IV.

Mielőtt belépett volna Márta, a papné gyorsan oda hajlott az asztalon át Matolcsyhoz, mintha sietve meg kellene mondania még valamit.

– Különben még azt akarom mondani Matolcsy, hogy már én rájöttem, én barátom, már tudom… tudom az okot…

Csodálkozva nézett rá s nem szólt.

– Mindennek az okát!…

S az ajka remegett, mintha akarná is, nem is, kimondani.

– Mindennek az okozóját… -105-

Matolcsy zavartan nézett a papirjaira, nem értette az összefüggést a tanulmányával s szerette volna elrendezni s eltenni az irást, mielőtt Márta bejön, a papné fölényesen, fájón elmosolyodott.

– Nem a Mindenség okát, – szólt – hanem a maga szerencsétlenségeét…

Lehajtotta a fejét.

– Ugyanaz az ok tett tönkre engem is…

Matolcsy nem titkolhatta álmélkodását:

Kis szünet után, kissé fanyarul, kissé könnyesen:

– Ugyanaz az ember…

– A kurátor?… – mondta tétován.

– A kurátor… az csak eszköz… Az csak az ő eszköze… A nyomorult… a gaz…

S a szeme egészen lehunyódott s az arca fakó lett, csak az arcélén jelent meg egy kis vörösség. Torz és meduzza vonás jött ki az arcán s gyülölettel, megvetéssel fordult ki valami félelmes érzés a mélyből.

– Megrontotta az életemet… megölte… megfertőztette… a nyomorult… a nyomorult… hogy neki kellett jönni erre is… hogy magát… kedves…

A szavak töredezetten jöttek ki, rekedten és alig érthetően.

Matolcsy nem mert ránézni s mégis rajta függött a szeme s a testén hideg borzongás futkosott… Nem tudta mért, Ardayra gondolt, a falujabeli földesurra: s valami iszonyatot érzett… ha ennek az asszonynak köze volt vele.

– Akinek megvan mindene… pénze, hatalma, ereje… csak ronda buja állat… az megérzi messziről a tiszta lelket… hogy

Matolcsy egyre jobban megdermedve, meredt az asszonyra, aki most megrázkódott, aztán villogó szemmel nézett a fiatal férfira és suttogva, forrón: -106-

– Magának gazdagnak kell lenni… előkelőnek… nagy tudósnak… sikerének kell lenni az életben… irigyelt embernek… egy nagyszerü férfinak… s… az is lesz!… Maga nem tudja, hogy milyen törpék, milyen törpék az emberek… hogy mi ez az egész undok élet, hogy itt csak a pénz számit, a flanc, az hogy ki hol született, minek született: mindenkinek ki van jelölve egy sinpár, már a születésekor s azon kell haladnia és azon mehet, amerre visz… De vannak lelkek, akik át tudnak ugrani egyik sinről a másikra s akkor a más élete elől veszik el az érvényesülés utját… és az a másik leszorul, kiesik… az nem baj: fő, hogy jó sinre kerüljön valaki… és hagyja ott a maga régi nehéz utját… Én nem tudom, hogy maga mi lesz: de én érzem: maga egy nagy ember!… maga egy nagy lélek, aki az istennel is el tud bánni, hogyne tudna az emberekkel… talán költő, talán tudós… talán… tudomisénmi… talán pap… egy nagy pap… amilyen még nem volt… Ma még a pusztában, mint Keresztelő szent János… Krisztus… mindenkinek kellett a pusztában szenvedni… Mózesnek is… de maga különb náluk: azok szenvedni tudtak másokért, de maga tudni fog kegyetlen lenni… tud dühödött lenni… én megéreztem, hogy maga irtóztatóan kegyetlen ember… de nagy ember… A nagy lelkeknek szabad hóhérnak lenni… csak azok a kis dőzsölők, csak azoknak nem szabad, akik arra születtek, hogy hóhérok legyenek, már a lélekzetükkel másoknak a levegőjét szijják el és minden falat, amit megesznek, a más falatja, de a nagy ember: nem a más levegőjét fogyasztja el, hanem elfogyasztja a Levegőt, hogy nem marad semmi… nem a más falatját nyeli le, hanem lenyeli az Embert… fölszi és lenyel és megemészt mindent: tudomisén, másnak a gondolatát, -107- mint a veréb a kalászból: kiszedi másokból a magot és csak ő van… én látom, hogy maga egy ilyen nagy ember… és én leszek az a váltó sin, nem tudom, hogy hiják a pályaudvarokon, amivel a vonatot áttolják idegen pályára…

Ezt mind oly halkan, gyorsan és szájának oly merev vonaglásával mondta el, Matolcsy teljesen kiegyenesedve és mereven ült a helyén és csak nézte.

