V.

Nem tudott elindulni. Nem tudott kimenni hazulról. Fáradtság, bágyadtság vett erőt rajta. Ujra csak leheveredett a ragadós diványra, amely égette a testét, annyira undorodott tőle, de mégis csak kényelmesebb -41- volt, mint állni, járni, széken ülni s uribb, mint az ágyra heveredni diákszokás szerint.

Nagy, nagy csalódás tette fanyarrá a szája izét. Valami brutális, hihetetlen képtelen dolog volt az, ami vele történt.

Mi, mi is. Hát ő már nem az, aki eddig volt?… Diák? esküdtfelügyelő, püspöki segédlelkész… hivatalnok… temetőgép… Mennyire unta, hogy napról-napra folyton temetésre kellett járnia, Debrecen széles és unalmas utcáin egyre s napról-napra halottakat kisérni, fásult kedvvel zokogó asszonyokat és éneklő, vájákoló gyerekkórust hallgatni… S már az is valami kellemetlen uj élet volt, a kollégium egyszerü, megszabott boldog napjai után. Csak az volt az igazi, az volt a jó… Hisz ez a papság, az neki valami olyan „tandijmentesség volt az egész életre.“ Konviktus és stipendium… Amelyért még vizsgázni, leckézni sem kell többet… Csak be kell iratkozni s azontul minden megy magától… Csupán egygyel nem volt tisztában, mi is lesz a „tanrend?“… de hát az adódik magától. Mint egy örök vakáció, ugy tünt fel neki az egész papi jövője. Ugy is látta a saját apjánál is hajdan s minden régi emléke igy mutatta neki a papok életét. Beülnek a bibliotékába s olvasnak, ujságot, könyvet, pipáznak, ha kijönnek, a gyerekekkel szórakozottan tréfálnak, kisétálnak a mezőre nézni, hogy nő a buza; a faluban megsüvegelik; köszönnek jobbra, balra, kegyesen, barackot nyomnak egy jóképü gyerek fejére s füstöt fujnak a virágzó almafa lombja közé.

Csak a szive ne szorulna annyira. Nem bir semmire gondolni, semmit tenni. Nem bir fölkelni, megmosdani, felöltözni. Pedig valamit kellene kitalálni. Éhes és nincs mit enni. Most nem nyit rá senki ajtót ezek közül a gazemberek közül. El van intézve, most már megdögölhet itt a szobájában. Kifosztották, egyet röhögtek -42- rajta s mennek a dolgukra. Mulattak egyet a bolond uj pap rovására, leitták magukat. A, milyen jól érezte ő tegnapelőtt éjjel, hogy itt fel kellene állani, s prófétálni és szöges ostorral verni ezeket a kutyákat!… Egész ámulattal gondolt vissza erre a csodálatos gondolatra. Neki már akkor büzlött valami… „Kinek a költségére megy ez a nagy lakoma!“ jutott eszébe, meg is kérdezte. Jól emlékszik, hogy kérdezte s a kurátor, a tolvaj, milyen sunyin mondta rá: „Nem kell avval törődni, tiszteletes uram!?“… Ezt is be fogja szüntetni, ezt a fesztelen tiszteletes uramozást! Hátra a paraszttal! Hét lépést a kutyákkal!… Bitangok, hogy tolták be ide a pofájukat ma is. Ez volt az utolsó. Ott az előszoba nekik. Azt a kutya mindenit ennek a büdös fajzatnak.

Ujra felállott és egyet-kettőt lépett. Veszekedett éhség volt a beleiben, ahogy felállott.

– Hát ez mégis csak hallatlan! Egy félévi fizetésemet felzabáltátok és nekem ma nincsen már egy falatom, amit megegyek?

Dühösen dobta le magáról a kabátot s kicibálta az inget a nadrág övéből. Mosdani készült.

