III.

Harmadnap hajnalban felébredt a csordás trombitájára; a nap pirosan sütött be az ablakon, sietett lehunyni a szemét, hogy tovább aludjon. Rendkivül fáradt volt.

Mosolygott egyet, mint a gyermek az anyja kebelén és édesen aludt el az önálló férfiélet boldogja: a tegnapi beiktatás lázálma futott át emlékén s mindjárt utána álomképek következtek.

– Jó reggelt, tiszteletes uram! -23-

Fényes déli napsütésben riadt fel.

Elébb a mély álom kábultságából alig tudott tájékozódni, csak lassan jött rá, s már ismét mosolyogva, hogy maga gazdája, a maga házában, maga fészkében: ember.

Kiugrott, ugy mezitláb, fehérben, sietett ajtót nyitni. Mint egy gyerek, nem merte volna várakoztatni a kurátort odakint.

Azt már nem szerette, hogy a két gazda, akik az ajtó előtt állottak a tornácon, minden teketória nélkül utánamentek a hálószobájába.

– Legyenek szivesek várni, mig felöltözöm, – mondta előzékenyen, de olyan tétován, hogy nem imponált vele.

– Á, mindegy az tiszteletes ur, – szólt a kurátor s bejött és leült az ágygyal szemben egy székre.

A másik állva maradt, az egy nagyorru ember volt, igen apró szemei voltak s mosolygósan hunyorgatott velük.

A fiatal ember röstellte, hogy előttük kell öltöznie, de hát most már nem küldhette ki őket, ha egyszer bejöttek.

– Szép reggel van, – mondta, s a harisnyáját kezdte kisimitani.

– A van, – szólt a kurátor. – Csakhogy mán dél van.

– Dél?

– Olyanformán, tiszteletes ur.

– Jól aludtam.

– A nagyon jó, aki teheti. Én is aludnék, ha lehetne, de mán én három órakor fenn vótam.

A fiatal ember tünődő meglepetéssel nézett rá.

– Háromkor?

– Igen.

– Hát mért kel olyan jókor? -24-

– Muszály a gazda embernek, a jószág megkivánja. Három órakor má etetni kell… Azután meg dologidő van.

– Bizony most jön az aratás, – mondta a fiatal ember kissé mesterkélve, hogy ért ehhez az élethez.

– Kedden állunk buzába.

Erre egy kis csönd lett. A papnak az jutott eszébe, hogy neki harminc hold földje van a határban, a fizetés szerint; vajjon most mi van azokon a földeken, ki műveli, ki arat rajta, mi terem rajta. De nem szólott, röstellte mindjárt pénzről, fizetésről beszélni.

Gyorsan felállott a felhuzott cipőkben s gombolkozott.

– Hát osztán, mit álmodott a tiszteletes ur, – kérdezte a kurátor lassan egymás után rakosgatott szavaival.

A pap megállt egy pillanatra s visszagondolt az alvásra.

– Mer amit az uj házba álmodik az ember, a betejjesedik.

– A be, – mondta a másik ember somolyogva s bólongatott, ez is leült odább egy székre.

– Nem álmodtam semmit, – mondta a pap csendesen s mosolygott.

– A még jobb, jó egészség, – mondta a kurátor.

A pap halkan nevetett.

– Bizonyosan azt jelenti, hogy olyanok fognak történni velem, amit álmodni se lehet előre.

A két gazda rápillantott s megint elforditották a szemüket.

– Megkinálnám valamivel, de még semmim sincs, – mondta a pap.

– Ugy van a; fiatal házba.

A pap arra gondolt, hogy pénze sincs már. Talán -25- egy forintja még van. Hopp, ezek a jó emberek tán a fizetést akarják kiadni.

– Mit beszélnek a faluban, – kérdezte – meg vannak-e elégedve. A beiktatással.

– Hogyne vónának. Itt mindig meg vannak elegedve tiszteletes uram.

– Szépen folyt le.

– Egen. Takarosan.

– Sokan voltak.

– Hát egen, ugy szoktak.

Ha ezek ilyen kis dolognak tekintik az egészet, ő is röstellt több szót vesztegetni rá, pedig féléjjel nem tudott aludni a büszke boldogságtól.

