V.

A vacsorának vége volt, kissé lustán és elbágyadva nézte a morzsákkal teleszórt asztalt, a fehér abroszon néhány fehér tányér csillogott s poharakban a sárga bor.

Már ködös volt kissé a feje az aránylag bőven bevett alkoholtól. Délután is ivott, most este is. Mélyen le volt hangolva, de igyekezett békésen mosolyogni.

Az öreg pap beszélt, pohara fölött az asztalra könyökölt s öblösen mondta:

– Én politikával nem foglalkozok. Mit nekem a politika. Az is szamár aki beleüti az orrát. A politika barátom az szép is volna, jó is volna, csakhogy nem lehet ott semmit se csinálni… A nagybirtokosok… Voltam én már választási elnök is, voltam kortes, voltam minden: bár ki tudnám magam huzni belőle… Vót egy nyári választás: mikor az embernek legtöbb dolga van, akkor neki kell állani, hogy a grófot megválassza a nép… vagy Tuhutum Zsigát, vagy… Ardayt… szóval valamelyik nagybirtokost, akinek még ez is kell… vagy ha nem kell nekik, hát az, akit ők maguk helyett be akarnak küldeni…

– Hja a dzsentri uralom, – mondta Miklós, aki gyakorlatból még semmit sem tudott erről a kérdésről, ellenben, mint minden debreceni diáknak, ki volt alakulva valamelyes, történelmi tanitásokon alapuló kissé konzervativ felfogása, amelyet egy kevés uj és szociális idea tarkitott. Amolyan „negyvennyolcas“ ideologiába oltott modern szocialista szavaló volt, mint a többiek: aki -113- még azonban nem vont le konzekvenciákat. Azt hitte a fején találja a szöget.

Az öreg pap kicsit, kicsinylően elmosolyodott:

– Dzsentri!… kedves öcsém… a dzsentri uralom: az csak olyan pictus masculus: a dzsentri uralom csak arra való, hogy végrehajtsa a nagybirtokosuralom akaratát, az csak egy olyan adminisztrativ gépezet. Hát persze igy együvé vannak forrva, mert egymást támogatják: a nagyurak fenntartják ezeket, ezek meg szolgálják azokat… De istenigazába ugy van a valahogy, hogy a grófék nagyon tartózkodnak a dzsentritől, sőt mondhatnám sokszor nem is palástolják, hogy mennyire megvetik őket… Azt hiszed, hogy csak egy Arday is egyenrangunak nézi magát a vármegyeiekkel, a szük zsebü köznemesekkel? pláne, aki hivatalból él? pláne amék rusztikál százötven holdon? s maga hányja a trágyát a szekérre?… A dzsentrit, azt barátom a polgárság tartja fenn: mert az nem tudja, hogy hogy áll a bál… a polgárságnak a közvetlen elnyomója még mindig a dzsentri, hát ő annak jár a kedvébe… Ő csak azt tudja, hogy minden megyei hivatalnok dzsentri… szolgabiró, vicispán, árvaszék, mind… mert a vármegye még ma is olyan, mint egy középkori lovagvár, olyan mint egy külön falu… a falu közepén… és aki ennek tagja, az itthon van… annak privilégiuma van… annak lehet munkanélküli hivatalba jutni s az benne van abban a maffiában, amelyik a politikai hatalmat a markában tartja, monopolizálja… igy az egész államot… Épen ezért ezek még most is az urat játszák s egyszerüen megvetik a termelő munkát… ezek csak uszni akarnak a meleg napos vizben… s ha valaki megpróbál velük konkurrálni a mandátumoknál, vagy az uri szinekuráknál, hát az arrogáns betolakodó… azt ki kell dobni: mert Árpád apánk azért foglalta el ezt az országot, hogy Kecskeméthy -114- Jóskának kárbecslő hivatala legyen, mikor elment a föld és hogy Ardaynak kitartó lelkes választója legyen az a hatszázötvenöt nagygazda, aki itt választani szokott.

Éles volt és epés, de épen ez ugy tünt föl a beszédében, mintha személyes harag volna benne.

Matolcsy nem tudta mért, de ahányszor az Arday nevét kimondták, mindig megijedt: mintha nem illenék ezt a nevet ebben a házban kiejteni…

– Én még nem ismerem ezeket a dolgokat, – mondta s kissé borzadva gondolt rá, hogyha meg kellene ismernie.

