III.

Az iroda és a tanterem közt széles ajtó volt. Ez az ajtó ki volt nyitva s igy tágas és kitünő helyiséget kaptak a piknikhez. A tanteremből ki voltak hordva a padok a tornácra s a zongora a sarokban pótolta a cigánybandát. Papirlánc volt a falra aggatva s több lámpa felfüggesztve, nagyszerü táncterem volt.

Sokan voltak, Miklós sorra mindenkivel kezet fogott, de csak keveseknek a neve maradt meg az emlékében. -231- A falubeli s nehány környékbeli kisbirtokos volt jelen, az állomásfőnök családjával, egy nyugalmazott katonatiszt három lányával, ez zsidó volt, de annál jobban feszitett az egyenruhájában, amelyet már erősen kihizott, a lányai nagyon merészek voltak itt, a Bódi lányok elfogják járni a kánkánt, suttogták egy sarokban fiatal emberek. De a többi lány annál egyszerübb volt, kis mosolygó, vihogó falusiak, akik a legyezőjük mögé bujtak minden pillanatban s látszott, hogy egyáltalán nem szoktak társaságban lenni.

A büffé a kis irodában volt, rengeteg étel volt felhalmozva, amely elég lett volna egy várostrom idejére is. Ugy hordták össze a vendégek s mindenki torkig ehette magát a tömérdek liba, kacsa és csirke hulladékkal, nagy sertéskarajok, rántott bárány s töltött borjuszegy volt felhalmozva, sok alma, narancs, körte fonnyadtan, de izesen s boros palackoknak egész erdeje.

Még egy szoba volt az urak számára, de az nem nyilt közvetlenül ide, egy parányi előszobán kellett keresztül menni. Miklós kereste Dékányékat, de még nem voltak itt. Senkije sem volt közelebbi ismerős, ezért kiment az udvarra. Nehány fiatalember kacagva ácsorgott a hüvös, szellős tornácon, cigarettáztak s röhögtek.

– A fene egye meg ezt a rektort, te gazember, – mondta egy sokfogu feketecigány képü fiatalember s óriási röhögéssel vágta nyakon a vékony kis tanitót, aki pirosarcu fiatal legény volt, abból a kicsi a bors, de erős fajtából, – hogy neki még elébb bekellett vágni ötre! Te disznó.

Mindenki nevetett, a fiatal tanitó szeme zavaros volt, de ő is nevetett.

– Barátom, olyan fáradt vagyok, mint a kutya – mondta.

– Lehetsz is fáradt, te gyalázatos gazember – röhögött egyre a füstösképü jogász s cibálta a kis tanitót, -232- a két vállába akaszkodott, ugy rázta. – Megrázlak, mint Krisztus a vargát, te akasztófáravaló. A fene egye meg a bürit, hogy ez még elébb ötre bevág a szövetkezetesnénél.

Ugy cikáztak, viháncoltak, mint a kutyák a kerités alatt, egymást marták foggal, játékból, kacagva, legénykedtek, sok volt a vérük.

– A büdös kutyája, elébb elmegy személyesen meghijni s a disznó! de megájj, most csak arra vagyok kiváncsi, hogy a pofájába nézzek annak a naccságának…

Miklós már emberi dolognak nézte a fiuk esetét, bement a másik szobába, ahol az urak beszélgettek, dohányoztak, ittak. Volt ott két paptársa, idősebb emberek. Alvintzi az egyik, igen kedves, egészséges öreges bácsi, aki Miklóst mindig kivételes szeretetével tüntette ki, a másik a kismakrai pap, Vitéz György, ez a hüvös, szótalan ember, akitől önkéntelenül is mindig tartott, ahogy az erénynélküli kritizálóktól óvakodik az ember.

– Áh, kedves barátom, isten hozott kedvesem, – tárta ki felé két vaskos kezét Alvintzi s oly gyöngéden s szeretettel ölelte meg, ahogy egy minden szánalomra s minden szeretetre méltó jó gyermeket tudnak szeretgetni az egészséges s az élet kövérségében vigadó bácsik. – Hogy van már az egészségi állapotod kedvesem?

– Köszönöm, már semmi bajom.

– Hála legyen a magasságbeli jó istennek, édes barátom. Csak meg ne erőttesd magad, mit tudják ezek a cibilek azt, mi a szellemi munka, – s kitárta a kezét a szobában levő többi ur felé, akik kisebb földbirtokosok voltak, nagyobbrészt vastag, egyszerü emberek, vagy sovány kuporiak, akik a garasgyüjtésre vetették az életüket.