Jó negyedóráig mosta, surolta, kábult, gőzölgő fejét, oly dühösen, mintha ellenségén állana boszut s tele fröcskölte vizzel az egész falat s az egész padlót. Közben vizet fujt ki, meg-megállott, mig egy káromkodó szót kifujt magából. „Gazemberek!“ „Kutyák!“ „Kutya disznó gazok!“

A fésüvel csaknem kicibálta a haját s nem birt kitalálni semmit. Gondolta elmegy a kurátorékhoz. Nem vizitbe, hanem azt mondja nekik: „Hallják! Maguk engem megraboltak, kifosztottak, most megkövetelem, hogy ujesztendeig énnekem kosztot adjanak!“ Nem fogok itt megdögleni, tette, füzte hozzá tovább; mikor a mellényét felvette, egy ezüst hatos esett ki belőle. Elgurult, utána akart nyulni, akkor meggondolta: Nem! -43- hadd guruljon. Mire itt nekem a pénz. „Itt nem lehet pénzt költeni“… Nem is kell; egy krajcár se. Semmi. Tartsanak el. Ha ők felfalták az én félévi fizetésemet, most tartsanak el. Sorkoszton. Mindennap vasárnapi ebédet fognak ide küldeni, vagy megeszi őket a fene.

Már nem ismert magára, már olyan könnyen és természetesen, sőt olyan kéjjel mondta ki magában, gondolatban folyton a legdurvább szókat, mintha ez az erejének volna a próbája, mintha ebből önbizalmat akarna s kellene meritenie. Soha ő, soha, egész diákpályája alatt nem mondta ki a szót, hogy fene… S most, az első nap…

De hisz ez borzasztó!… Borzasztó!… Hogy ő!… aki soha, soha nem akart anyagias lenni… ő, épen ő, a szelid, jó fiu, aki olyan gyöngéd volt, annyira figyelmes, jó és figyelmes és tisztességtudó és alázatos és ugy megbecsült mindenkit, aki valami tiszteletet érdemelt, az öreg papokat, a tanárait, a jó tanulótársait, a jó fiukat, aki ugy elhuzódott mindig mindenkitől, aki goromba és rossz és komisz és pimasz és a fene egye meg: ő neki kell igy járni az élettel, a fene egye meg, a fekete fene egye meg.

Nohát ez nagyon kegyetlen lecke a sorstól. Az egész olyan, ahogy az ujszülött érezhetné magát, ha tisztán tudna érezni és gondolkozni: ahogy ő most egész váratlanul kibujt erre a komisz, erre a kinos és kegyetlen életre az Alma Mater meleg és kövér és hizlaló öléből. Ahol semmire se volt gondja, ahol a szájába csurgott; szája sem volt, az összes ereit és az egész szervezetét egyszerüen eltöltötte a tápláló nedvek bősége, hogy nem kellett gondolni soha a reggelre és az estére és a zabálásra: csengettek délben és este a konviktusban, amikor menni kellett enni… hát itt, mikor csengetnek már, ma még nem evett és nem is fog többet? vagy mi? Hacsak maga nem kotyvaszt magának, vagy mi a csoda? -44- Uff, de jó volna most rákezdeni a süvöltést és orditást, mint az ujszülött csecsemő, a rideg és komisz világban, amelynek szur a levegője és vakit a világossága és ahol nincsen semmi, ami volt, csak fájdalom és kin és ismeretlen kinok, amire eddig nem is gondolt és… uhhh, de utálatos ez az élet…

Átment a másik szobába. Maga sem tudta mért. Négy szoba. Mi az isten nyilának, mikor egyikben sincs ennivaló. Egész megrémült: háló, ebédlő, dolgozó és gyermekszoba… Mi az isten… neki gyerekei…

Láng öntötte el az arcát: ez valami hallatlan és borzasztó és fölháboritó és rémület és a fene egye meg az egészet: hát vissza bujni a kollégiumba! Hát kellett az neki, nem tudott ott maradni segédtanárnak és most ott ülhetne a konviktusban az asztalfőn s imádkozna: Uram, áldd meg a mi ételünket…

Jól van, az emberiség közjava: ezért nem maradt ott; mert ő meg akarta mutatni, milyennek kell lenni a papnak! Most aztán mit fog mutatni! Azt, hogy hogy kell művészettel koplalni félesztendeig! Evvel imponáljon a parasztoknak!

A homloka verejtékes lett ujra.

