IV.

Miklós később tétován átment az asszonyok közé. Soha ilyen habozó és elhatározatlan nem volt. Nem tudta mit keres itt, mint ahogy nem tudta, mit keres egyáltalán az emberek között. Amolyan lefelé szállingó levél volt, még ez az egy kötelesség tartotta itt… átadni egy üzenetet, visszaadni az aranyakat… ha ez nem volt volna, ugy érzi, egyáltalán nem lenne mit keresnie ez életben. Félve, gyötrődve és szorongva ment ki az udvarra, még egyszer megállott a csillagok alatt, felnézett az égre:

– Csillagok, öreg pajtásaim, – mondta s gyermekkora jutott eszébe és apja, aki ugy ismerte a csillagokat… az öreg csillagokat… a magyarok öreg csillagait.

– Ó Uram, – suttogta – adj nekem erőt a legnagyobbra, hogy megtaláljam az igazságot… hogy lássam már egyszer magamat ebben a világban… tudjam -242- már, hogy mi itt a dolgom, mi a szerepem, mi a rendeltetésem… mert én nem fogok visszariadni semmitől, ha egyszer kész leszek, én nem fogom azt mondani, hogy nekem ez elég, hogy én nem veszek magamnak annyi meg annyi fáradságot, hogy én nem vagyok olyan magasztos célra rendeltetve: én igenis a legnagyobbat akarom, én világitani akarok és utat mutatni az igazság felé… de hogy tegyem, mikor nem látom az Igazat!… nem érzem a Krisztust!…

Föllélekzett s elszántan bement a kis előszobába, onnan az irodába.

Első pillantása Dékánynéra esett. Ott ült asszonyok között finoman és szelid mosollyal, kellemes és szép jelenség volt s öreg… A szive hangosan dobogott, amint meghajlott távolról s köszönt neki…

Az asszony igen bizalmasan, igen családiasan, gyöngéden nézett rá, látszott, hogy meg van ijedve a soványságán, látszik, hogy félti őt…

Ő is meg volt szürve szegény, meg volt vénülve, de néha fölnevetett, hang nélkül az asszonyok közt s valami nagy derü volt benne, ahogy csak azok tudnak mosolyogni a világon, akik igen magasra jutottak el. Akik mindent elvesztettek már s mégis élnek…

Miklós hozzá ment, sajnálattal nézte, mennyire elveszett a nyár óta s ugy gondolta, nem fogja megmondani neki az Arday üzenetét… Ha egyéb gonoszság nincsen is benne, az az egy elég, hogy megzavarja ennek az asszonynak már megcsillapodott életét…

– Nézd csak ez hol bujkál, – kiáltott rá Márta, – Margit, Margit, – fordult azonnal vissza s Miklós ijedten nézett arra felé, de Margit nem volt sehol.

Apróságok, semmiségek, eltünő szikrázása a napsugárnak a kavicson, nem is hallotta, mit beszéltek körülötte, neki. Sorra bemutatták az asszonyoknak, érezte, -243- hogy mindenki megnézi, nagyon figyelmesek voltak vele szemben, ugy kezelték, mint egy beteget s csakugyan ugy is érezte magát, mintha betegségből kelt volna fel.

A másik teremben tánc volt, Márta nagyon jól mulatott s csodálatosképen keveset foglalkozott ővele. Minden ujjára volt udvarlója, ő volt itt az est középpontja, elkapatott, elkényeztetett lány, alig lehetett ráismerni. Miklós inkább egy epés arcu kövér öreges nőt volt kénytelen untalan megnézni, nem tudta ki az, pöffeszkedve s hallgatagon ült, egy-egy percig, aztán felállt, elment, ujra leült, kellemetlen egy személy volt s minduntalan megjelent. A többi asszony egészen szomoru jelenség volt. Ezek az asszonyok, akik reggeltől estig a házi dolgokkal vannak elfoglalva, ezek a vidéki kisbirtokosnék a bepréselt füzőikkel, vörös arcukkal, esetlen kéztartással, nagy cipőkkel igazán szánalmasak: milyen derék, talpraesett anyák s menyecskék lehetnek otthon, egyedül, a háztartásban s itt merevek, bárdolatlanok s nem lelik a helyüket. A papné maga mellé ültette Miklóst s eleven szellemmel játszott, mulatott rajtuk, egyenként ismerte őket s minden dolgukat s folyton beszélt azon a csendes, maliciózus hangon, ahogy néhányszor hallotta már beszélni a nyáron.