Miklós szeliden mosolygott, aztán bemutatkozott sorra az ismeretlen uraknak, egy-egy van szerencsém -233- s egy-egy isten éltessét aratva tőlük a neve megmondásával.

Dékányék még nem voltak itt.

Gazdasági dolgokról folyt a szó. Trágyáról, mütrágyáról, a tavaszi munkaidő kezdetéről: most hamar nyilik az idő, szőlőmunkáról, s ő mindhez nem értett.

Idegenül érezte magát ezek közt az emberek közt, valamennyien nyugodt s kielégült arcu férfiak voltak, de mindnyájuk közt a két pap volt a legkellemesebb. Egy pillantásra föl lehetett ismerni a papot bennük, nemcsak a fekete ruháról, amely szabásra rendes polgári ruha, de az arcukon fénylő nagyobb világosságról. A gazda ember mindig maga elé néz: hozzá van szokva a földhöz, örökké a röget vizsgálja, jól szóródott-e alája a mag, jól kelt-é ki közüle, jól van-e szántva, aratva, gyüjtve jól van-e müvelve s tervezve az egész munka s ez a vonás mindenkorivá lesz, egész lényükön uralkodik. Ezek az emberek nem kiváncsiak fölösleges dolgokra, most is mindig egész lelkükkel az életmunkájukba vannak belemerülve, folyton tanulnak s ellenőriznek, bevásárlási források után érdeklődnek, árak, eladási lehetőségek, ügynökök, szállitás, fuvar, vasuti tarifa, az ujságok hirdetésel, uj vetemények termési eredményei, az állategészségügy, s az adó dolgok, szóval a gazdasági üzemnek ezernyi csinja-binja a legnagyobb mértékben uralkodik elméjükön, a gazda annyira benneél a maga gazdasági dolgaiban, hogy ehhez semmiféle más hivatás nem hasolit belső intenzitásra, csak a müvészek élete, akik szintén örökké és szakadatlan a maguk szellemi gazdaságának ügyeivel vannak szinig. De a papok felette állanak ennek a nagyon lezárt s nagyon egyszerü belső életnek, szélesebb látókörük s szélesebb érdeklődési körzetük van, szétnéznek, nyilt szemmel és őszintén, mintha bizonyságot kellene egykor tenniök mindenről, amit láttak s hallottak, mintha tanuskodniok kellene egykor -234- az emberi dolgokban. Talán hiányzik a pillantásukból a fantázia, a filozófia, de annál élénkebb az a tiszta látás, amely a tényeket, a valóságot azzal az egyszerü érzéssel veszi szemügyre, hogy neki meg kell győződnie s neki tudnia kell, mi van itt.

Miklós ezt még eddig sohasem figyelte igy meg, s most megint uj szemmel nézte hivatását… Ezek voltak az első tanitványok, akik nem hoztak magukban ujat a Mindenség titkaiból, de tanui lettek az Urnak. Azt hirdették, azt prédikálták, amit láttak, hallottak, életükkel, halálukkal a felől tettek bizonyságot, aki tanuságra hivta őket!

És örült, hogy ezt látta. Alvintzi bácsi pillantásában azonban, mindjárt megjelent a mélabu, egy kis belső elmerengés: poéta akart egykoron lenni, a kollégiumban szép szavakat senki sem tudott oly könnyen füzni egybe, hogy csengjen és bongjon a hazafi érzés pátosza, de aztán józan ember lett, egyszerü és igaz ember, aki lelkének ama régi álmodozó varázsát csupán a bor mámorában tudta valóra oldani.