– No én meg már meguntam: torkig vagyok vele, hogy ugy rendelkeznek az emberrel, mintha kocsisa volnék, bérese, vagy gazdatisztje… Kiadja a parancsot… nem is lehet arra gondolni, hogy az ember ellenszegüljön… Itt a pap az uraság cselédje, az orvos az uraság cselédje… az orvos a grófnak a tanyáira jár, körorvos és ő látja el az összes beteget a gróf minden tanyáján: kap érte fizetésül százötven forintot egy esztendőre!… Ezért meg kell neki tenni legalább száz utat, kocsin, télen, nyáron, esőbe, hóba… Hát kérlek ez az orvos nem szólt semmit, végezte a dolgát, de elkezdett olyanokat mondani, hogy a cselédlakásokat fedni kell, mert behull az eső, dohos a fal, penészes, virágzik a tüdővész, hogy épiteni kellene uj házakat, patikát kellene felállitani, járványkórházat követelt… Micsoda! kikiáltották cucilistának, a grófkisasszony nem engedte hogy megfogja a pulzusát… szóval el kellett mennie: pedig körorvos, semmi köze a grófékhoz, csak ép az volt az uzus, hogy a körorvos százötven forintért levette azelőtt a grófék fejéről azt a gondot, hogy még a cselédségre is kell gondolni… Itt a csendőr is az ő szolgájuk, komenciót kapnak az uradalomból, tüzifát, bort, szántót, kaszálót, káposztást… -115- tessék akkor feljelenteni az uradalmat, hogy tüzveszélyes… Az én parasztomat megölik a büdösök, hogy ha kifolyik egy dézsa viz az utcára, vagy ha nincs tele hordóviz az udvaron: menjen be a grófékhoz és nézze meg mi van ott… A csendőrnek nem szabad belépni a grófi területre: ez igy van hallgatólagosan elintézve…

– És ezen nem is lehet változtatni? – kérdezte Matolcsy, akiben kezdett felgyülni az indulat.

– A, fenét lehet. Ki változtat rajta, én változtassak?… Én, a pap, én tegyem ki magam valaminek?… Édes fiam: a vármegyével szemben mindenki gyáva és mindenki alázatos… Itt vannak ezek az ujak, a bérlők, a kereskedők, a gyárosok: ezekbe még annyi önállóság sincsen, mint egy parasztba, mert a magyar paraszt bizony a szemébe néz az urnak… no, nem is szeretik… Bent a városban is: az ujjadon megszámolhatod a nagy családokat és ugy uralkodnak az egész polgárságon, mint a koronázatlan királyok… Az ő kaszinójuk az uri kaszinó, az ő társaságuk az egyedül elegáns társaság, ami az ő kobakjukba bekerült: az az uri emberekre egyedül irányadó gondolat, az ő politikájuk az egyetlen hazafias és nemzeti politika, az ő klikk-érdekük után igazodik a falusi, a városi, a megyei, vagy a vidéknek s az egész országnak a politikája… Hü, az a kereskedő, vagy iparos, akivel kezet szorit egy ur: arról azt nem lehet lemosni, azt a boldogságot, a zsidó ügyvéd aki tarokkozhat az asztaluknál, a fiatal lateiner orvos, aki ingyen gyógyithatja őket, a lapszerkesztő, aki az ő dolgaikról dicshimnuszokat irhat: az mind meg van dicsőülve, hogy ő abban a boldogságban részesülhet, hogy… A bankigazgató, akit választás előtt ebédre hijnak meg, és az asszonyok, ennek mindnek az asszonya, akikkel a dzsentri hölgyek néha, közös jótékonyságot csinálnak, persze a letegeződés -116- és a vizit-visszaadás kellemetlen formaságainak mellőzésével… Van itt fiam, valami nagyszerü dolog, ami tulajdonképen imponáló… ezek az urak: ezek tudnak urak lenni. Ha nem tudnak gazdálkodni, ha nem tudnak okszerüen földet müvelni (ezer esztendő óta egyébből nem élnek s még ezt az egy mesterséget se tudják. Akárki, aki elfogulatlan fejjel neki megy a gazdálkodásnak, három esztendő alatt szebb eredményt produkál, mint ezek az évezredes gazdák…) Hanem ahhoz az egyhez értenek, hogy kell urnak lenni… Maguk közt fesztelenek és kedvesek és vidámak és aranyos népek: de ahogy a katona megismeri száz lépésről a katonagallért, hát ezek megérzik száz lépésről, hogy hány őse van valakinek és milyen elbánást érdemel… ha közülük való, az első percben frer et koson, ha nem közülük való, akkor lehet szép, lehet müvelt, lehet gazdag, (no ezt az egyet még megbocsátják ugyahogy) de olyanok hozzá, mint a jégcsap… Nem árulják el a kasztot… Azokat a nagy kegyeket is: hogy néha szóba ereszkedjenek egy-egy közönséges, maga erejéből lett polgárfélével, csak a polgárság legbefolyásosabb rétegeiből valók kapják meg, de a kisebb polgárságról nem is vesznek tudomást… elég a kolomposokat magukhoz édesgetni… A többinek csak ki kell adni a jelszót, hogy „veszélyben a haza!“… és ha ez mind nem használ: akkor jön a „társadalmi bojkott“… lovagiasság… Mert ha a főbiró valakinek nem köszön: akkor az lőjje főbe magát… Az öcsémnek öt neveletlen gyereke volt és nem akart párbajozni Töhötöm Bandival, aki a kaszinóban mindig arról adomázott, milyen nagyszerü vadász… Azt mondta az öcsém: ha én meghalok az én gyermekeimre még egy rongyos nyomorult vármegyei jegyzőség sem marad… legfeljebb dijnok lehet az adóhivatalnál: nekem élni kell… megjegyzem, bevallom, hogy az -117- én apám iparos volt, olyan mint a többi mesterember, vasárnap ivott, hétköznap dolgozott, mint egy állat, egész életében nem volt semmije, élt egyik napról a másikra: de minket kitanittatott… én pap lettem, aztán én segitettem az öcsémet: ő ügyvéd lett… De én meg is mondtam az öcsémnek, az istenért, meg ne tedd, hogy ne párbajozz: vagy meg vagyunk halva, mindaketten…

