé. Hát mikor közelebb halattak, látytyák, hogy ėgy kis fehér ház, mikor odaérnek, beköszönnek a kis hászhon: „Agygyon Isten jó röggelt, gazdaaszszon!“ mer nem tutták kinézni, hogy kicsoda? A gazdaszszon mongya: „Agyon Isten maguknak is! ugyan hun járnak ezön a pogán földön? mer éppen tizėnkét esztendős vôtam, mikor a haramiják az anyámtul elloptak, azûta nė hogy embört, vagy fehércselédöt láttam vôna, még szárnyas álatot sė láttam!“ „Járunk, kelünk – aszongya Miklós – az erdőbe, mer a mustohánk nem tűrt a házná; addig kűdösztek az erdőbe fájé, hogy valahogy eltévennénk, vagy valami vadálat mögönne bennünket. Hát álat nem övött mög, hanem ki nem tudunk mönni ebbül az erdőbül“. Aszongya a lán, mer lán vôt a gazdaszszon, a haramiják möghatták, hogy főzzön nekik mög tisztogasson rájuk, aszongya: „Jaj! pedig csak innen szabaduljanak és mönynyenek, mer ez 12 haramijának a lakása“. „No, – aszongya Miklós – addig innen nem mögyünk, még el nem gyüsz velünk!“ „Elmönnék veletök – aszongya a lán, a ki gazdaszszon vôt – de én innet nem möhetök, mer ha innét êmék – úgy is fölkeresnek a haramiják – akkô vége az életömnek!“ „Nohát, – aszongya Miklós – akkor mink sė mögyünk! hanem asz mond mög: hogy mijen jelönséggel szoktak a haramiják hazagyünni?“ „Ezök a haramiják aval a jelönséggel szoktak hazagyünni, hogy a napnyugoti házvégin van ėgy körtefa, mikor elindulnak hazafelé, akkor elkeszd fakanni; mikor a határba érnek, akkor elkeszd a fa virágozni; mikor pedig közel vannak mán, akkor elkeszd a körte rajta érni“. „No! – aszongya Miklós – maj möglátom, mijen vitézök?“ „No, ha aszt akarod mögnézni, – mongya a lán – itt van a Harambasa kargya, vödd a kezedbe és evvel birod magadat védelmezni!“ Miklós úgy is tött: kezibe vötte a kardot, kiült a körtefa alá.

Ėcczör láti, hogy keszd a körtefa fakanni, későben föltekíntött a fára, látytya, hogy keszd a körtefa virágozni, későben mögén főtekínt a körtefára, látytya, hogy keszd a körtefa gyümőcsöthozni. Itt osztán főkel Miklós a fa alul és aszongya: „Nohát! bemögyök a konyhába és rákészülök, mer mán akkorra hazaérnek“. Miklós úgy is csinált, félrehúzódott a konyhába és ahogy möntek be a haramiják, lėdarabolta a nyakukat és a pinczébe beledopta, de a Harambasát nem bírta egész agyonvágni, csak mögsértötte, aszt úgy dopta bele a pinczébe. Aval osztán az a gazdaszszon, a ki ott vôt, nagyon mökköszönte a Miklósnak a jóságát: hogy űtet főszabadította az örökös rapságbul. Miklós pedig szerette vôna, ha ott maratt vôna feleséginek, de a lánnak nem vôt kedve, csak hazavágyása az anynyáhon. Itt oszt elbúcsúzott Miklóstul és a testvéritül.

Aval oszt Miklós és testvére éltek ėgygyütt a haramijalakásba, mint feleségivel.

Ėcczör osztán a Miklós kimönt vadászni, a tesvérire hagyott mindön szobakûcsot, csak ėgyet nem. A testvérje azon okoskodott: hogy mé nem hatta a századik kûcsot is? mer kilenczvenkilenczet nála hagyott, de a pinczeajtó kûcsát nem hatta. Mindég kereste ű a századik kûcsot: a pinczéjét, de nem tanáta. Ėcczör észrevötte, hogy a Miklós a gatyamadzdzagján hordozi, aval oszt écczaka, mikor alutt, lėôtta a gatyamadzdzagjárul a kûcsot és mikor kimönt Miklós vadászni, benézött a pinczébe jis. Akkor látta: hogy itten a haramiják vannak behánva, ott látta mög a Harambasát nagyon szépnek. A Harambasa könyörgött, hogy ereszsze ki, nė féjjön, nem bánti! Itt oszt Örzse ki jis eresztötte és nagy szerelömbe estek.