És ez valami külön kedvességet adott ennek a vastag embernek, akinek nagy rezes orra alatt oly igen kedvesen tudott mosolyogni duzzadt szája. Miklós egyre jobban szeretett papok közt lenni, a papi gyülésen igen jól érezte magát, sokkal jobban, mint bármely más uri társaságban. Itt, még a legpóribb s a legcsökönyösebb társában is, még abban is, aki látszólag egész életét a vagyonszerzésnek szánta oda, még abban is azonnal megérezte az ősi alapot, az élet ősi kiindulását: a független szegénység áhitatos vágyását s a Krisztust. Ezek az emberek, ha bármilyen parányit, bármennyire feloldódva is, de mindnyájan ott őrizték magukban a Megváltó lelki csiráját, ezek az emberek mind Krisztusok voltak: mind, valaha, valahol azt a hivatást érezték magukban: embertársaiknak javára lenni, szabaditója -235- lenni a Bünök lebirhatatlan harcaiban… Hallgatta az egyszerü beszédeket, amelyek csak értőnek fülében voltak annyira távol a gazdákétól, a hivatalnokokétól, de ő minden pillanatban rájött az ősi hivatás jeleire… Ezek mind többek s valamivel fentebb jártak, mint összes környezetük. Ezek az emberek egy csipettel fel tudtak repülni az éterbe, bárha testük lent hevert is a földnek porában… Nem voltak ezek ótestamentomi próféták, akiknek a szive görcsösen vonaglott a nemzetért, a fajért, az emberiségért s vállukon viselték a felelősség érzését a Bünökért… Ezek az ujtestamentom tanui voltak. S az ujszövetség nem rajongó lelkek képzelődéséből állott elő: e szent irók mind józan és egyszerü emberek, hajlandók a kételkedésre, még a hitetlenségre is: ezek csak azért hittek, mert láttak, azért beszéltek, mert hittek. S a hitet hol vették?…

A hitet mint kivülről vették! Ezeknek a hite mind beplántált növény volt, mely talajra talált. A szülők hatása, vagy valahol nagy egyéniségeknek elhullajtott csirája bennük, de ott van, él s lombot és terebélyt hajt: ahogy a Jézus mondta: „Veszitek a szentlélek erejét, majd ha az eljő tirátok. És lesztek nékem tanuim Jérusálemben és egész Judeában, és Samáriában és e földnek mind végső határáig…“

Igen, innen van ezekben az emberekben a felsőségnek, a szabadságnak, az isteni kiteljesedésnek valami távoli, de élő lehellete: vették a szentlelket, bármennyire távolról is, de vették, megkapták: s a szentléleknek ha nem teljességét is, de azt a suggestióját, hogy ők elhivottak s bizonyságtevők… De mire tesznek bizonyságot?…

Mire tettek bizonyságot az ujtestamentom irói?… A Krisztusra. Nem tételes törvényekre, nem külső szabályokra, nem mennydörgő dogmákra, nem simára csiszolt hitcikkelyekre: hanem a Krisztusra. A Mesterüktől -236- sem azt hallották: hogy az él, aki azokban hisz. A mester azt mondta nekik: aki énbennem hisz: él… Tehát a Jézus vallása: a Jézus. Nem hittételek sorozata, nem sivár erkölcstan: ő maga! erkölcsi életünk mintaképe, üdvösségünk szerzője, minden.

S mig szórakozott szemmel hallgatta a mindenapi élet vidám és egyszerü beszédeit, most értette meg először és legtisztábban a keresztyénség példátlan s mindent átható erejének titkát: milyen egyszerü a tanitás: légy Krisztus!… Milyen könnyü a revideálás, a visszatérés, az örök protestálás: Nézd a Krisztust!… Micsoda fölösleges dolgok agymunkával kieszelni tételeket s elméleteket: ott a Krisztus!… Mi a pap: A Krisztus tanuja!…

Egész fölmagasztosulva nézett, mosolyogva s derülten s mit sem látó szemmel ezekre az emberekre, akik körülötte voltak bennem a Krisztus, mondta magában, én is Krisztus vagyok! Csak én, én nem tudom levetni magamról az embert, hogy isten fia legyek… Óh, mondta s feltámasztotta az arcát: Ardayt a Krisztust hozta hozzám… Le akarta előttem alázni a szegény kis zsidót, aki nem birta cipelni a keresztet, leroskadt, akit gunyoltak, leköptek, mint annyi zsidót azóta, megkorbácsoltak s fölszegeztek s mikor haldokolt, ecetes méreggel itatták: és a Krisztus ember volt: elforditotta a száját… ember volt, nem birta a savanyu ecetet szájában, az inye közt… De hisz ez mindennél nagyobb: ha a Krisztus ennyire ember volt: és mégis tudott Krisztus lenni! ha a Krisztus ugy volt ember, mint én: akkor bennem épenugy ott lehet a Krisztus lelke… ott is van… Hányszor éreztem már magamban a krisztusi lelket..: s nem mertem engedelmeskedni neki…