Valami nyugodt derüvel nézett maga elé, aztán tele töltötte a poharakot s felhajtotta a magáét. Miklós alig izlelte meg a borát.

– Hát bizony kedves öcsém, – törülte meg nagy kopasz fejét ez a robusztus nagy ember, akiben csupa realitás volt minden érzés és gondolat s hiányzott a humor, a játékos kedv, a könnyü szórakozás és mégsem volt komor és nehéz: egy darab hatalmas magyar élet volt, rendithetetlenül erős és termékeny, napsütéses és igy sulyos kötött talajával is derüs, – itt nem lesz jó okoskodni. Szemet kell hunyni az uri panamáknak és ne tessék kokettirozni a hazafiatlan elemekkel… Utóvégre olyan keveset kivánnak tőlünk, annyit csak meg lehet tenni, hogy szótlanul engedjük, hogy az elegáns, uri bruderek elfoglalhassák az ő szolgabiróságaikat és képviselőségeiket s hogy a közügyeket, meg a vadászataikat elintézzék… Ne demagógoskodjál: ha ugy látod, hogy ezt elsősorban a paraszt sinyli meg, mi közöd van neked a „buta és sunyi“ paraszthoz? illő szerénységgel lelkesedjél azért a politikáért, amit ők esetről-esetre kijelölnek a számodra és siess bizalmat szavazni, ha valami Katilina-féle existencia meg akarná zavarni a vármegye hagyományos egyetértését és bizodalmát a főispán providenciális bölcsességében. Ezt a kis szolgálatot csak megteheted azoknak, akiknek ősei oly szivesek voltak, hogy Árpád apánkkal elfoglalták neked ezt a tejjel-mézzel folyó szép országot… pszt… -118- arról pedig egy szót se, hogy az Arday nagyapja Bach-huszár volt és hogy az egyik főbiró ur nagyapja a velünk különben is rokon kazárnemzetséghez tartozott… Fő az, hogy most is éjjel-nappal őrködnek a hon épségén… Ilyenformán édes fiam, ha megteszed eme hazafias kötelességeidet: ne félj, nem lesz semmi baj az adókivetésnél, elveheted a tanitónőt s gyermekeid lehetnek kvantum satis, csak bird faluról neveltetni őket: a kislányod felléphet az intézetben az alispán kisasszonnyal élőképben, a sógorodat behozhatod körorvosnak, ha nincs épen nagyobb protekcióju jelölt, de ha már sikerült megmutatni, hogy mégis valaki vagy, majd a nemzeti ellenállásnál, vagy az árvizkárosultak segélyezésénél bizottsági tag lehetsz és ha bajba kerülsz… elvégre gyarló állat az ember, – számithatsz a feljebbvalók jóakaratu elnézésére…

Az öreg ur megtörülte a homlokát, nagyon melege volt s ejtőzve ült nagy karszékében, amely gyékényfonásu volt s a széles támlája gömbölyüre kopott, mert folyton markolászta beszédközben.

Miklós szerette volna megkérdezni, hogy vajjon ő mennyit vont le saját magára nézve ezekből az elvekből, de nem akarta megbántani.

Csak valami mély lehangoltság maradt rajta az egész beszélgetés után. A papné szórakozottan nézett maga elé, s egész este nem mozdult, mintha elvesztette volna magát, mit sem hallott az ura beszédéből, nyilván számtalanszor hallotta már s egészen ismerte s még jobban ezeket a dolgokat s nyilván régen levonta magának a konzekvenciákat, nemcsak az elmondott igazságokra nézve, de az urára vonatkozólag is, aki megbékélten tudott élni ez elvek mellett. Márta egy ideig hallgatta a beszédet, a nélkül hogy a legcsekélyebb érdeklődést keltette volna az benne, aztán a képeslapot forgatta s nézegette, ami most jött a délutáni postával. -119-

Az a közönyös, unalmas elteltség fogta el, mint mindig az embert, ha olyanok ontják magukból a fáradhatatlan életbölcsességet, akiket valamely benső figyelmeztetésre nem fogad el az ember sem bölcsnek, sem méltónak ilyen igazságok hirdetésére. Ugy hat tehát a beszédjük, mint a verkliszó vasárnapi forró délutánokon.