Addig szerelmesköttek, hogy aszonta a Harambasa az Örzsének: „Fődejjük el a testvérödet! Mit élsz tė itt a testvéröddel? élj énvelem! és ha mögtöszöd az én kévánságomat, akkor jó sorod lösz! Tödd magad betegnek és mongyad a testvérödnek: ha nem hoz a medvének a májábul mög a szívibül, hogy tė annak a szívibül mög a májábul öhessél, akkor möghalsz“. Örzse ugyan nagybeteg lött, úgy cseleködött, a hogy a Harambasa monta neki: lėfekütt az ágyba, elkeszdött jajgatni, mikor Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“ Aszongya Örzse: „Ha ja medve májábul mög a szívibül nem hozol, hogy én abbul öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult és a nagy kereséssel főtanáta a medvét. Aval odamögy, hogy elvösz ėgy kis fijút, de a medve nem akari neki anni. Miklós – látytya a medve, hogy – csakugyan el akar ėgygyet vinni, akkor mongya neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd!“ A medve tutta, hogy mé kűtték Miklóst! De mikor látta a medve, hogy Miklós csakugyan elviszi a fijút, igy szól a medve: „No, mán látom: hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgygyet, hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a tė testvéröd, hogy be sė vidd, mer betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Aval hoszta Miklós a medvefijút, mikor mönt vôna be a kiskapun, asz kijabálta Örzse, hogy be sė vigye, hanem ereszsze el! mer mán jobban van, ús sė öszik belüle. Miklós oszt eleresztötte, elmönt vadászni. Még Miklós vadászott, a Harambasa előgyűtt, – mer ê vôt bujtatva – aszonta Örzsének: „Tödd magad mögén betegnek és mongyad a testvérödnek: ha nem hoz a vaddisznónak a májábul mög a szívibül, hogy tė annak a májábúl mög a szívibül öhessél, akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagyon beteg lött, de nem igazábul, csak úgy mutatta: lėfekütt az ágyba, elkeszdött jajgatni, mikor Miklós hazamönt; kérdözi Miklós: „Mi bajod? mid fáj?“ Aszongya: „Ha a vaddisznó májábul mög a szívibül nem hozol, hogy én abbul öhessek, akkor möghalok!“ Miklós osztán röttön útnak indult, mer szerette Örzsét, addig mönt, még fő nem tanáta a vaddisznót. Odamönt, hogy elvösz ėgy kis fijút, de a vaddisznó nem akari neki anni. A vaddisznó látytya, hogy Miklós csakugyan el akar ėgygyet vinni, aszongya neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė testvéröd“. De mikor látta a vaddisznó, hogy Miklós csakugyan elviszi a fijút, aszongya neki a vaddisznó: „No, mán látom, hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz, oszt kijabáli a tė testvéröd, hogy be sė vidd a kiskapun, mer betegebb lesz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán a vaddisznófijút, mikor mönt vôna be ja kiskapun, asz kijabálta Örzse, hogy be sė vigye, mer roszszabbul lösz, mer mán most jobban van, ús sė öszik belüle, hanem ereszsze el! Miklós oszt eleresztötte, elmönt vadászni. Még Miklós vadászott, aszonta a Harambasa Örzsének: „Tödd magad még ėcczör betegnek és mongyad a testvérödnek, Miklósnak: ha nem hoz az oroszlánfijúbul, hogy tė annak a májábul mög a szívibül öhessél, akkor möghalsz!“ Örzse osztán mögén nagybeteg lött, mikor Miklós hazamönt, elkeszdött jajgatni, Miklós mögén kérdöszte, hogy mi a baja? Örzse aszonta: „Ha az oroszlánfijúbul nem hozol, hogy annak a májábul mög a szívibül öhessek, akkor möghalok!“ Miklós mögén röttön útnak indult és a nagy kereséssel főtanáta az oroszlánt. Aval mögy, hogy elvösz ėgy kis fijút, de az oroszlán nem akari neki anni. Mikor az oroszlán látta, hogy Miklós csakugyan el akar ėgyet vinni, aszongya neki: „Nė báncsd! nem lösz êre neköd szükségöd! nem beteg a tė testvéröd“. Mikor látta az oroszlán, hogy Miklós csakugyan elviszi, aszongya neki: „No, mán látom, hogy csakugyan el akarsz ėgyet vinni! adok én ėgyet, hanem ha hazaérsz oszt kijabáli a testvéröd, hogy be sė vidd a kiskapun, mer betegebb lösz tűlle! akkor csak ereszd el, maj viszsza fog az ide gyünni“. Miklós hoszta osztán az oroszlánfijút, mikor mönt vôna be ja kiskapun, kijabáli Örzse, hogy be sė vigye, hanem ereszsze el, mer roszszabul lösz, hanem ereszsze el. Miklós osztán eleresztötte.