S most valóban a türő, a megértő Krisztus volt. -237-

– Nem mertem jó lenni, – folytatta. – Szégyelltem, hogy jó tudok lenni, hogy tudnék krisztusi jó lenni… Jó… Nem szégyelltem a büneimet, nem szégyelltem magam előtt, takartam a világ előtt: de magamban ugy őriztem azokat, mint a kincset… s a jóságomat röstelltem: mások előtt nem bántam, ha kitünik, magam előtt takartam, mint a gyöneséget… És ezek mind, mind, mind igy vannak: még a Krisztus tanui is…

És ekkor fölfigyelt egy szóra, bár egyáltalán nem hallotta, amit füle hallatára beszéltek, hallotta, de nem értette, nem haladt velük e percekben, most azonban az Alvintzi kivörösödött, kedves mosolyu arcát látta maga előtt s ezt a kedélyes kijelentést:

– Mindig csak én, mindig csak én legyek a jó?… Csak én egymagam legyek a bárány annyi farkas közt?… Ugy megesznek, mint a semmit!… Neeeem, a kutyák: most megtanitom őket én is… Menjen a dolog az egyházmegyére, menjen az egyházkerületre: akkor majd meglátjuk mi lesz.

A Miklós szeme föllobbant.

– Mi az?… Nem figyeltem, – mondta.

Alvintzi teljes készséggel kezdte ujra:

– Tudod, kedves barátom, téged is óvva figyelmeztetlek, hogy a komenciós levelet alaposan tanulmányozd át, mert ezek a gazemberek ugy kiforgatnak bennünket, hogy példátlan… Az én hitlevelemben benne van, hogy kapok természetben hat öl fát, természetben egy hizott disznót, természetben minden tehenes gazdától két liter tejet, természetben bizonyos mennyiségü buzát, rozsot, árpát s kukoricát, aszerint, kinek mennyi a vagyona… Nos: most én átveszem ezt a hitlevelet s akkor megmutatják, hogy mindezek a dolgok meg vannak váltva. Valahol, valamelyik elődöm, nem tudom milyen okból pénzre váltotta ezeket a természetbeli -238- illetményeket s most én a hat öl fáért kapok tizennyolc forintot… Tizennyolc forint, hat öl fa!… nem hozzák be nekem a fuvarját, a duplájáért, az erdőről… Aztán: a hizott disznóért kapok: kérem egy hizott disznóért: hat forint ötven krajcárt!… tudomisén, száz esztendővel ezelőtt talán ennyi volt egy hizott disznó ára… Minden liter tejért kapok két krajcárt… a falumban van állitólag hatvan tehén, tehát én kapok két forint negyven krajcárt… Hát lehet igy élni?… Most jön az egyházi törvény reviziója: mindenütt a tényleges állapotokat akarják megörökiteni, pláne olyan helyeken, ahol az egyház adóelengedési segélyben részesül, mint nálam is… Hát én megelőzöm ezt a dolgot s most az atyafiakat felszólitottam, hogy nekem természetben adják meg az illetményeket!… Nem azért csinálták ezeket a fizetéseket a mi atyáink igy, ilyen bölcsen: hogy az unokák kijátszhassanak bennünket… Mert jól van: ha elfogadjuk is, hogy a papnak magának is jobb, ha nem természetben szolgáltatják be a fizetést: nem ocsuban és vadkörtében… (az én szegény atyámnál előfordult, hogy eljött egy-egy gazda, azt mondta: tiszteletes ur, nagyon kevés buzám lett, hanem igen szép körtém van, tessék elfogadni komencióban. Szegény atyám, isten nyugtassa, azt mondta: jól van fiam… s hoztak neki egy véka vadkörtét… vackort…) Adják hát pénzben, akkor én megveszem magam. Igen ám, de ha ők nekem hat öl fát adtak: vagyis már ezelőtt háromszáz esztendővel annyira taksálták a pap igényét, hogy neki hat öl fa jár egy évre: akkor ők adjanak nekem annyi pénzt, hogy én azért meg is vehessem azt a fát… Hol kapok én ma három forintért egy öl fát, beszállitva?… Minden évben tartsanak egy gyülést és azon állapitsák meg, hogy minek mennyi az ára…

– Kedves barátom, – mondta mézédes mosollyal -239- Vitéz György s kis kurtára borotvált bajsza feketére volt pederve, – igy azonban ezer percenttel kellene emelni az egyházi adót…

– Én nem tehetek róla… Nem az én igényem emelkedett, nem a papzsák lett nagyobb, hanem a pénz vásárlóképessége lett kisebb: ők? ha nem adják ide azt a hizott disznót: náluk marad! én ajándékoztam nekik! s ha ők eladják: nem hat forint ötven krajcárt kapnak érte… Ez csak a legigasságosabb dolog: adják ide a disznót, ahogy adták száz meg száz éven keresztül… De hát nem a disznó disznó, hanem a paraszt, ej jól mondta azt az én Süttő bátyám, az isten nyugtassa: fiam, a paraszt csak sülve jó, akkor is a fene egye meg.