– De nagyon is kitett a falu magáért, – mondta s ugy hálóingre vette fel a kis kabátját. Nem akart mosdani az emberek előtt. – A tegnapelőtti vacsora, meg a tegnapi ebéd…

Itt egyszerre zavarba jött, maga sem tudta mért, a tükör elé állott s alvás közben szétdult haját kezdte fésülni.

– Hát, nem vót olyan nagy valami, csak hogy mégis rendesen legyen. Mikor ilyen fiatal a pap, nem igen lehet semmit se kivánni… – bökögette a szót a kurátor. – Se asszony, se semmi; mégis, nem akartuk, hogy hát szégyenbe maradjon…

A pap hallgatott, valami kellemetlen érzés kezdett rajta uralkodni. Nem tudta, nem mulasztott-e valami kötelességet.

– Nagyon köszönöm maguknak, kurátor uram. Az egész falunak, hogy ilyen jók voltak hozzám és nem is tudom… még eddig nem mutathattam meg… De majd, igérem, olyan papjuk leszek… Ha maguk tudnák, milyen tervekkel jöttem el… Ennek a falunak elsőnek kell lenni; mintaközségnek… Ha valakinek valami baja van, csak jöjjön hozzám. Se időt, -26- se fáradságot, semmit sem sajnálok, hogy mindenkinek minden bajában hűséges orvosa, ügyvédje, tanácsadója, birója, mindene legyek…

Ugy kiömlött a szivéből a jóság, a szeretet: s nem tudta elmondani. Hirtelen láng öntötte el az arcát, eszébe jutott, hogy tegnapelőtt éjjel mint próféta akart fellépni, hogy szavakkal a lelkét korbácsolja ezeknek az embereknek, akik oly jók, hűségesek és olyan derék jó gyermekek… Most a szemével simogatta őket, a kurátort, aki komolyan, minden érzés mutatása nélkül függesztette rá a szemét, meg a másik embert, aki szaporán pislogott a nagy orra mögött apró kék szemeivel.

– És remélem nem is kerül el senki, hanem el fognak hozzám jönni mindenféle dolgukban.

– Igenis; csak hát, több érkezése volna az embernek.

– Nem akarom, hogy itt civódások legyenek, veszekedések, gyülölködések. Tudom, mindenfelé szokott lenni testvérharag, ortálykodás, anyagi okok miatt való véres torzsalkodások. Boszuállás, üldöztetések. Én a lelkemet kiteritem és mindenkinek mindent meg akarok tenni, hogy csak béke és szeretet lakozzék ebben a kedves kis községben… Mert lássák, mit ér az egész élet, ha nem szeretjük egymást?… Ez az egész társadalom arra van épitve, hogy egymást segitik az emberek. Közös nagy halomba gyüjtjük mindannyiunk munkáját, hogy az aztán megint szétosztódjék mindannyiunk számára. Én is adok, te is adsz, ő is ad, mindannyian adunk valamit az egésznek, az emberiségnek s az emberiség, a nagy egész aztán minket az egyeseket eltart, mint gyermekeit… Ugy-e maguk földmivesek: azt hiszik, azért termelik a buzát, mert pénzt akarnak érte kapni. Azt hiszik, hogy a saját önző anyagi céljaik parancsolják azt, hogy buzát termeljenek… Lám, nem azért termelik a buzát: hanem azért, hogy az emberek -27- nagy tömegeinek legyen mivel táplálkozniok. Maguk, az egyének változtathatják a foglalkozásukat: de ugyanannyian fognak mindenkor buzát termelni, amennyi buzára szükség van, hogy az egész emberiség el legyen látva kenyérrel. Igy tevődik össze az emberek osztályainak munkájából mindaz az érték, amire csak szüksége van az egész emberiségnek… És én igenis, el vagyok határozva, hogy én ebben a faluban; az egyetlen ember, akinek meg van hozzá a tanultsága, a lehetősége, az akarata: én gondoskodni akarok az én kisded nyájamnak minden lelki és benső szükségletéről… Igy képzelem én, hogy el fogjuk érni azt az ideális állapotot, amit az elébb emlitettem, hogy egy boldog és szép életü emberi gyülekezet legyen a mi kis egyházközségünknek az élete.