Mikor kimönt Miklós vadászni, asz monta a Harambasa a lánnak, hogy: „Igy mán nem bírjuk Miklóst êfődelni!“ De Miklós nem tutta, hogy a Harambasa kin van a pinczébül. Akkor aszonta a Harambasa az Örzsének: „Beszéld rá Miklóst, hotyha mögfürösztenéd, mingyá jobban lönné! ha fürdik a kémén alatt, mongyad, hogy nyúcsa föl az újját, a kutyákat pedig csukazsd be vele ėgy pinczébe, a hun vasajtó van rajta!“ Miklós osztán úgy is tötte, hogy a kutyákat lėcsalta oszt rákészült a fürdésre. Elkeszte az Örzse fürdetni a kémén alatt, a kéménbe pedig fönt ê vôt a Harambasa bujtatva. Mikor fürdette Örzse, addig beszélt neki, hogy főnyûtotta az újját, a Harambasa pedig lėeresztött ėgy aranhajszálat, ez az aranhajszál rátekerődzdzött Miklósnak az újjára és erős vassá vát, aval asztán lėkijátott a Harambasa: „No, Miklós! tė akartá engöm êfődelni, hanem mos itt az életöd vége!“ Aszongya Miklós: „Nem bánom! csak háromat hagygyál a kutyájimnak kijátani utójjára!“ „Kijáthacz! – mongya a Harambasa – jó hejjön vannak azok“. Aval a Harambasa bemönt az Örzsével szerelmeskönni a szobába. Ez alatt az üdő alatt mög Miklós háromat kijátott a kutyájinak: „Szélnéfutóssabb, Vasnáerőssebb, Kigondoló kutyájim, gyertök elő!“ A Kigondoló kutya möghallotta, főkőtötte emeszt a kettőt is: „Kejjetök föl! mer a gazdánk bajba van“. Mikor másocczor kijátott a kutyájinak, akkor mán möghallotta mind a három és a Vasnálerőssebb kitörte az ajtót és mingyá kiszalattak a pinczébül. A Vasnálerőssebb lėrákta mingyá a gazdája újjárul a vasat, aval oszt Miklós fölkészült, bemönt a szobába, a hun a Harambasa szerelmesködött a testvérivel, aval a kutyával mingyá szétszödette, beledopta a pinczébe és a testvérit is beledopta utánna, aszongya: „No, ha eszt szeretted vôna, szerezsd itt!“ Aval, hogy ű maga maratt, elbúcsúzott a kis hásztul és elmönt.

