III.

(Ingadozás a sok pénzt igérő jövő s a jelenben kinálkozó rang között. Három remek lövés, mely azonban nem nyeri meg a hölgyek tetszését.)

Másnap a reggeli után Arthur gróf karjára vette a két herczegnőt s a kert lugosaiban fel s alá vezette őket.

Nem ma társalgott ugyan először herczegnőkkel, de a kikkel e fajból eddig találkozott, magasan álltak fölötte és áthidalhatlan ür választá el tőlük. Ha pedig közeledhetett, nem volt kedve vállalkozni, mert a czím és talán a vagyon mellett is nem volt szép a nő. Hiszen a legmagasabb rangú családokban is akad leány, a kinek sorsa, hogy szülői vagy gyámjai olcsón adhassanak túl rajta.

Ezek itt nem gazdagok, de a leány kellemes, sőt elbájoló. Rangjok kétségbevonhatlan s az elhunyt férjnek táborszernagyi czíme magában elég, hogy e nők még az udvari körökben is tündököljenek.

Arthur gróf mindig csak a ragyogó világról beszélt s ha szerénytelen kiváncsiság nélkül tehette, a családnak még külföldön is elterjedt rokonságairól kérdezősködött. Még ha a nők, őket közelebbről érdeklő tárgyra is tértek, ő mindig kedvencz eszméi mellett maradt.

A herczegnő igen világos eszű, értelmes és gyakorlati felfogással biró hölgy volt. És ha egykor férje oldalán kellő szabatossággal is tudta magas szerepét viselni, otthon saját házi körében, különösen pedig leánya nevelésében mindig maradt benne valami, a mi az egykori Bogfalvy Matildra emlékeztetett. -23-

Ilyennek óhajtott ő itt Harasztoson is tekintetni. Ezen természetes és mesterkéletlen modor kedvelteté meg őket a ház asszonyával. De maguk sem tehettek róla, ha Arthur grófnak nagyszabású udvarlási modora újra visszaragadá őket azon idegen világba, melytől a férj halála után végkép különváltak.

Louise herczegnő szellemileg egészen anyja képmása volt. Tökéletesen ismerte saját és családjának helyzetét és soha sem ábrándozott arról, hogy pusztán magas rangjának vonzóereje által oly férjhez mehet, a ki czím tekintetében egyenlő lesz vele.

A herczegnő tehát csak mosolygott, ha Arthur gróf egészen átadta lelkét a szédítőleg fényes rang bámulatára. Egyszer szóhoz jutván, így nyilatkozott:

– A milyen igazi és valódi a mi herczegi czímünk, épen oly nevetséges volna, ha igényeinket a jövőre nézve ezen helyzethez kötnők. Az egész vidék tudja, kik vagyunk? és kik nem lehetünk? Kétkednünk sem lehet, hogy legjobb ismerőink minket maguk között a szegény herczegnőknek neveznek. Ez okból e hangzatos czím inkább teher és alkalmatlanság rajtunk, mint előny és a sorsnak kedvezménye. Nem élhetünk mint herczegnők, mégsem tekinthetjük magunkat egyszerűen bogfalvi közbirtokosoknak. Akaratunk ellen sok olyan dolgot kell tennünk, a mit szívesen mellőznénk s nem tehetjük azt, a mire kedvünk volna. Mindig félünk, hogy valami nevetségest követünk el; mert ha rangunkhoz méltólag beszélünk, azt mondják, megfeledkezünk bogfalvi parányi uraságunkról; ha pedig mint ilyenek lépünk fel, kérdik, hova rejtettük herczegi koronánkat?

Arthur gróf az ilyen bölcs beszédre jóformán nem is hallgatott, képtelenségnek tartván, hogy valaki a földi dicsőségnek legfensőbb fokát, melyet magános ember elérhet, így csekélybe vehesse, majdnem elvesse magától. Inkább arról gondolkodott, hogy esetleg tán épen ő van a sorstól kiszemelve, hogy e bajokon és hiányokon, ha nem is gyökeresen és óhajtása szerint, de legalább -24- főrészben segíthessen és Louise herczegnőt ismét visszahelyezze azon kiváltságos körbe, melyben születési jogánál fogva otthon van.

A leány pedig elvitázhatlanul szép volt, talán épen olyan, minőt az első ifjúságon túl levő férfi leghamarabb megszeret. Daczára hizékony természetének s többé már nem gyermeki életkorának, a fiatal leányi báj, frisseség, kellem és ártatlan kaczérság nem hiányzott nála. A gömbölyű arcz és termet, melyet az üde egészség himpora védelmezett, csábító erővel hatott s a kéjvágyó férfinak szenvedélyét ellenállhatlan erővel ingerlé.