Senkit nem ismer itten. Farkasok közé bezárva és senkit nem ismer. No a magyar paraszt, az ugyan szépen be van állitva most már neki. A nemes, önzetlen, becsületes paraszt, a magyar faj. Az emberiség legfinomabb parasztja. Hát okosok: az igen. Azt kinézték, ki lesz az, akinek a bőrére ihatnak, ehetnek, aki nem csinál nekik bajt… A kapuja mindig nyitva van, a magyar embernek: a vendég étlen szomjan nem megy el a falun s hogy az ingét is oda adja a magyar annak, aki szépen beszél neki… Igen, lehuzza az ingét is annak, aki szépen beszél.

És hogy élnek ezek! Hogy élnek tovább! A kis házak, a csöndes kis falu. A boldogság kis oázisa, fehér -45- falak, piros muskátlik, az utcán keringenek a fehér kuvaszok, megkergetik a barna ludakat, meg a sárga tyukokat. Hejjej, micsoda más igy közelről ez az élet, mint mikor kijön a diák legátusnak pünkösdre.

De hát ha ez igaz és nem egy elszigetelt eset: hát akkor micsoda dudva verte fel ennek a népnek a lelkét, hát akkor mi van avval a jó maggal, mit az isten elültetett minden ember lelkében!

Fogta a kalapját s az uj fekete sétapálcáját s elindult, hogy megy a tanitóékhoz vacsorázni. Az ebédről már elkésett, de a vacsorát, azt meg fogja kapni, biztos, hogy megkinálják… Talán el is mond mindent… De jó volna még csak egy csupor aludttej is, lágy kenyérrel… Különben is az intelligenseknek össze kell tartani a parasztokkal szemben. A népnevelés munkájába a papnak s a tanitónak különösen… Hát persze, ezek majd adnak kosztot, ujesztendeig, persze egyelőre hitelbe: már amig pénzre nem tesz szert.

Kissé megkönnyebbülten ment ki az utcára: majd csak elrendeződik.

A templom előtt egy fiu állott. Rábámult, nem köszönt.

– Jónapot! – piritott rá.

Az mogorván nézett vissza. Már mikor ilyen kicsi, kis komisz állat.

– Hogy hijnak?

– Kis András.

Bólintott s tovább ment. Ahogy egyet lépett, nagy kutyasivitásra ijedt fel. A kis fehér kölyökkutyát, amelyik az imént tünt a szemébe, látta, ahogy sántitva három lábon iszkolt, ugy vonitott, mint egy gyerek. Visszanéz, a fiu röhögve nézi a kutyát, amelynek letörte az egyik hátulsó lábát a doronggal, ami a kezébe volt.

– Minek bántod azt a kutyát?

A fiu ellenségesen huzódott visszább. -46-

A pap visszalépett hozzá:

– Szabad az állatot kinozni? Nem tudod, hogy az épen ugy az Isten teremtménye, mint te vagy? – avval megfogta a gyerek fülét.

Nem szoritotta meg, nem cibálta meg, csak megérintette. Igaz, az volt az érzése, hogy meg kellene tépni, de csak ugy fogta meg, mint a gombot, annak a kabátját, akivel az utcán beszélget a tekintélyes és öregebb uriember, de a kölyök abban a pillanatban valami éktelen és rémületes módon elvisitotta magát. A tulsó faluvégig elhallatszott a bőgése.

A pap felrántotta a szemöldökét magasra s eleresztette a gyereket, mintha békát fogott volna meg. Egy pillanatig az a kedve volt, hogy megfogja, megrugja, hogy oka legyen orditani, de csak tanácstalan állott. Gondolta, talán fájós a füle és…

– Ki ez a Kis András nevü fiu? – kérdezte a tanitót, ahogy sietve belépett az udvarába.

– Az? aki ott bőg?… Az a Kis Péter fia! Nagyon hamis ember! – mondta a tanitó pusmogva a nagy fekete bajuszába, amely mint egy eresz takarta az egész állát. Apró, szapora, árulkodó szóval folytatta: – Az volt a legnagyobb ellensége a tiszteletes ur megválasztásának. Ni, hogy bömböl az utcán, mindjárt jön ennek az anyja, hogy ki bántotta az ő magzatját.

– No ezt jól eltaláltam, – gondolta kedvetlenül a pap. – Haszontalan kölyke. Én cibáltam meg a fülét, azért bőg.

– Csak tán nem.