A hogy mönt, möndögélt, rátanát ėgy városra, az a város tiszta gyászba vôt borulva, este vôt mán, bemönt a szélső hászhon a városvégin, ott lakott ėgy öregaszszon, oda köszön: „Jó estét agyon Isten, öreganyám!“ „Agygyon Isten, fijam! neköd is“. Aszongya Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! kapnék-ė itt hálást écczakára? nagyon meszszirül gyüttem!“ Aszongya az öregaszszon: „Hogy nė! szívessen“. Mikor beszédbe erettek, kérdöszte Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! mi oka annak: hogy ez a város ojan nagyon gyászba van borulva?“ „Hát fijam, – mongya az öregaszszon – ez a város azé van ojan nagyon gyászba borulva: mer hônap 12 órakor viszik ki a királánt a 12 fejű Sárkánnak, mert mögtizedölték a lányokat, most êre gyütt a tized. Máskép a Sárkán nem ád vizet“. Aval a legén nem szólt sėmmit sė. Aval másnap röggel kimönt ahhon a kúthon, ahun a Sárkán vôt, lėült. Ėcczör látytya ám úgy tíz óra felé, hogy nagy sokaság mén ki a városbul, hozik a királánt a Sárkánnak. Mikor odatötték, a látvánság (= sokaság) elmönt haza, hogy a lánnak nė jis lássák a kivégzésit, Miklós osztán odamönt a lánhon, kérdözi a lántul: „Ugyan! maga mit keres itten?“ A királán êbeszélte hogy és mint áll a dolog. Aszongya Miklós: „Ugyan! ha mögmönteném magát attul a tizėnkétfejű Sárkántul, hozzám gyünne-jė feleségül?“ Aszonta a lán: hozzá! ha csak mögmönti. Lėültek, beszélgettek, azután nagy szerelömbe estek. Kérdöszte Miklós a királántul: „Nem tugygya: micsoda jelönséggel szokott a Sárkán fölgyünni a kútbul?“ Aszongya a királán: „Mikor ki akar gyünni, elsőbb is a víz kinyomódik a kútbul: a Sárkán főnyomi a vizet“. Evvel Miklós elalutt ėgy kicsikét a királán ölibe. Ėcczör a királán elsikította magát, âra Miklós fölébrett, akkor mán a Sárkán főnyomta a vizet, hogy majd kigyün. Mikor osztán csakugyan gyütt ki a Sárkán, Miklós elkeszte a fejit lėdarabolni sorba.

Mikor mán mind a tizėnkét fejit lėvákta, a Sárkán nyelvinek a högyit lėdarabolta, eltötte, osztán mögén a királkisaszszonynyal elkesztek szerelmeskönni, eszt pedig a Vörösvitéz kileste, csak aszt várta, hogy Miklós alugygyon el a királán ölibe, akkor odamönt, a királánt mögfenyögette, hogy nė merjön mozdulni, Miklóst eldarabolta apróra és a Sárkán nyelvedėrėkát is kivagdosta, a lánt pedig hécczör mögesküttette, hogy asz mongya, hogy ű möntötte mög a tizėnkétfejű Sárkántul. Mos mán vezeti a lánt befelé a városba, möglátták, a kik a város szélin laktak, hogy ėgy vitéz mögmöntötte a Sárkántul a királkisaszszont mög a várost; nem köl töb lánt anni neki, hogy vizet kapjanak. Mingyá szalattak mondani a kirájnak. A kiráj nagy örömmel mönt a lánya elébe és nagy vigadalommal örült szögén, boldog, hogy odavan a Sárkán, nem köl neki több lán. Mikor bevezették a Vörösvitézt a palotába, 12 párnára ültették. Itt osztán a lán még szomorúb, mind azelőtt vôt, de nem monhatta kirájatytyának, hogy mi ja a baja. Hagygyuk mán most űket, nézzük Miklóst!