– A jegyzőné, most vették meg a torjai rétet. Az uramnak ez az ideálja: mint a tüz! csak ugy ég a munka a kezén. Nézze a cipőit.

Halkan nevetett, Miklós is vele mosolygott.

– A kálvinista asszonyoknak van egy nagy hibájuk: igen szeretnek dolgozni – mondta nevetve, igen halkan az asszony, – a kálvinista férfiaknak persze meg egy másik nagy hibájuk van: nagyon szeretik a pénzt. Hogy mit nem tudnak ezek izzadni a pénzért, az hallatlan. Tiszteletreméltó, az már nem is utálatos, imponáló… Dolgos nép az igaz, de a modoruk, az valami rettenetes, persze vagy egyik, vagy másik. -244-

Egy vékony fekete kiaszalt asszonyra nézett, aki csaknem elaludt a társaság közepén.

– Minden este éjfélkor fekszik és reggel három órakor már felkél, de ha nincsen dolga s összeteszi a kezét, már alszik. Szegény, milyen penitencia neki itt lenni, de az ura kivánta, ez hozzátartozik a ranghoz, hogy meg kell jelenni. Most is jobban szeretne otthon lenni, kovászt tenni, mert holnap reggel sütés és a kovászt sohasem bizza a cselédre: mindig maga dagaszt, mert az ura nem eszi meg a kenyeret, ha a más kezéből került ki… Van még kenyeretek holnapra Lina? – szólt át hozzá.

A néni felrezzent, csakugyan, mintha szunyókált volna s kedvesen elnevette magát.

– Van, persze gondoskodtam előre, mert tudtam, hogy ma este nem leszek szabad; de nem az, hanem holnap február 18-adika, holnap érkezik a sógorom a családjával, ha az éjszaka nem alszom, ugyancsak el leszek fáradva, pedig most lesz dolog és a sógorném tudod olyan, hogy ahányszor eljön: mindig egy cseléd. Már előre félek, hogy el kell küldeni a cselédemet, pedig ez még elég tisztességes lány, a Kovács Róza tudod, annak az alvéginek a lánya, Boros lány az anyja, a volt harangozóé, ez még elég emberséges, csak persze ügyetlen, hát az nem fog megfelelni a sógornémnak. Az olyan rigolyás asszony…

Csak meg kell ezeket az asszonyokat billenteni, ugy el kezdenek beszélni, olyan őszintén, háziasan, minden legcsekélyebb takargatás nélkül, válogatatlan emberi egyszerüséggel, mint otthon magunk közt, a konyhában, vagy ha beszalad egy percre a szobába s leül a vendég mellett…

Miklós meglátta Margitot.

Fehér ruhában volt, magas nyaku fehér csipkeruhában. Egyszerü kis ruha, a vállon széles fodor körül, hosszu szoknyája meglibbent, csak épen átrepült valahogy -245- az ajtó előtt, de Miklós megismerte s azonnal megszünt neki az egész társaság: azonnal felgyult.

Mintha tükön ült volna, ugy maradt még a helyén. A papné észre vett valamit, de csak azt, hogy untatja Miklóst a csevegő asszony, akit ha egyszer meginditott, elhallgattatni többet nem lehetett. Azt hitte, a dátum hatott Miklósra: a február 18. Emlékezett, hogy mondta neki, hogy az aranyakat adja vissza, ha tudja, erre a napra, ez a Márta születésnapja s most talán nincsenek meg. Nagyon megzavarodott ő is ezen a véletlenségen, hogy ime a legelső percben emlékeztetés történt e dátumra s nagyon szerette volna megfogni a szegény fiu kezét s a fülébe sugni, hogy maradjon nyugton, a dolog nem sürgős. Az apa egyszer kérte ezen a napon az aranyakat, mikor Arday a szokásos aranyat megküldte, ez volt az oka, hogy akkor ő figyelmeztette rá, hogy e napra hozza vissza. De azóta sok minden eszébe jutott, amire akkor nem gondolt, hisz ha elköltötte, ezeket az aranyakat sohasem hozhatja vissza, ezek mind raritások s kieszelt mindenféle huncutságot, hogy szükség esetén az ura előtt igazolja a dolgot… Először is bevásárolt a bankban tizennyolc különböző aranyat, amelyek valamennyire pótolhatják szükségből az eredetieket, szóval az urától nem félt s nem is valószinü, hogy sor kerüljön rá… Arday most bizonyára nem is fog küldeni… Szóval minden lehetőséget alaposan meghányt-vetett már, csak azt az egyet nem tudta kitalálni, hogy hozza szóba Miklós előtt, hogy oldja fel a szegény fiut kötelezettsége alól.