Megállott s várt valami feleletet. Most ugy tetszett neki, hogy elég egyszerüen s elég népszerüen fejezte ki magát. Az arca kipirult, a szeme csillogott s annyi szeretettel nézte a két gazda ember arcát. Látta azokon az erős barázdákat, látta a szélkifutta, napégette, durva szövetü bőrt, a fekete öklöket s a rendkivül durva, elformátlanodott bütykös ujjakat, amelyekről a fekete szennyet talán semmiféle vegyiszerrel sem lehetne lemosni s amelyeknek a nehéz munka miatt való elalaktalanodását már semmiféle uri kényelem sem szüntetné meg. Szánalommal nézte őket s lelkében a gyönge iránt érzett testvéri szeretettel.

– Én lélekben mindig a hiveim közt leszek, – mondta szónokiasan, egyre szónokiasabban, – lelkemben mindig veletek társalkodom. S még ha visszataszitanátok is, mint a hazájából számüzött zsidó, bármely szegletében lakik is a földnek, mikor imádkozik, mindig Jeruzsálem felé fordul arccal: igy én is már, midőn távol tőletek a debreceni Nagyerdő kies lombjai alatt andalogva életemet fontolgattam s a legszentebbekről elmélkedtem, -28- gondolataim és érzéseim már akkor felétek voltak fordulva. A mágnest az északi sarok titkos ereje nem vonja jobban, mint engem e hely, mely Isten által jelöltetett ki az Isten nagy földjén az én számomra, hogy e helyen teljen be sorsom rendeltetése: Hass, alkoss, gyarapits.

Mindezt most nem a két embernek mondta, hanem az ablakon át a község felé irányitotta érzéseit, mintha valóban a templomban, a szószékben volna.

Most ugy vette észre, hogy a nagyorru intett a kurátornak s arról az jutott eszébe, hogy ezeknek sok dolguk van s ő feltartóztatja.

– Mi járatban is vannak kurátor uram? – szólott mindjárt természetesen, – tudom sok a dolguk, bajuk. Nem tartom fel, ha sietnek, bárha nekem a legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk… Ismergessük egymást… Kurátor Uram!…

– Hát bion, tiszteletes uram, a széna a renden, a répa kapálatlan, mán is sokat kell hallgatnom, hogy nagy időt elbitangoltam evvel a papválasztással. Vagyis, hogy kiszedi az asszony a szemem, ha még tovább is lopom a napot… Hát mondok, eegyüttünk a péztáros urral, számozkodni.

– Pénzt hozott kurátor ur? – örült meg s kiáltott fel naivul a pap. Már megint egész gyerek volt, aki mindjárt szégyelte is ezt a hirtelenségét. – Ej de derék ember, – tette hozzá, – épen jókor, mert már egy fillérem sincs.

– Hát igen, pizrül vóna a beszéd… – óvakodott a kurátor. –

– Látja kérem, – mondta a fiatal ember, – hát hogyne volna a papnak kötelessége mindent elvégezni a falujáért. A nép maga össze rakott filléreivel biztositja a papjának az életét: a pap… hogy az, biztositsa az ő számukra a minden pillanatban segitésre kész -29- lelkiatyját… No hát ki avval a pízzel, – tette hozzá s azt hitte igen tréfás és igen közvetlen e pillanatban.

– Ej a macska vigye el, – szólt a kurátor, – Píz! Minek a píz falun. Hásze itt még ha akarna se tudna kőteni tiszteletes ur.

– Nono, azon nem busulok, – szólt sóhajtva a pap. – Lássa ez mind hitelbe van, ez a butor. Én még idáig diák voltam, de hát ide nem jöhettem ugyebizony, a nép közé üresen, semmi nélkül… No, nem baj, majd kifizetjük. Nekem igényeim nincsenek, se bor, se kártya, se szórakozás: csak egy: a munka… Ezt a kis befektetést meg kellett csinálnom s első kötelességem lesz letörleszteni.

– Igen, hát ugy is kell azt. Az a rendes.

Itt egy kis szünet lett.

– Hát pénztáros ur, nyuccsa be a nyugtákat.

– Igen, – mondta a nagyorru.

Avval elővett két árkus papirt.

