39. A ki másnak ási az árkot, maga szakad bele.

Vôt êgy nagyon hihetetlen aszszony, elmönt hozzá ėgy öreg kûdús kérögetni, a ki a faluszélin lakott. Mikor az öreg kûdús odamönt, az aszszony a szomszégyának roszszat kévánt. Az öreg kûdús asz monta: „Mé kévánod, mikor a ki másnak árkot ás, maga szakad bele?“ Aszonta az aszszon magába: „Maj möglátom én: ki szakad bele!“ Sütött a kuldúsnak czipót, mérget tött bele. Mikor máskor odamönt a kuldús, odatta neki. Az öreg kuldús hazavitte a czipót, vôt neki sok száraz kinyere, nem keszte mög a puha czipót, hanem főtötte a pôczra és ű asztat ötte, a mölik szárazab vôt.

Ez alatt az üdő alatt a hihetetlen aszszonnak a fija gyütt haza a katonaságtul, késő écczaka érközött a faluba, bemönt a szélső házba, a hun az öreg kuldús lakott. Nagyon el vôt fáradva mög éhözve, panaszkodott, hogy elfáratt mög hogy möjen éhös. Az öreg kuldús lėvötte a pôczrul a puha czipót, odatta néki. Mingyá mögszegte; elig hogy néhányat falt belüle, mingyá roszszul éröszte magát. Az öreg kuldús ezön mögijett, êszalatt a szomszédokhon hogy ėgy katona begyütt hozzá, nagyon éhös vôt, ű osztán puha czipóval mökkénálta oszt nagyon roszszul lött. De mire a szomszédok öszszeszalattak, akkor mán beszélni sė tudott. Itt oszt a ruhát lėszötték rúla, akkor látták, hogy az ünge elejibe van a neve varva; látták, hogy a hihetetlen aszszonnak a fija. Elmöntek az aszszonhon, asz monták az aszszonnak, hogy a fija roszszul van, a ki a katonasáktul gyün haza; de mire az aszszon odaért, akkorra a fija möghalt.

Itten a hihetetlen aszszon az öreg kuldúst bejelöntötte, hogy az talán adott be neki valamit, azé halt mög; az öreg kuldús pedig azé jelöntötte be az aszszont, hogy éppen abbul a czipóbul adott neki, a kit a hihetetlen aszszon adott neki. Itt oszt a czipót mögvizsgálták, mérget tanátak benne; itt oszt az aszszon örökös rabságba jutott. Igy járt a hihetetlen aszszon, másnak ásta az árkot, maga szakatt bele.