Miklós fészkelődött, nem birt helyén maradni s nem tudta, szép szin alatt hogy lehetne fölállani s elmennie…

A beszédes asszonyt végre valaki más irányba terelte, és épen az a kellemetlen vastag asszony, aki folyton ott lábatlankodott körülöttük a sánzsán selyemruhájában. -246-

A papné megérintette a Miklós kezét:

– Maga nem táncol!

– Nem.

A papné finoman elmosolyodott, s ez sértette Miklóst, mert ugy érezte, ebben benne volt a kritika, hogy ő nem is alkalmas erre.

– Holnap van a kislányom születésnapja, – mondta aztán a papné minden habozás nélkül.

– Igen? – mondta Miklós elpirulva.

– Beszereztem neki tizennyolc darab aranyat.

Miklós most már egészen megzavarodott s fülig vörösödött.

Értette. Egy pillanatig hallgatott, akkor rekedten azt mondta:

– Kár.

Most az asszony hallgatott.

– Itt vannak az eredetiek.

Ezzel a mellényzsebébe nyult, ahol a kis tekercs el volt készitve, az asszony halálosan megrémült, hogy visszaadja, itt mindenki szemeláttára s csakugyan ugy is történt.

A fiatalember kivette a csomagocskát s egyszerüen a kezébe adta.

– Cukkerli? – mondta hangosan és idegen hangon a papné.

Miklós nem volt ilyen találékony, csak hallgatott.

– Na hát ez nagyon kedves, – és idegesen felnevetett az asszony. Még ilyet nem kaptam; ezt Mártának hozta; maga a legfigyelmesebb ember! S a markában játszott a kis csomaggal, nem tudta hova tenni. Miklós még meg is rémült, hogy elszakad a papir, megint valami baleset lesz, az isten őrizzen, mi minden lesz még?

Hirtelen fel is állott; hanem amint kinézett a terem felé, Margitot már megint nem látta. Erre eszébe -247- jutott valami s visszahajlott. A szék karjára támaszkodott s a papnénak halkan ezt mondta, mintha valami könnyü szellemességet mondana:

– Tegnapelőtt nálam volt Arday és arra kért, mondjam meg nagyságos asszonynak, hogy teljesiteni akarja a lánya kivánságát.

Ezzel elfordult s elment, gyorsan, szinte elugrott. Nem birt magán uralkodni, mint a tolvaj szökött el.

Az ajtóból nézett vissza s akkor megnyugodott, az asszony ott ült a helyén; erre föllélekzett, azt hitte le fog szédülni a székről s átkozta magát ezért a komisz és alacsony módért. De nem; ott ült, mosolyogva, egyszerüen, kissé hidegen s nem nézett feléje.

– Hálaistennek, – mondta magában s úgy érezte, megszabadult az oroszlánveremből.

Margit állott meg mellette, a hangját hallotta, egy kis üveges könyvszekrényt nyitott ki, amiben a falnál ifjusági könyvek voltak s a hangja úgy csengett, mint az angyali muzsika:

– Ugy nem tudom megtalálni, ha nem mondja meg a cimét.

Miklós odanézett, egy alacsony, sovány fiu állott a lány mellett, erős pofacsontjai kiállottak s félszegen nevetett:

– Azt nem tudom, mi a könyv cime, de azt tudom, hogy mi volt annak a kis szindarabnak a cime: Szentgyörgynap éjszakája.

– Forgó bácsi könyvtára?

– Azt nem tudom, mibe jelent meg, csak azt, hogy első vagy második gimnázista voltam, mikor olvastam. Mikor pedig hazajöttünk vakációra, játszani akartunk valamit, nem volt mit, hát én emlékezetből megirtam azt a kis darabot, a leányszerepeket is fiuk játszották… Csak éppen eszembe jutott ez a história most, hogy megláttam itt a könyvek sarkán, hogy ifjusági -248- szinmüvek… Borzasztó szeretném az eredetit olvasni…

Margit nevetett, Miklós hirtelen közbelépett.

– Kezét csókolom, – mondta. – S hogy Margit nem látszott reagálni, – hozzátette: – Matolcsy Miklós vagyok… – olyan könyörgően, olyan alázatosan mondta.

Margit széthuzta gyönyörü, ijjas szájacskáját s sötét szemével ránézett, azok is hunyoritottak s kicsinyek lettek egy villanásra:

– Már mondta egyszer, – szólott.