A pap átvette s elolvasta:

– Mit? – szólott, – ez nagyon jól van. Amint ebből látom, most egyszerre kiegyenlitik az egész összeget ujesztendeig. Ugy hogy a község nem fog tartozni sem a földárendával, sem a banki tőke kamataival.

– Igen.

– Hát ezt most egyszerre mind megfizetik.

– Igen. Vagyis hogy megfizettük.

– No igen, majd ha átveszem: megfizették.

– Há má át tetszett venni.

– Én?

– Egen.

– Én?!…

– Hát a választás! tiszteletes ur… Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.

A pap meghökkent.

– Választás? -30-

– Nem olyan sok az a píz tiszteletes ur. Eemegy a hamar. Mer az ugy szokás. Hát nem memmontam én Debrecenybe tiszteletes urnak, tulajdon szemibe, hogy nagy az ellempárt!

A pap elborult. Az ablak felé fordult s kinézett.

A kurátor lassan, huzta a szókat, de megérzett rajta, hogy biztosabb lett a pap zavarától.

– Hogy puhitani kell üket.

A pap lelke mélyéig elpirult. Valóban, mikor arról beszélt a kurátor, ő a bünrészes hallgatásával fogadta. Nem mondott rá sem jót, sem rosszat. Olyan mohó volt benne a vágy, hogy ezt a községet megkapja, hogy megválasszák, hogy elsőnek kerüljön ki a volt társai közül önálló papnak, a többi még mind káplánkodik ebben az évben, hogy nem bánta volna, ha az érdekében bizonyos szabálytalanságok történtek volna is, csak győztes legyen… Annyira meg volt győződve a saját akaratának helyessége, nemessége s szükségessége felől, hogy minden áron meg kellett kapnia ezt a poziciót… Most, mintha a saját vétke zuhant volna le rá… Meg kellett fogóznia az ablakdeszkában.

– A mindig ugy vót szokásba, hogy a beiktatás az uj pap kőtségire megy. Hát a meg ugy van, hogy ki micsodás ember, olyan a beiktatása… Az igaz, hogy tiszteles urról mindenfelé igen jó nézettye van a népeknek… Hasze azér is hoztuk magunknak a méltóságos püspök ur mellől. Szép fiatal ember, uri ember! aki nem néz a krajcárra, nem sajnáli a szegény emberektül azt az egy-két falatot, meg azt a pohár bort, akit az egissigire felhajtottuk.

– De hát én miből élek meg, jó ember? – kérdezte siralmasan a fiatal ember, akivel forogni kezdett a világ.

– Hát a kongrua, tiszteletes ur! – kiáltott a kurátor fellélekzve, – meg az a sok stóla, amit temetésér, -31- esketésér, keresztelésér fizetnek! Sok pénz az uram! Szegény paraszt ember esztendőn át nem lát annyit, mint a pap egy-két hónap alatt. Hiszen a papnak minden lépésér fizetés dukál, nem megy az ingyen.

Kis csönd lett.

– És mit szólnak ehhez az egyházi törvények? – kérdezte keményen a pap s a szemöldöke összeszaladt.

A kurátor arcáról egyszerre elmult minden kellemeteskedő vidámság, egyszerre kemény lett, mint a kő, vad és nyers.

– Hát: tiszteletes ur tudja… Azt tudom, hogy: azt: tudja… Vót má nekünk papunk, aki nem tutta, eement mekkérdezni a vaskalaposokat, még a püspököt is. Oszt a szegény eklézsiát meg is nyomoritották vele, hogy ű fizesse meg. A papnak a választását!… Az egisz pizt… Meg is fizettük. Egy krajcárig, szó nélkül! De a pap esztendőt se várt, ugy kirezkedett innen elfele, mint a kis gyerek az árokbul, aki csonárral van tele… Nem termett annak uram, még a trágyadombon se nőtt meg neki, a tök se. Nem nőtt meg annak a fü a mezején. Tudja a jó ég, hogy vót, de minden marha odabitangolt, mire valaki eszrevette, a pap fődjére, tyuk, csirke, mind ott nőtt fel, neki meg tyukja, disznaja mind elhullott, annyija alig vót, hogy ehen ne hajjon, mer pízír nem kapott a faluba, nem az, uram, semmi eleséget. Hogyis ne, mikor senki se szerette! Mer a szeretet az első tiszteletes uram! Akkit megszeretnek, annak mindene van ebbe a faluba, akit nem szeretnek, annak még a nevébül is kihull még a bötü is!…

A kurátor vette észre, hogy a papja igen mélyen elhallgatott s ettől ujra kezdett megvidámolni.

