IV.

– Mért irtam alá! – rémült el, mikor a két ember elment.

Szeretett volna utánuk rohanni, de csak hörgött: a nyugta, az már ott volt a zsebükben.

Valami hideglelés rázta s percekig nem tudott magáról. Csak marta a haját és járkált s megállott s nem vette észre mennyi ideig állott mereven.

– Mit tudtak volna vele csinálni?… Mit bizonyithat valaki abból, ami a lélekben történik… Hisz ő soha egy szóval nem biztatott fel senkit… Hát azért a bünért is meg lehet bünhődni, aminek csupán annyiban részese az ember, hogy nem akadályozta meg az elkövetését… Pirulva vallotta be: annyiban, hogy óhajtotta a megtörténését…

Ez borzasztó, ez borzasztó: erre választották meg!…

Mit! – riadozott egyre! – pénzért?… Hát nem azért, mert tanult, mert jó diák volt, mert a zsidó nyelvben első volt a theologián, mert neki diktálta a jegyzeteit a professzor, mert mindig példás erkölcsü fiu volt, minden iskolai munkát elvégzett, senkit soha meg nem botránkoztatott, mert nem labdázott az udvaron, mint a többiek, nem ivott és nem korhelykedett, mint a kollegái, a diákcétusokban nem tivornyázott, hanem a könyvtár legszorgalmasabb olvasója volt és a Nagyerdőn csinálta a beszédeit… Régi könyveket, régi papokat tanulmányozott, mikor mások a juhásznéhoz, -37- meg a Kispipába szökdöstek nagy ivásokra, az Ige megértésén gyötörte magát, mikor társai udvarolni jártak… Pénzért választották meg s az egész diplomája csak éppen ürügy volt arra, hogy megválaszthassák… Pénzért lett pap: egy bizonyos pénzösszegért?…

Lelkében összekuporodott s rettegett és szégyelte magát s valami rettenetes nagy fájdalmat és ürességet érzett, valami nagy veszteséget szenvedett s nem tudta mit, csak mint egy erős testi kint állotta ki a fájdalmat.

Teljes zürzavarban száguldozott a szoba falai közt, aztán megint leroskadt egy székbe s némán meredt maga elé s visszaidézte a kurátornak minden szavát és gondolkozott, hogy hogy is történt, hogy igy engedte magát becsapni.

Egy félesztendei fizetés… Mikor egy fillérje sincs… Adóssága van… Már holnap fizetni akart… A szabónak is… A palástja is hitelben van és ezek a bitang gazemberek egy félesztendei fizetését elisszák… De mi az ördögnek irta alá azt a nyugtát…

Most már késő… Most már mit tegyen.

A gazemberek! a disznó gazemberek!… A fene egye meg a gaz disznóit. Bitang parasztok, átkozott bitangok… egy félévi fizetést kiloptak a zsebéből. A papjuk zsebéből. Minek is ment erre a pályára. Miért nem ment fel az egyetemre. Most segédtanár volna valahol. Pozsonyban, vagy Temesváron, vagy akárhol, csak parasztot és vallásbelit ne kellene látnia. Ezek… a gazok… a nyomorultak… Most már érti az anyját, aki egész életén keresztül tele volt szemrehányással… Ő persze sose értette s lenézte a lelke mélyén, hogy az édes anyja anyagi szempontokból az egész népet megvetette… Hitvány pénz és apró károk miatt, amit a parasztoktól kellett szenvednie… De hisz ezek nem emberek, ezek disznó kutyák, tolvajok: még fenyegetni -38- mer a gazember! hogy a fü se nő meg az ő földjén! Hogy csirkéje, marhája mind megdöglik… Minek irta, minek irta alá azt az irást…

Most már vége… Most ő maga szentesitette az egészet. Most már igazán büntárs… Nem kellett volna aláirni… Törvényre vinni… Hát vádolják meg: hát mit csinálhatnak? Mutassanak tanut, aki előtt ő biztatást adott, hogy… Mutassanak irást, az ő kezeirását, hogy… Átkozott rablócsorda… Fölfalták az ő félévi fizetését és ide mernek jönni olyan arccal, mintha a legártatlanabb volnának… Tudták ezek, tudták ezek a gazemberek, hogy ő egy pipogya fráter, ő vele akármit lehet csinálni…

Nem, nem, nem, ez nem lehet. Ez nem marad annyiba… Megy a püspökhöz. Azonnal pakolni s visszautazni… Az állás elveszett, de ezeket a gazembereket megtáncoltatja! Nyomorult kutyák… Mind be kell csukatni sorra… Ez egy országos botrányper. Inkább itthagyja az egész papságot, de ezt nem lehet csak ugy tulélni… Mért pap ő tulajdonképen? azért mert valami ostoba idealizmus idesodorta. A kollegái mind a legtehetségtelenebb fráterek. Valamirevaló diák nem megy erre az ostoba pályára: Örök szegénység, és amellett ilyen népekkel együtt lenni. Együtt élni. Egy egész életen át…