– Megbosszantott, hogy egy kis kutyát leütött s mikor rászóltam, ügyet se vetett rám. Nem is felelt.

A tanitó sziveskedve bocsátotta előre a papot.

– Nem tesz semmit, nem tesz semmit, – mondta szapora száraz szavaival, – sok baj van ezekkel a parasztokkal. -47-

– Azt hiszik ugye, félig agyonvertem, – mondta a fiatal ember s csakugyan valami szorongást érezett.

– Dehogy hiszik, dehogy hiszik: de azt fogják hirdetni. Kis Péter nem fogja soha elfelejteni, hogy az ő fia volt a legelső, akit a pap a faluban meglazsnakolt.

A pap szurós szemmel nézett a tanitóra s valahogy nagyon elkedvetlenedett tőle azonnal: mintha a tanitó szavaiban már is benne érezné ennek a meggyanusitásnak a szelét. Ezt nagyon hebehurgyán csinálta megint, mi az ördögnek is jött ő ide. Hisz ez az ember még egyszer sem volt nála. Nem tartotta kötelességének, hogy udvaroljon neki…

– Tessék, tessék besétálni tiszteletes ur, – sürgette a tanitó, aki ugy tett, vagy legalább is, ő ugy érezte, mintha ugy fogná fel a látogatást, mintha csak a botrány elől menekült volna ide.

Tétovázva lépett be s nem tudta mit tegyen, ne forduljon-e vissza. Egészen meg volt zavarodva: ilyen kellemetlenség az első percben, amint a lábát kiteszi az udvarból. A tanitóné, kövér, széles képü, szeplős, bibir csós asszony állott előtte, s a fiatal pap a legnagyobb zavarában kezet csókolt neki, de abban a pillanatban már megutálta amit tett s ugy csinálta, mintha mindjárt vissza is akarná szivni; szóval adott is, nem is. De mi az ördögnek jut neki eszébe megcsókolni egy ilyen céklavörös kimosott kezet, a rektorné kezét, fuj.

Elpirult bele, a musai papnénak nem csókolt kezet tegnapelőtt… A tanitóné láthatta, hogy szégyeli, hogy megtette s hogy csak a parasztok miatt fenyegető botránytól való zavarában tette… szóval ez is a lehető legrosszabbul sikerült. Már azt se tudta, mit tegyen, mi lesz vele. És olyan éhes volt, majd elszédült.

– Nagyon örvendünk a szerencsének, – zsizserélt a tanitóné s rémitően sziveskedett, de piszkosan közönséges volt, a pap csak később tudta meg, hogy parasztlány -48- volt s ugy lett tanitóné, hogy el kellett vennie a tanitónak.

Leült az első szobában a kanapéra s a kalapját csak a tükör előtt vette le s maga mellé tette, hogy oda ne ülhessen mellé a rektorné esetleg. A botját is a kezében tartotta s olyan merev lett és tartózkodó, mint egy gőgös ur, aki szolgai hódolatot vár. A levegő azonban dohos volt, s minden rugó kiállott a rongyos kanapéból, amely ócska nagykendővel volt letakarva.

A tanitó is leült, görbe vállu öreges ember volt, aki soha sem nézett fel, mindig lesütve tartotta a hosszu pillás szemeit. Egész szőrmacska volt, a hosszu bajuszszálai az állát is fedték s kissé borotválatlan volt. A szemöldökei egész papmacskák voltak, nagy bozontok a homloka tövén s a feje kopaszra volt nyirva. Konok, mogorva, mindentől elkeseredett embernek látszott, aki azért nem nem néz senkire, hogy egészen magába fojtsa az érzéseit. A felesége annál leselkedőbb volt, a szeme mindenüvé befurta magát s kövér arcán állandóan valami sértődöttség és figyelő várakozás volt, folyton fenyegető pofonok előtt.

Ahogy a mozgásuk elcsöndesedett s várták, hogy a pap megszólaljon, kint hirtelen a csöndessé vált utcán éktelen asszonyüvöltés csattant fel:

– Jézus Máriám, agyonverték a fiamat! Ki bántotta az én szerelmes gyermekemet! No csak jöjjön haza az apád, csak jöjjön haza a mezőről, vasvillával szurja keresztül, aki rátette a kezét, kiontja a belit, aki hozzád nyult, csak jöjjön haza.