Bólogatva, sajnálkozva mondta:

– Szeginy… má a nevit se tudom… mék -32- is vót az a pap… Ugy elment innen a sok pujájával, pedig egy olyatén, rongyos kis faluba, hogy annak még a nevitül is hascsikarást kap az egissiges ember.

A pap végigment a szobán, hálóingben, a melynek gyári himzéses gallérja kihajlott a kabátjára, ez is hitel, s komolyan, fanyarul állott meg a kurátor előtt.

– Nézze, barátom, képzelje csak magát az én helyembe: maga most mit tenne?

A kurátor mozdult, a fejét elbillentette jobbra… Vontatva mekegte:

– Én… nem mernék… kikötni ezekkel a népekkel. Isten az atyám… nem én… Nagyon kutyafülüek ezek, ha valakire kiteszik a vizes lepedőt. Kuttya zsiván népek laknak itt, nem parancsol ezeknek az előljáróság, beszélhet itt a biró, meg a kurátor. Siketek ezek a jóra tiszteletes uram. Pedig annak a másiknak csak kicsiség volt, amit ezek elfaltak a fizetésébül, mégis hogy megharaguttak, mikor vissza kellett adni… Hát még most!… Nekem ugyan nagyon mindegy akar igy, akar ugy, de mondok, én mégis csak azt az egy tanácsot tudom tiszteletes urnak, hogy ikább, ha valakivel beszél a nagyfejüek közül, ikább tagaggyon le mindent, minthogy még hozzátegyen, ha magának jót akar. Tudják ezek, hogyha most per lesz ebbül, még jobban meg fogják üket strófolni, mint abba az üdőbe: hát ük is fenik a fogokat, hogy most még jobban ellátják a pap baját, mint akkor… Hát itt van a tiszteletes ur, ugyi. Nincsen felesége, nincsen gyerekei: e jó, de enni csak kell azér… Nohát uram, ahogy én esmerem ezeket a népeket, itten imádkozhat: itten nem kap enni semmi pénzért senkitül. Mert ezek azt fogják mondani, hogy ha pap: imádkozzon az istenének, lakassa jól, ha annak a szolgája. Mer ezek olyan zsiványok, hogy azt akarják, hogy a pap az ü szolgájuk legyen… -33-

A pap komoran nézett rá.

– Maga se adna?

– Mit?

– Ennem… Pénzért… Ingyen… Jóságból…

– Én?… Én uram, nagyon szivesen, a feleségem meg még szivesebben, de hát ki meri magára venni a népek haragját?… Tudom, maga tiszteletes uram, maga mondaná, ha látná, mit csinálnak én vélem, hogy ides barátom, távozz el én tőlem, mert én bélpoklos vagyok.

A pap leült, az arcát a tenyerébe hajtotta, fázott, didergett.

Hosszu ideig csendesen ültek. A falak hüvösek voltak, mint a szellőzetlen vályogházakban szokott, kint azonban izzóan sütött a nap.

Végre a fiatal pap ujra kezébe vette az iveket.

A kurátor megmozdult.

– Tessék csak aláirni… olyan simán fog a menni, az egész dolog, meg olyan szépen, hogy mikor jönnek a papi vizsgálók: egy se fog itt arra mégcsak gondolni se, ami nem szabados dolog.

A pap letette a papirt, félredobta s ujra csönd lett. Féltenyérre támasztotta az arcát, s lehunyta a szemét.

Hosszu ideig csöndben voltak, akkor a kurátor epésen megszólalt:

– Hát, jó bion ilyenkor szunditani egyet… Tiszteletes uramnak ugy sincs egyéb dóga jövő vasárnapig. Edde jó is vóna papnak lenni. Hanem mink ugye komám, parasztok.

Felállott.