Nagyot nevettek közösen, akkor beleszólt egy uri ember:

– Kérem alássan, az állam kötelessége ez… Mind az állam kötelessége ma már ez. A papokat fizetni, az iskolákat fenntartani…

– Aj, az állam, – legyintett Alvintzi, – afelől felfordulhatunk. Jár nekem onnan egy kis pénz, nem is papi fizetés, hanem keserves munkámnak a dija, helyettesitettem egy tanitót az állami iskolában, s ne adj isten, nem birom megkapni…

Miklós elszomorodott: már megint összezavarta az élet a tiszta látását… Nem, itt valahol elmérgesedett az élet: sebes lett és eves lett a seb… Itt már egy nagy gyógyitó kurára van szükség… A Krisztus nemcsak türelem, a Krisztus szava parancs is: adjátok meg a császárnak, ami a császáré!… a Krisztus az emberben nemcsak az áldozatra ok nélkül menendő bárány, de az igazság, a közrend, a társadalmi bölcsesség lelke is… És most csodálkozva vette észre, hogy a papok s ő maga is csak elvétve foglalkozik az állam feladatával… Őt megütötte, idegenül -240- érintette, hogy egy idegen ur, lelkétől, müveltségi állapotától, egész lelki konstrukciójától idegen ur az államra háritja a felelősséget a papok eltartására. S ez a tény maga is bántotta őt, „én nem vagyok az állam szolgája“ mondta magában: én az Ember szolgája vagyok… Én az Ige tanuja vagyok s nem rendőre az Államnak… Eszébe jutott, hogy épen a napokban jegyezte föl a papságnak bizonyos foku elfajulását: a grófok papját, aki alkalmazkodó hivatalnoka az embereknek s államnak… Akkor pedig nincs más hátra, mint szenvedni az életért, vérezni és koldusalamizsnákon tengődni… Én az államnak semmit nem árulok, én a magam lelkének értékeit adom át testvéreimnek: lelki dolgokat nyujthatok… a betegnek, a szenvedőnek és a szegénynek… Hogy lehet azt felmérni buzában és fában, pénzben és rangban, mit érdemlek tőlük… A mi jutalmunk nem e földön van…

Hallgatta tovább a könnyü és vidám beszélgetéseket és hallgatott. Megjárhatatlan ez az ut… Fel tudott volna állani s amint van, menni világgá… és ülve maradt… Látta, itt hallgatás sorsa, itt ő nem tud szólani s nem tudja az igéjét kijelenteni… Mint valami boldogabb hazába vágyott valahová… Hová?… A szegények, a betegek, a nyomorultak közé… Mint haza: ugy vágyott utánuk… De akkor mért nem maradt otthon az édes anyja mellett, aki szegény is, bajlódó is, s ha otthon van, mért nem tud beszélni vele… mért van köztük valami idegenség… hová vágyik, mit akar, mire van hát rendeltetve… ah, legjobb volna meghalni…

Ekkor bejött Dékány s ő mélyen megzavarodott.

– No öcsém, hát hogy vág a bajusz? – kiáltott rá rusztikus módján.

Miklós felállott, elmosolyodott s kajánul ezt gondolta: -241-

– Megállj csak, ha a feleségedet elszerződtetem, majd meglátjuk, hogy viccelsz!

Erre a friss és gonosz ötletre elsavanyodott megint: hát ennyi bennem a Krisztus?

– Kedves bátyám jó szinben van, hálistennek, itt van a nagyságos asszony is? – szólt hangosan.

– Itt vagyunk mindnyájan, – felelt egyszerüen az öreg s megszoritotta bizalmasan, szeretettel a fiatalember kezét. – Eredj át hozzájuk.

Aztán még hozzátette, a Miklós kissé megzavarodó mosolyára:

– Már nem is jössz felénk, kutyafülü, ma is vártunk!

S nevetve megfenyegette erős, vaskos ujjával, aztán hatalmasan megrázta az Alvintzi kezét.