A három kutya, hogy fölébrett, látytya, hogy az ű gazdájuk öszsze van darabolva, mingyá fölugráltak: „Gyerünk oszt hű gazdánkat éleszszük föl!“ A Vasnálerősseb kiagygya a parancsolatot a Szélnéfutóssabnak mög a Kigondoló kutyának: „No! hamar mönynyetök élesztőfüvet mög fôrasztóküvet keresni!“ A Szélnéfutóssab mingyá öszszejárta az egész kerületöt, tanát is a mi köllött: éppen ėgy kígyó vitt élesztőfüvet is, fôrasztóküvet is, kért tűlle, de nem adott neki, ű mög nem sokat komédijázott vele, hanem êvötte az egészet: az élesztöfüvet is mög a fôrasztóküvet is a kigyótul. Aval a Szélnéfutóssab ėgy-kettőre viszszafutott. Még a Szélnéfutóssab mög a Kigondoló oda vôt élesztőfűjé mög fôrasztókűjé, addig a Vasnáerősseb öszszeszötte Miklósnak a lekkisseb porczikáját is, mert a Vörösvitéz öszszedarabolta Miklóst apróra. Miklósnak osztán a lekkiseb porczikáját is mögkenyögették a fôrasztókűvel és helrerakták, az élesztőfűvel mög fölélesztötték. Mikor fölélesztötték Miklóst, aszongya: „Minek bántottatok? de jót álmottam a királkisaszszon ölibe!“ „Álmodtál vôna ám édös gazdánk örökre, ha mink föl nem ébresztöttünk vôna!“ monták a kutyáji. Mikor szétnézött, akkor látta: hogy tisztavér, elhitte osztán a kutyájinak a mondását; akkor monta: „Nohát, nézzük mög, hogy mijen vitéz, a ki éngöm el mert fődelni!“

Aval indult a királpalotája felé. A hogy mönnek, kiszalad ėgy valaki a kastéj udvarábul, elkijáti, hogy: „Gyün ėgy vitéz három álattal!“ akkor kiugrott a Vörösvitéz alul három párna. Későbben ėgy kicsit mögén kiszalad ėgy valaki, látytya, hogy nem meszszi van mán, beszalad, elkijáti, hogy: „Jaj! itt van nem meszszi!“ akkor mögén kiugrott a Vörösvitéz alul három párna. Beszalad osztán ėgy valaki, elkijáti, hogy: „Itt van a vitéz az udvarba!“ akkor kiugrott mind a hat párna és a lán nagy örömmel szalad ki a kastéj udvarára, öleli, csókojja a vitézt, vezeti az apja elé fő, aszongya: „No, atyám! itt van Miklós! a ki mögszabadított a 12 fejű Sárkántul, ű az én mögmöntőm, de nem mertem szólni, mer a Vörösvitéz mögfenyigetött, hogy nė merjek szólni!“ Akkor mingyá nészték a Sárkány nyelveit, látták, hogy a Vörösvitéz csak akkor vágott a Sárkány nyelvibül, mikor mán Miklós elszötte a högyit, a Vörösvitészt osztán kivégeszték, Miklósé lött a királlány.

Éltek ėd darabig, látytya a királlány, hogy Miklós nagyon szomorú, asz kérdözi a királány: „Mér vagy ojan szomorú? tán nem szerecz?“ Aszongya: „Szeretlek én, hanem van énneköm ėgy testvéröm (az erdőben) a pinczébe, asz szeretném elhozni!“ „Azon nė szomorkogy – mongya a királán – hanem erigy és hoszd el!“ El is mönt a tesvérijé, hát mikor fölnyiti a pinczeajtót, akkor láti: hogy a testvére mind a 12 haramiját mögötte, csak a Harambasának az ujját szopja (mást mindent megevett már). Aszongya Miklós: „No, testvéröm! elviszlek a kastélomba, mos mán én királ löttem, maj szobalán löszöl“. Olan gyönge vôt a testvérje, alig tudott mönni, odavezette a kastélba. A testvérjinek a’ nagyon roszszulesött, hogy ű csak szobalán, a testvérje nagyon jó sorba jutott. A Harambasának a hüvejk ujját (melyet szopogatott s magával hozott), beleálította Miklósnak a szalmazsákjába högyivel (felfelé), mikor Miklós fekütt lė – mindég ojan tréfássan szokott lėfekünni, belevágódott az ágyba – és az körösztülmönt a szívin, itt a kutyájinak maratt még abbul az élesztőfűbül, fölélesztötték. Miklós osztán nem kögyelmezött a testvérjinek, kétfelé vákta és a város sarkára rászögelte.

A kutyák is mögszólaltak: „No, kedves gazdánk! vagy tė fődêj el, vagy mink elfődelünk tégöd!“ Miklós osztán elfődelte a 3 kutyát és mögsiratta. Osztán éltek boldogul, még most is élnek, ha meg nem haltak.