– No firkantsa oda a nevit, oszt meg van. A csak egy kis moccanás. De ha a villa nyelét kellenék megfogni, osztán egész nap hányni le a kévét, meg fel a kévét a szekérre, meg a dobra! Akkor tudná meg mi a drága idő… -34-

A pap ránézett. A szeme vörös volt, véreres. Könnyes.

– Megesküdnének rá, – gondolta magában, – hogy a kezükből felvettem a pénzt…

Fogta a tollat, belemártotta a tintába, még most is dugó nélkül volt a tintás üveg, az esti emléksorirás óta.

Aztán aláirta a nevét.

– Rablók, – mondta magában és a szeme tele lett könnyel. – Rablógyilkosok. Talán meg is tudnának ölni itt…

A kurátor fogta a papirt, igen lassan s kényelmesen teregette, száritgatta. Lehajlott, a deszkapadlóról egy kis port kapart össze s a betükre szórta.

– Mondja kurátor ur, – s a pap hangja remegett. – Hány órakor fogott maga iráshoz, hogy már készen volt a számadással. Csak megetette a marhát? vagy még elébb kihányta a trágyát is az ólból?

A kurátor kicsit mosolygott. Nem is érdemesitette válaszra a gunyt. Mikor megszáradt az irás, összehajtotta a levelet s a zsebébe tette. Most ő tette el, nem az, aki előbb elővette, a pénztáros.

– Nem most csináltam én ezt az irást, tiszteletes ur.

– Hát?

– Hát mikor hazagyüttem Debrecenbül.

A pap beharapta a száját. Megérezte, hogy megint a puhitásra céloz.

– Ugy, – mondta elfordulva, élesen. – Hát azért volt olyan nagy az egyetértés a nép közt!

– Erre választották meg magát! – szólt nyers egyszerüen a kurátor.

– Erre… Mikor látták, hogy ez egy jó pipa, ezt meg lehet zsarolni?

– Zsarolni! – mordult fel a kurátor s a szeme megvillámlott. – Zsarolni!… Hát ez a mi nevünk? -35- maga előtt? tiszteletes ur?… Ezt prédikálta maga nekünk? csak egy fertályórája is?… Má letagadja?… Hát rablók vagyunk mink?… Hát ez a hála?… ez a köszönet?… hogy pappá tettünk valakit!

A pap összeszoritotta a fogait, a szemöldöke alatt villogott a szeme. Puskája nincs. Ezzel mindjárt verekedni kell.

Nagy elkeseredés vett rajta erőt. Elfordult, mert nem tudott beszélni. Sirás fojtogatta a torkát. Gyülölte ezeket, de a markukban érezte magát. A püspökhöz menjen vissza, elpanaszolni?… Nem tudná letagadni azt a szót: a puhitást…

– Ah… – szólott, – mit érzékenykedik… kurátor ur… Nekem csak az fáj, hogy ilyen módon adják ezt tudtomra… Igen, ha előre megmondja… akkor talán… én magam ajánlottam volna fel… a vendégséget… Ha nem az egész félévi fizetést is… mert most nem tudom… De hiszen majd megtanulom mi hogy… hogy mi az élet… Majd… elmegyek a többi… kollegákhoz… s megfigyelem… az ő tapasztalataikkal…

Már egészen szakgatottan jöttek ki a szavak a torkán… Félt, hogy rögtön sirva fakad…

A kurátor zörgő egyenességgel mondta:

– Vizittelni? A jó lesz. Jó egy kicsit vizittelni. Hanem azér jobb lesz, ha elébb a faluba jár körül vizittelni. Ráér a papokkal diskurálni azután is, elsőbbek a hivek. Mer bion, ha nem az én feleségemhez megy először a tiszteletes ur, a nagyon meg tanál neheztelni, mer az annak a szivire megy… az asszonnak…

Evvel kezet nyujtott.

– Isten megáldja tiszteletes uram. Csak nem kell elereszteni a természetit. Ej de fog örülni a feleségem, ha megmondom, hogy még ma délután lesz szerencséje a tiszteletes urnak hozzá. -36-

– Isten áldja, – mondta a pap s igyekezett visszavenni a kezét a parasztmarok vaspereceiből.

– Istennek ajállom, tiszteletes uram, – mondta a nagyorru pénztáros és apró szemei mosolyosan rebbentek rá a papra, mint egy ártatlan tinóé.