A papban meghült a vér. Ez már felülhaladta minden fogalmát a durvaságról, tiszteletlenségről és emberi komiszságról.

– Hisz ez bolond, – mondta nagy szemet meresztve.

– Gonosz a, – kapott a szaván a tanitóné s leplezett -49- gyülölettel nézett arrafelé az ablakon át. Fel is emelkedett kissé ültében, hogy jobban kilásson az ablakon. – Akkor esztendőn, mikor idejöttünk, jön fel egyszer ez az ember, ez a Kis Péter: hogy „az én gyerekemet, hogy merte megütni a tanitó ur!… Tuggyajé? hogy Illaván is! ültem én mán! emberölésér! de fogok mégeccer!“… Káronkodott! benn az iskolában, de borzasztó csunyán. Én idebe hallom a lármát, teremtő isten, mi a mán, kimengyek: hát nyilik az iskola ajtaja, az uram intett egy gyereknek, hogy nyissa ki, ő maga meg fogja az embert és zsupsz: ki a hóba! Ott szedte össze magát, ott hemperedt fel a lábam előtt az udvaron. Aóta osztán nem gyütt többet az iskolába… Muszály itt ököllel mutatni meg minden uj embernek, mit tud.

A pap szinte reszketett, de csak a komorság látszott rajta, már ő is ugy lesütötte a szemét, mint a tanitó.

Odakinn az asszony, ugy látszik ezalatt kivallatta a fiát s álnok orditásba kezdett faluhosszat:

– Micsoda! Még be se tette a lábát a faluba, má gyilkolja a gyerekemet. Az én gyerekemet!… Azér, mer az én uram nem akarta idehozni!… Megkérdi a nevét osztán se szó, se beszéd fülire a gyereknek! Kitépi az én gyerekem fülit, megvérezi az én gyerekemet!… No megájj pap!… Megitattad a falut, de az én uram nem ivott a pájinkádbul. Eligérted esztendei fizetésedet, de jól van: lesz még a kutyára dér!

A pap sápadt volt, mint a fal. Az asszony hangját nem lehetett tovább érteni, csak hallani a rettenetes rikoltozását, amint az utcán végig üvöltött.

– Mit tegyek én ezzel? Kimenjek? Megmagyarázzam?

– Isten ments, – sápitott a tanitóné, – csak olajat öntene a tüzre. Csak hozzájuk ne aggya magát -50- tiszteletes uram, mer akkor sose fog tekintélyre szert tenni. Jaj, ezek a szegényebbek még utálatosabbak, mint a nagygazdák, nem hijába mongyák, hogy mentül koszmósabb, antul vakarósabb.

– De hát ez borzasztó, én hozzá se értem tulajdonképen: én azért érintettem meg, hogy a lelkére hassak, hogy közelebb hozzam magamhoz, hogy a szemébe nézhessek, mert elforditotta a… pofáját… a bitang kis kutya…

A torka berekedt a hirtelen komisz szavakban való kitöréstől.

– Aaa, tiszteletes uram, – mondta a tanitóné s a karjára tette a kezét, – ravasz a paraszt! Mikor annyi, mint egy csü tengeri, má akkor huncutabb, mintahogy uriféle felbirja érni ököllel.

A pap erőt vett magán s komoran, erőszakosan lesütötte a szemét.

A tanitó viszont felemelte a pillantását.

– Különösen ez a magyar paraszt, kérem. Ennél erőszakosabbat én nem ismerek, – mondta száraz, szapora, tárgyilagos beszédmodorán, amelyen soha sem érzett az indulat, vagy fellelkesedés, – voltam én a tótságon is, az még jó nép. Ott megtisztelik a nadrágos embert. Az kérem, olyan mint az állat. Abba még benne van, amit beléjük vertek az urak, meg a szolgabirók, azt akár ostorral lehet hajtani. De ez?… Ez mind azt hiszi, hogy ő az Isten!… Ez elvárja, hogy neki süvegeljenek. Az urak előre köszönjenek neki!… Amellett olyan becstelen kutya, lövöldözni kellene őket…

A pap összevonta szemöldökét. Minden botrány és minden sérelme mellett is, fölzudult benne a régi énje. Mintha ezekkel a szavakkal, mint szöges ostorral verték volna végig. Erre fölháborodott. Erre a gyülöletre. Ezt nem türte el, ezt nem engedte meg a tanitónak -51- és senkinek, hogy a magyar parasztról, mint magyarságról beszéljen igy, a magyar fajt szidják, a magyar komiszságát.