Ez nem mehet igy. Fütyül az egész papságra. Ez az első nap?… Mi jöhet még?…

Ha most láthatatlanná tudna válni, hogy utánuk menjen… Á, hogy vágná, hogy ütné őket kupán…

Összecsapta a kezét: most értette meg milyen okos ember volt az az esküdtfelügyelő, aki hatvan kilós sulyzókkal tornázott mindennap… Azzal nem mertek volna kikezdeni… Ekkora karjai voltak… Csak azzal próbáltak volna… S megint érezte a karjában a kurátor goromba markának a szoritásait. Olyanokat -39- lóditott rajta, disznó komisz gazember; fujt és lihegett s a szeme folyton könnyesebb dühben égett.

Az asztalt csapkodta öklével, mig annyira meg nem fájult a keze, hogy abba nem kellett hagynia. Fogott egy levélnehezéket, amely egy kinyujtott női kezet ábrázolt s benne egy darab kábel, csillogó rézkarikákkal. Pár pillanatig szórakozottan meredt rá erre a sulyra, akkor belevágta az ajtóba, ahogy csak birta, olyan erővel. A bronzdarab nagyot durrant az ajtón s ő ködös szemmel, lihegve látta, hogy a barna ajtón fehér folt marad, szilánkok merednek ki; lehorzsolt egy darabot a deszkából.

Azt a kutya istenit, – morogta.

Még sohasem káromkodott életében s most valami testi kielégülést érzett.

– Keserves lesz még nektek ez az én félesztendei fizetésem!

Levágta magát a diványra. Undok ragadós viaszosvászon divány volt az, olyan bőrimitáció, ha az ember ráült, odaragadt. Néhány percig mozdulatlanul, mereven feküdt, csak az erei lüktettek, s kimeredt, mint egy halott.

Nem birt lecsillapodni. Ahogy mozdult, a ruhája hersegett, ahogy eltépte a ragadós diványtól.

– Mind disznó gazember, – mormogta. – Az iparos is, a kereskedő is. Mindenki. Ez divány?… Ilyen piszkot diványnak adnak el. Drága pénzen… Meglopni, megzsarolni a gyanutlan, ártatlan fiatal embert? Rásózni. A fene egye meg a zsidaját… Hanem most majd várhat a pénzire.

Hirtelen elmosolyodott. Káröröm villant fel benne. A debreceni kereskedő milyen simán és ravaszul sózta a nyakába a büdös portékáját. Az is annak nézte, ártatlannak, akinek mindent a nyakába lehet nyomni. Hát most legalább meg fogja tanulni, hogy nem megy -40- olyan simán: a kis tiszteletesecskék nem olyan jó fejős juhok… ha megtanitja őket az élet…

– Várjon, ha én várok! – zsidók… krisztusfeszitők… kellene szalonna?… – s kinjában röhögni kezdett. A kezébe hajtotta a fejét, ugy röhögött… Hallatlan… az ember igazán a legnemesebb érzéssel indul el az élet utjára s hát nem lehet. Nem lehet!… Muszály orditó farkasnak lenni a farkasok közt…

– Csak tudnám, hogy bánjak el velük… Hogy nekem se legyen bajom… Hogy megtromfoljam őket… Mit tehetnek velem ezek a gazemberek? Nekem nincsen se tyukom, se tehenem, se szamaram… – s ujra röhögni kezdett magában, kuncogva, a saját lehetetlen állapotán mulatva; hát mit tudnak ezek nekem ártani?… A fene egye meg a bitang parasztjait, most pórul fognak járni!… Hát ne teremjen az a föld semmit!… Fene egye meg a földet, meg azt is, ami rajta terem: fizessenek ki! Akkor majd én tudok mit enni… Nem fogok éhen halni… Eszem kenyeret, szalonnát s megvan. És ur vagyok. Dögöljenek meg odakinn. Dolgozzanak. Mégis én vagyok az ur. Lenyomom azt a vasárnapi prédikációt s megvan. Egy porszem se száll a ruhámra… Legalább lesz mit prédikálni!… Nahát majd fogok én nektek minden vasárnap leckét adni az önzetlenségről, a jóságról, az emberi szeretetről…

Véres szemeit rámeresztette a falra s már lassabban lihegett. Aztán észrevette, hogy már jó délután lehet s még ma egy falatot sem evett.