Arthur gróf hamar észrevette, hogy udvarlását szívesen fogadják. Volt Louise herczegnő természetes nyájasságában valami igazi és meg nem hamisított érzék, mely nagyon különbözött sok más nőnek dísztelen örömétől, mely kiüti magát az arczban és a szemek ragyogásában, a hányszor remény mutatkozik előnyös házasságra. Arthur gróf tehát boldog volt s nagyon örült, hogy a ház asszonya félremagyarázhatlan figyelemmel igyekszik a herczegnőket mentül tovább itt marasztania.

Igaz, hogy a leány szegény volt, ő pedig busásan megrakva adósságokkal; igaz, hogy ő több izben kijelenté, tetemes vagyon nélkül asszonyt nem visz haza. De soha eszébe sem juthatott, hogy a szegény leány esetleg még herczegnő is lehet! Oly tulajdon, mely minden eddigi föltevését halomra hányá s mint új és kivételes körülmény jelenék meg, mely a korábbi számítások körén végkép kívül esett.

Aztán jobban megvizsgálva, csakugyan szegény leány volt az ő szíve választottja? E szó: szegény, határozatlan fogalom és ezer értelmezést eltűr. Előtte pedig a bogfalvi 1500 holdas örökség csekélységét a herczegi palást hermelinje túlbőven eltakarta.

És csak most, midőn szeretni kezdett, vette észre, mily nevetségesnek tünhetett fel ő eddig a Dorozsmay házban? Van-e abban józan ész, férfias okosság, ha 30 éves ember tréfál, enyeleg a 14 éves gyermekkel, -25- azon utógondolat mellett, hogy három év mulva még kezét is kérheti!

Elhatározta tehát, hogy ha a herczegnők búcsút vettek, ő is visszatér a fővárosba s eléterjeszti édes anyja előtt házassági szándékát, azután pedig feleségül veszi a nőt, a ki díszt hoz a házhoz, a férjnek pedig a török paradicsom minden kigondolható élvezetét.

Mielőtt azonban e boldog ábrándok beteljesülnének, az irigy sors ő méltóságának uri türelmét nehéz megpróbáltatások alá vetette.

A kertben Róbert, Róza és Esztike sétálgattak. A két utóbbi között komoly fachée uralkodott: mert a ház kisasszonya lelke mélyében sértve érezé magát azon bizalmatlanság miatt, hogy gyermekkori barátnéja nem akarta megmondani, mit beszélgetett oly titkosan a tegnapi ebéd alatt az ő unokaöcscse, kit ő vezetett be a házhoz?

A mérnök azonban észre sem vette a szörnyű változást, mindig kettőjökhez intézé megjegyzéseit s most, midőn oly helyre jutottak, a hol a kert kerítését valamely gazdasági épület fala képezé, mondá:

– Ah, ez pompás hely. Kiváncsi volnék megtudni, mennyit veszt gyakorlottságából az olyan ember, a ki három hónap óta nem lőtte ki pisztolyait.

Ezt mondva, gyors léptekkel tért vissza a kastélyba s nehány percz mulva hóna alatt igen gyanús külsejű szekrénykével érkezett a leányok társaságába.

A mérnök megtölté fegyvereit, azután előkeresé tárczáját, melybe jegyzeteit szokta bevezetni, kitépett onnan egy lapot, s miután arra egy széndarabkával valamit rajzolt, a mi semmihez sem hasonlított, a papirt gombostűvel a falra tűzé, s lőtt egymásután kettőt. Ekkor egyik pisztolyát újra tölté, s rögtön arra eldördült a harmadik lövés is.

A fegyverropogásra a kastély többi vendégei is közeledtek s Louise herczegnő vezérlete alatt még a távolból kiáltozának, hogy mindent helyén kell hagyni, mert -26- ők maguk akarnak birálókul föllépni, hogy a lövészt, ha érdemli, megkoszorúzzák.

Uri háznál soha nem tapasztalt zavar támadt s csak egy meggondolatlanul kiejtett szótól függött, hogy vész és botrány keletkezzék. A hölgyek víg nevetés között értek ugyan a falkerítés alá, melyen a czéllap most is ott fehérlett, de csak egy oldalpillantás kellett s mindnyájan egymásután elhallgattak, elhalaványodtak.

Mit láttak? A szénnel rajzolt ábra ismert arczképet rajzolt eléjük. A három golyó közül kettő a szemet, egy az ajk közepén oly jellemzetes szájat rögtönzött oda, hogy lehetetlen volt Arthur gróf karrikaturájára nem ismerni. A szénnel rajzolt vonalak határozatlanságát az átfuródó golyók nyomai oly csodálatos ügyességgel egészítik ki. Mindenki ráismert az eredetire, de mindenki birt oly gyöngédséggel s elővigyázattal, hogy gondolatát elnyomja és semmit el ne áruljon.