– Majd egyszer elmondom… – szólt az asszony és két kézzel két felé simitotta az arcát s ugy hagyta azt a tenyerében, mint egy beteg csibét… Sápadt volt s fakó… s Matolcsy most megint szerelmes volt bele… már ismét gyöngéden és meghatottan nézte s ugy szerette, hogy ennyire öreg és fáradt és ráncos a szeme… ugy szerette, hogy tul van a szerelem lehetőségén s most már kételkedett benne, hogy az asszony megcsókolta őt…

– Kis falu papnéja… mondta magában, – mennyit szenvedhetett, mit élt… egy kis papné… és mi lakik benne…

– Márta, Márta! – kiáltott aztán, kis szünet után az asszony. Mintha kész volna, megönnyebbült volna.

– Anyukám, anyucikám, – kiáltott vissza a tornácról a kislány, aki nem találta őt.

A papné a kézimunkáját ölbe vette, kiteritette. Mosolygott, befelé mosolygott, egyszer sem nézett a fiatal emberre. Valami állandó mosoly volt az ajka szélén, amely emlékeztetett most a keleti szobrok érzékfeletti mosolyára.

– Jé, maga itt? – sikoltott fel Márta.

Matolcsy félszegen állott fel.

– És hogy kuttognak itt!… no de milyen csendben lappangtok, anyuci!

– Kezét csókolom, – mondta Matolcsy, a hangja idegesen rekedt volt. -108-

A papné fel sem nézett, az arcán még erősebb volt a dermedt mosoly.

– S milyen csönd! A tiszteletes ur talán prédikál? – szólt a kislány, aki csak ugy összevissza beszélt s profán volt, mint egy kismadár.

– Mit csinál Margit? – szólt az anya, aki gyorsan felpillantott s a fiatal ember arcán megnézte, mennyire üdült fel a lány csacsogó napsugaras hangjára.

– Jaj, az egy drága teremtés, – szólott Márta. – Ugy hijtam, hogy jöjjön… – s kicsapta az asztalfiókból a saját kézimunkáját az asztalra – tele csapta vele, lányillattal, lányfényességgel a fiatal ember szemét.

– Szeles vagyok anyuci?… Bocsánat: szokásom…

Érezni lehetett rajta, hogy erővel csacsogni akar.

– Miljő kérem, husvétkor kezdtem: husvétra már készen is lesz…

A fiatal ember enyhén mosolygott, mint bácsi a gyereken.

– Egészen az apja, – szólt a papné kissé feloldódó könnyebb mosollyal.

– És ez egészen a mama, – feleselt a lány a kézimunkáját mutatva, – minden öltés anyai felügyelet alatt készült, kérem.

Szélesen és vidáman nevetett, apró fehér foga a piros inyekkel viritott.

A fiatalember ugy türte a furcsa szókat, mintha rozmaringszállal csapkodták volna, minden ütésnél illatot érzett.

– Jaj istenem, csak már egyszer olyan hibát tudnék csinálni, hogy a mama megvonná tőlem az örömet, hogy kézimunkázzam.

Matolcsy kissé fölnevetett:

– Nálunk volt a püspöki hivatalban egy… -109- kollegám… – mondta halkan, simán, – aki nagyon nem szeretett irodában dolgozni s ahányszor berendelték, mindig csinált valami baklövést, csak hogy kitiltsák… Nem szeretett az illető ur az iróasztal mellett ülni, számokat összeadni, azt különösen nem…

– Hát annál jobb is kurizálni, – szólt Márta.

Matolcsy odalesett a papnéra.

– Nem is volt rossz gusztusa, – folytatta pityegve Márta, – gratulálok annak az urnak. Küldje ide.

Ugy tett s ugy kacsintott, hogy egész biztos benne, hogy az „illető ur“ itt ül. Miklós most először életében, magára vállalta egy idegen ember léhaságát.

A papné föl is nézett. Csak egy igen kis pillanatra vetette föl a szemét, de Miklós rákvörös lett.

– Ha találkozik vele, adja át neki szives üdvözletem, – mondta Márta.

– Jó, – bökkentette Miklós csakazértis.

– Kezet rá.