Mért élnek egyáltalán az emberek, vagy ha élnek, mért nem élnek emberileg: mért él mindenki nyomoruságok, bajok s lelki kétségek között, amit ma a papné feltárt lelkéből, elég lett volna egy életre tünődésre és meghatottságra s még sem fakadt szeretet belőle, talán csak szánalom, vagy az sem, inkább valami kis tisztelet és respektus e nő belső értékeivel szemben, amit a pap beszélt, az elég lehetett volna rá, hogy arra birjon egy fiatal embert, hogy kivándoroljon ebből az országból és embergyülölővé tegyen s mindaz egész elvesztette előtte, benne a hatását, mert egy pillanatig sem érezte meg a férfiunak lelkét, aki vállalja a gondolat felelősségét, talán kissé mégis örült az értelmességének, amely ezt a mezei gazdát valamivel magasabbra emelte előtte, mint amennyire eddig taksálta. S a kislánya, ki most hangtalanul s nyomtalanul volt jelen ebben a családi társaságban, ezen a furcsa falusi éjszakán, ahol mindenki távol és külön volt egymástól, gondolataiba vagy belső életébe rejtőzve s az unalom sivatagjai választották el őket egymástól… Ez a kislány is idegen és senki volt az ő számára. Kacagó kis arca, mint a szomszéd kertjének értéktelen kis virágja, kis lelkének illata, mintha egy pillanatra messziről idecsapja a szél: kellemes egy izig, aztán elfeledi az ember s nem gondol utána, honnan jött, mi az…

Hogy élnek, s hogy élnek ezek az emberek… Mért, mire? hogyan?… Semmi közük egymáshoz: igy élni valaha!… idegen nővel az oldalán… idegen gyermekekkel körülvéve… a nyugalomban -120- maradhatás boldogságát edzett közöny köpenyében védve… elszigetelt érzésekkel, hogy soha ki ne süljön, ki ne robbanjon semmi, hogy csak a levegőbe tünjenek el, áramveszteségbe csapódjanak le a felgyült feszültségek… Mért beszélne másért a pap, mért öntene ki magából ily keserü és sulyos gyülölettől áradó dolgokat, amelyeknek egyetlen mondatáért sem állana helyt szükség esetén… egyetlen szavát nem fedezné vérével és életével: de meg kell könnyebbülnie; kell, hogy legalább felelősség nélkül kiadja magából azokat az érzéseket, amelyek a hallgatag és gondolkodó embert szét tudnák vetni…

– És ezen változtatni nem lehet s nem fognak soha, mig csak a mai világ fennáll: Ha államositják is a megyét, akkor is csak ezt fogják folytatni: ki hozza a voksokat, ha nem lesz meg az edzett kortes faj. Azt nem lehet rábizni másra, csak a dzsentrire, mert ez tudja… Ez barátom, ez egy elsőrangu mandátumgyár: megérdemlik a megyétől, hogy az meg stipendiumos tápintézetük legyen.

Matolcsy idegesen helyeselt s bólogatott s közben arra gondolt, hogy a papné mentő angyalnak adja magát: s nem hivta meg vacsorára a kis tanitónőt… Pedig annak a kedveért maradt, azt hitte, ez lesz az ajándék, amellyel meg akarja őt lepni…

Ah, ez az egész nap: elveszett az illuziója saját magában, kiábrándult az értekezése nagyszerüségéből s mint büzhödött holttömeget őrzi már csak a sok papirt a zsebében, fél, hogy napfényre ne jöjjön csak a nyoma sem… Kiábrándult az emberi jóságból, a női sziv angyali valóságából: a papné, a vén asszony, személyi vonzalomból játszotta a fenkölt lelket… Kiábrándult a jövendője minden lelkesitő szépségéből: unalmas, tespedő élet, fásult és elgyötört sziv kilátástalan tengődése… -121-

Szótlan, mosolyt erőltetve koccintott a házigazdával s elforditotta a szemét, hogy megelőzze a papné meleg pillantásait, amelyeket olykor kénytelen volt elfogni és valami hazug szinleléssel viszonozni…

Csüggedten nézett maga elé, mit vár ezektől: mindenki csak kapni akar s adni soha soha, ezt már tudja jól… Mit adhat egy fiatal ember, akitől elrabolták már mindenét: az életét, az illuzióit, a jövő álmait…