Sőt legelőször is Louise herczegnő adá jelét páratlan lélekjelenlétének, a midőn a czéltáblául szolgált papirlapot széttépte és így kiáltott fel:

– Ezúttal elmarad a koszorú, mert a golyók hibáztak; az egyik nagyon balra, másik jobbra, a harmadik igen alant talált. Mindhárom lövés kerülgette a czentrumot, de egyik sem talált bele. Máskor jobb szerencsét kivánunk a lövésznek.

Arthur gróf büszkébb volt, mintsem hálás köszönetet inthetne herczegi védelmezője felé. Csak azt érzette, hogy iszonyúan meg van alázva, s hogy azon ember, a kit ő gúnyaival üldözött, félelmes is lehet. Egyszerre lezuhanni érzé magát azon magasságból, honnan ez ideig oly megvetőleg nézett alá. Szemével láthatta, hogy ezen mérnökkel szemben hiába folyamodik a nagy urak mentségéhez, mert ha ezen embert megsérti valaki, nem tekint hivatalos állomására, nem kellemes helyzetére e házban, hanem megállja helyét s ha közé vág, aczélszilárd kézzel vívja ki férfias bátorságának elismertetését. -27-

Mit tehetett ő ily elszánt ficzkóval? másodszor: a főúr a munkája után élő honoratiorral?

Elhatározta tehát, hogy tűr, hallgat és semmit észre nem vesz, míg a véletlen alkalmat nem nyújt.

Ezalatt a hölgyek minden áron jó kedvet igyekeztek mutatni, mert csak ez adott reményt a fenyegető vész elhárítására. A jámbor lelkű herczegnő (született Bogfalvy) még vigasztalá is Róbert urat, hogy majd máskor szerencsésebben lőhet.

Ily feszült helyzetben a ház asszonya valami társasjátékot indítványozott, mely falusi szokás szerint sok szaladgálás, nevetés és elfogdosás közt megy végbe s a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a történteket kiverjék fejükből; már tudniillik azok, kik örültek, ha feledhettek és más óhajtásuk sem volt, mint feledni.

Ebéd után, a midőn a társaság a verandán hűs levegőt szítt, a ház asszonya házi gondok czíme alatt a földszinten fekvő könyvtárba, mely egyszersmind földesuri legfensőbb kabinet is volt, karszékbe veté magát s egy előcsengetett szolga által Róbert urat hivatá.

A szigorúságot hirdető hely, az ünnepélyes meghivás, jobban mondva megidézés, előre tudtul adá az ifjúnak, hogy e találkozás az «ad audiendum verbum» komolyságával bír. Tudta, hogy most jól megmossák fejét.

Nem is csalódott. Dorozsmayné redőzött homlokkal hosszú nagybőjti prédikácziót tartott. Nem helyeselte Arthur gróf ingerkedéseit, de határozottan rosszalta az erre adott nagyjelentőségű választ.

A mérnök alázattal hallgatta végig a dorgálást; egy szóval sem menté magát s végül mondá:

– Legyen megnyugodva, drága nénikém, úgyis e mai nappal minden surlódásnak örökre vége van. Épen most kaptam az államvasuti igazgatóságtól sürgős rendeletet, hogy itteni munkámat adjam át segédemnek s haladék nélkül menjek három tervezett állomással tovább s így holnap virradat előtt már útra kelek.

Dorozsmayné kétkedni látszott ezen állítás igaz voltán, -28- de midőn a mérnök, saját igazolására, kabátja zsebébe nyúlt s a hivatalos rendeletet eredetiben akarta előmutatni, szólott:

– Elég. Nem szeretem családom körében az «okmányokkal támogatott bizonyítékokat». Ha nem hiszek a szónak, még kevésbbé hajlok meg a nagy pecsétes levelek előtt. Mehetsz, mikor akarsz, de ne feledd, hogy míg élek, mindig itthon vagy e háznál és halálom esetére sem feledkezem el unokaöcsémről.

– Kérem, nénikém, ne beszéljünk ily dolgokról.

– Van pénzed?

– Engem a kormány tisztességesen fizet, s ezen vendégszerető vidéken alig van kiadásom. Most is különös bizalom és kettős díj mellett utazom újabb rendeltetésem helyére, a hol ezelőtt két alámrendelt működött. Az egyik a vasutat posványon keresztül pilotákra épített gránit-viaducton akarta keresztülvinni; a másik elkerülte a posványt, de neki vitte a vasutat egyenesen a falunak s ott nemcsak a bárónak kastélyát, de még a pápista papnak gót templomát is leromboltatni javasolta. Nekem egy harmadik irányt kell feltalálnom, hogy csatlakozási pontot keresve, kényelmesen beroboghassunk a hatvani indóházba.

Ezzel vége volt az audiencziának. -29-