– Meg vannak az okai ennek is, – mondta indulatosan és kitörve. – Ezt a nevelést kapták századokon keresztül. Korbáccsal állottak felettük s a nép megtanulta, hogy harapni kell ott, ahol lehet. Kizsarolták, most ő adja vissza ugy és ott és azzal szemben, akivel szemben tudja… Felvilágosodottabb, kulturásabb, mint más parasztság s az urainknak ősi büne, hogy ahelyett, hogy segitőnek vették volna maguk mellé ezt a népet, amely az ő ellenükre is fölvilágosodott és kiemelkedett a szennyből, vissza akarták sülyeszteni arra az állati szinvonalra, amelyen a többi népség még volt. A főuraink büne. Mert a magyar jobbágy sohasem volt, századok óta nem voltmár igavonó barmuk, azért mindent elkövettek, hogy rontsák és üldözzék őket. Tótokat, oláhokat, svábokat és mindenféle rácot, akármit telepitettek a birtokukra: most az egész ország magyar nép lehetne: de ők nem akarták. Csak hadd maradjon meg az mind a maga barbár állapotában, jaj csak meg ne tanuljon magyarul, mert akkor megtanulja a magyar komiszságot, pláne kálvinista ne legyne, mert akkor autonomiája van, akkor maga intézi az egyháza dolgát s belelát az életbe, választójoga van, hát olyan emberrel már nem lehet ugy packázni, avval már diplomáciával kell elbánni s ez kényelmetlen; mert tulságosan sok volt a földjük, a nagyuraknak, nekik nem kellett a legjobb megmüvelés, mert az drága, nekik csak olcsó munkaerő kellett, hogy bebizonyitsák, hogy csak épen annyit tudnak termelni és produkálni, amennyit ők maguk el tudnak költeni… Hát aztán csodálkozzunk, hogy igy elvadultak az emberek, a parasztok az uraktól…

Felállott és egészen ugy volt, amint kirobbant -52- belőle ez a támadás, mintha személy szerint a tanitóékat tette volna felelőssé azért, ami itt ő vele történt. Hirtelen oly távolság termett közöttük s ő annyira el volt csigázva, hogy szédült és ingerült volt és nem birta már a kis intelligenciának ezt a dohos és poshadt és nyomorult szegény levegőjét, ami itt fuldokoltatta ebben a lakásban, már ki kellett mennie a szabad levegőre és az ég alá.

A tanitóék nem szólottak, nem akartak szembe szállani, hagyták. Felállottak ők is s utána mentek a papnak.

Ez az udvaron valami mentséget akart mondani:

– Sajnálom kérem, tanitó ur, hogy ilyen félszegen sikerült az első együttlétünk… kérem… Hát persze, a dudva megnő az uton utfélen, de a jó magvakat keservesen kell ápolgatni, gyomlálni, nevelni, locsolni s még akkor sem biztos, hogy meghozza a jó termést… Lesz-e rá jó idő… De azért a gazda nem kedvetlenedik el s ha a jég elveri a termését, uj erővel fog neki a dolognak… Hát mi, a lelkész, a tanitó, a népnevelő, mi kérem? Hát mi kétségbeessünk?… Nem kérem! Nem, sőt minden lelkierőmet összeszedem.

– Alázatos szolgája tiszteletes ur, – mondta a tanitóné, – igazán nagyon köszönjük, hogy igy kitüntetett s volt szerencsénk, alázatos szolgája.

– Alázatos szolgája – nyujtotta a kezét a tanitó is.

A pap kissé kezet fogott mindkettőjükkel s most már annyira messze volt tőlük, ugy menekült. Az udvar hátuljában gyerekek bámészkodtak utána.

Amint a kis elnyütt kapun kilépett, a feje fájt s görcsöket érzett az éhségtől. -53-