Miklós elpirult, az lehetetlen, ő ma nem találkozott még vele, de olyan sok embernek mondta meg már ma este a nevét, hogy nem csodálkozott volna, ha tényleg megtörténik.

Amint megfogta a kis lány kezét, hüvös és tiszta kezecske volt az s csodálkozott, hogy ily egyszerüen tudtak érintkezni: azt hitte, szikrák fognak kicsapni ebből az érintésből, szines lángok s mindjárt fölrepülnek a levegőbe… mint a táltosok…

A másik fiatalember még állt, várt egy kicsit, akkor észrevette magát, elszomorodott, csalódottan, bánatosan ellógott s ugy tett, mintha a szekrényekben levő könyvek sarkára irott szók jobban érdekelnék, mint az, akit előbb miattuk megtámadott: e szekrények kis könyvtárosa…

Miklós azonban nem ment el, csak nézett, nézett, csak nézte a leányka arcát édesen és mosolyogva, lógó hosszu kezeit eleresztette.

– Maga nem táncol? – kérdezte mosolyogva Margit.

Miklós nevetett:

– Dehogy nem, ha van aki táncoltasson.

Mindjárt el is röstellte, mit kötekedik ő evvel a kis lánnyal. -249-

Az nem is értette el; de feltünt neki; ujra visszapillantott rá; mintha megütődött volna, mit akar ez? mit jelent ez?

– Ez az iskolájuk, kisasszony? – terelte el Miklós a szót.

– Igen, – mondta Margit.

– És hány iskolás van ebben a faluban?

– Nagyon sok, nem tudom mennyi, öten vagyunk tanitók.

– Öten!… Hát olyan nagy község ez a Musa?

– Maga még nem is tudja milyen nagy? – nevetett Margit.

Miklós is nevetett és csodálatosképpen most először nevetett gyerekkora óta teljesen boldogan, ok nélkül s vidáman. Csak nevetett.

– Szabad kérnem? – állott meg egy szőke fiatalur Margit előtt.

Ez odanyujtotta a karját, de Miklósnak ugy tetszett, hogy elébb rápillantott, mintha inkább vele akart volna keringőzni.

El is pirult tőle, de tehetetlenül engedte át az ismeretlennek a kedvest.

Margit kétszer fordult körbe a teremben s Miklós folyton csak őt kisérte. Mikor másodszor ideértek, táncosának köszönetet mondott s kiállott. A fiatalemberről kétségbeesetten folyt a verejték s dadogva ment tovább.

Miklós már kész kérdéssel csapott le rá: vajjon nem utasitja vissza…?

– Ismeri az örökharag játékot?

A lányka ránézett.

– Örök harag?… – az játék?

Miklós minden pillanatban elröstellte magát: lám, hisz ő, a pap, ő egy cinikus ember, aki mindenből gunyt üz s tréfát csinál, mennyire fölötte van ez a gyermek, -250- ez a drága, ez a szent lény, akinek minden komoly és igaz…

Tétovázva szépitgette magát; hisz ő a levélre célozott. – Kislányok ilyen nyelven szoktak beszélni: örökharag!

– Na igen, azt ismerem. Maga is kislány? Vagy azt hiszi, én kislány vagyok?

– S nem?

A lányka ujra elmosolyodott, oly nemes és bensőséges volt ez a mosolya, már látta nehányszor rajta: ugylátszik ez a lénye igazi harmoniás megnyilatkozása:

– Akinek kötelessége van, az már nem tud…

Nem fejezte be, félt, hogy nagyon is okosat akart mondani.

– Mit nem tud?

– Maga vallat engem?

– Igen.

– Mért?

Miklós csiklandozva nevetett:

– Csak.

– És ha én nem akarok vallani?

– Akkor én fogok.

– Mit?

– Vallani.

– És ha én nem vagyok rá kiváncsi?

Miklós hirtelen rémitően elkomolyodott. Mint a derült égből lecsapó villám, ugy érte ez a szó.

– Szabad kérnem naccsád, – állott meg Margit mellett egy másik fiatal ember, erre ráismert Miklós, az a cigányképü, fehér fogsoru fiu volt, aki az előbb az udvaron komiszkodott. Amint elvitte Margitot, aki most ujra visszanézett s oly szépen, oly kedvesen, mintha a pillantásával vissza akarná vonni, amit a szavával sujtott, mintha a tekintetével mézet akarna hinteni a keserü csipésre… Miklósban ujra felindult saját maga -251- ellen a haragja: nem tudott táncolni, mit nem adott volna érte, ha ahelyett a sok semmiség helyett, amit világéletében tanult, legalább táncolni tudna.