36. A mánglis pincze és az imádság.

Vôt ėgy kiráj, akinek ėgyetlen fija vôt, a kit ojan kényön-kedvön neveltetött, hogy még a szélnek sė hatták mögfújni. Mivelhogy a kiráj nagyon gyönyörködött benne, nagyon szomorú vôt mikô mögjelöntődött álmába, hogy mikor a fija húsz éves lösz, akkor az istennyila agyon fogja ütni. Ezön a kiráj nagyon szomorú vôt, mindég gondolkodott, hogy mit tugygyon ű csinálni ojan hejet, a hova eltugygyon a fija húzónni, hogy az istennyila mög nė üsse. Csináltatott a kiráj ojan mánglis aczélbul öntvénypinczét, hogy még a feneke is, az ôdala is mög a teteje is ojan erős mánglis aczélöntvénybül vôt kicsinálva, hogy a vastagsága hét métervastag vôt mindönfelé. Úgy gondolta: maj ha ideér az az idő, a fiját belezári, hogy maj mögmönti a haláltul; de azér a kiráj nagyon szomorkodott.

Ėcczör osztán odamönt ėgy Öregkûdús, asz kérdöszte a kirájtul hogy mé ojan szomorú mikor magának van mindöne? „Ó, aszongya, szögén Kûdús! hasztalan mondom én mög tėnéköd, ús sė segícz tė rajta!“ „Ó, kiráj atyám! nészd, nem tugygyuk, hogy a bajon ki tud segíteni“. Akkor az öreg kiráj mégis mögmonta neki, hogy mögjelöntődött álmába: „Hogy ėgyetlenėgy fijam van és húsz éves korába agyon fogja ütni az istenharagja“. „No! aszongya, hátha segítök én azon? maj elgyüvök én akkor, mikor az az üdő lösz!“ Úgy is csinálta az Öregkûdús: mikor mán ideért az az üdő, elmönt a királi palotára; de itten az az üdő nem is mutatkozott, hogy valami zivatar lösz, csak az égajján ėgy kis fekete fölhő lácczott. Odamönt az Öregkûdús, hogy mos mán engegygye el a királ ű vele a fiját. A királ elsőb nem akarta engenni, mert asz monta, hogy ű csináltatott neki ojan pinczét mánglis aczélbul, hogy majd ott nem árthat neki az istennyila. De itt az Öregkûdús anynyira könyörgött, hogy csak engegygye mög, hogy ű vele möhessön, hogy a király mögengette.

Elig hogy kiértek a síkságra, olan nagy zivatar kerűtt abbul a kis, fekete föllegbül, hogy asz gondolták: mos van a világ vége. Az Öregkûdús a fíjút kivezette ėgy nagy síkságra, a hun sėmmi elhúzódó hel nem vôt és legjobban csattogott és villámlott. Itt oszt lėtérbetyültek, imátkosztak, ott vôtak, még a zivatarnak vége nem lött. Olan nagy zivatar vôt, hogy a királ még a szobábul sė mert kigyünni. Mikor vége lött a nagy zivatarnak, a csattogásnak és a villámlásnak, akkor (az öreg koldúsék) főkeltek és ballagtak befelé, a királ pedig akkor gyütt ki a kastélbul és látytya, hogy a fijú életten gyün befelé, a pinczérül pedig a királ el is felejtközött örömibe.

Mikor az Öregkûdús beért a királ fijával, aszongya: „Lásd, királatyám! hogy életbe maratt a fijad, hanem mos nészd mög a pinczét, akit csináltattál!“ Akkor nézi a királ a mánglisaczél öntött pinczéjit, úgy öszszeliggatta az istennyila, mind a legsűrűbb rostának a likjai. Akkor látta, hogy az Istenharagja ellen nem ér sėmmit sė a mánglis pincze, többet ér az imácság. A királ osztán nagyon mögajándékoszta az Öregkûdúst, nem köllött neki kûdulni.