S odanyujtotta kezét. Miklós mit tehetett, nevetősen odanyujtotta a kezét. Abban a pillanatban mikor a lány kemény kis barna kezét megfogta, a papné ujra fölnézett s ő ujra még egy fokkal vörösebbre gyult ki.

A kislány elkapta a kezét s ugy tett, mintha a selymek közt kutatna.

– … Pardon a lábára léptem? – mondta pár pillanat mulva, s a szemébe kacsintott.

– Kérem…

– … s egyszersmindenkorra elengedem, – kacagott fel a kislány végre kibuffanó nevetéssel s a válla közé huzta a fejét. – Mint a multkor Görömbey bácsi… – s elkezdett hahotázni. Annyira furcsa s feszült volt a hangulat, mint az iskolában délutáni vallásórán… Itt volt a multkor, és igy véletlenül rátanáltam toppanni a lábára. Pardon! mondom, azt -110- mondja, csak tessék!… Nahát abban a pillanatban csak az Isten őrzött meg, hogy szót nem fogadtam s jól rá nem ugrottam szelességemben a lábára, de jól: a tyukszemére, sarokkal! aj de finom lett volna…

S elkezdett menthetetlen vigsággal hahotázni.

Miklós nevetgélt, halkan, fojtva a kacagást, s hirtelen eszébe villant, hogy ugyanilyen anyásan nevetgélt az előbb az ő csacsogásán a papné, mikor a nagyapjáról diskurált.

A papné megreszketett valami hirtelen rémülettől s a lányára nézett, oldalról, lefelé fordult szemmel s várakozó ellenségességgel, a lányára, aki virult, mint virág a napon.

Egy kis csönd volt.

– Ismeri Pap Jancsit? – kérdezte egyszerre Márta.

– Azt a hosszut, – mondta gyanakodva Miklós.

Márta hangosan felkacagott.

– Épen azt: gólya fészkel a tetejébe… Most tette le a káplánit.

– El is bukott.

– No nézze az nem is lehet.

– Miért?

– Nem is mert neki menni.

– De jól ismeri.

– Ja, már kétszer volt itt legátus.

Márta kissé felhuzta a szemöldökét, elgondolkozott felpittyesztette az ajkát.

– Hát az olyan gyáva? – mondta magát megcáfolva s némi érdeklődését elárulva. Aztán hirtelen szokott váratlan nevetésével mondta: – De csak a professzoroktól fél…

– A lányoktól nem? – mondta Matolcsy s érezte, hogy ennyire közvetlen s egyszinvonalon még sose volt lányhoz. -111-

– Na! – kiáltott fel Márta s végnélkül kezdett vihogni, mintha a nevetése emlékekbe fulna.

Matolcsy ellenségesen emlékezett vissza Pap Jancsira, aki két évvel volt nála lejebb s hirtelen éles szemmel kereste a Mártácska arcán valami sebtiben, sötétben odalopott csóknak a helyét.

A papné szigoru szemmel nézte most a fiatal ember arcát s látta, hogy most nem veszi észre, hogy ránéz. Vér szökött fel az agyába s egy pillanatig összeszoritotta fogait, akkor a lányra nézett:

– Margit semmit sem üzent?

– Mit?

Kis csönd lett.

– Ki az a Margit? – kérdezte Miklós, mert érezte hogy el kell háritania valamit magáról.

– Az uj tanitónőnk! – szólt gyorsan Márta, – nagyszerü lány.

Az asszony ránézett:

– Az nem „nagyszerü lány“, az egy tökéletes kis teremtés, – mondta. – Most végezte a tanitónőit, olyan fiatal, hogy a diplomáját még nem is kapta meg, de olyan önálló, hogy eljött hozzánk… és kifogástalanul megállja a helyét… Karakter… Finom, eszes és amellett naiv, bájos, komoly lény, ugy tud gondoskodni magáról!… Mondhatom, nem ismerek hozzá hasonló nőt: ideálja annak, milyennek kell lenni egy nőnek… sőt egy igazi embernek…

Mikor azt mondta, hogy milyen jól tud gondoskodni magáról, Miklós ujra elpirult és felvillant benne, hogy ez a tanitónő… ez az a titok, amit az öreg papné neki akar ajándékozni, amivel meg akarja menteni, uj sinre vinni… valahogy az első villanatban kellemetlen volt, de már a másikban mindaz az érzés, amit fel tudott benne kelteni a papné, reményt a jövőben, hitet -112- az okosságában, az mind áthárult az ismeretlen fiatal lány felé s már akarta látni, már huzódott feléje… s félt tőle, már röstelte magát előtte.