IV.

(Van ebben egy párocskának igen vad-érzékeny eljegyzése; egy másiknak pedig rögtönzött és igen prózai egybekelése.)

Másnap, bizonyos okok folytán, Dorozsmay Róbert mérnök helyénvalónak találta utazását ebéd utánig elhalasztani.

Láttuk már, hogy a reggeli s az ebéd közötti órákban volt azon időpont, melyben Harasztoson hivatalos intézkedések mentek végbe. Ekkor adá tudtul a ház asszonya akaratát, döntő itéletét «urbi et orbi».

Ott ült tehát a könyvtárban, férjének zöld bőrrel borított karszékében s becsörgeté a «táblaterítőt», mint leghivatalosabb egyéniséget, s ez által kéreté Berenczeyné barátnéját és leányát, Róza kisasszonyt, hogyha nekik is úgy tetszenék, igen szívesen látná őket egy rövid szóra.

Egy másik közönséges szolgával Róbert mérnököt hivatá, a ki valószinűleg nem nagyon távol rejtőzködhetett, mert nehány másodpercz elteltével már hódolt a megidéztetési parancsnak. A néni csak kezével intett neki, hogy üljön le valahová, a hol széket talál.

Csakhamar azután jött Berenczeyné is leányával, s miután ezeket pompás selyemkarszékekbe ülteté, haladék nélkül így szólt:

– Van itt a háznál két engedetlen gyermek, kiknek rossz hirét hallottam. Kémeim azt súgják fülembe, hogy Róbert öcsém hirtelen férfi akar lenni s a kastélyba mulató egyik kisasszonykának olyan dolgokat mondogat, -30- miket a verseskönyvekben szerelemnek szoktak nevezni.

Ezen bekezdés hallatára Róza kisasszony felugrott székéről s nem gondolva meg, hogy így legegyenesebben magára vall, követte természete hajlamát, melyet Isten emberbe és állatba öntött, hogy a hol veszedelem üt ki, a legelső védelem a megfutamodás.

Mint az ívről lepattant nyílvessző lövődék az ajtó felé, de anyja sem rest, utána iramodik, útját állja, feltartóztatja s karjaiba ragadja.

– Hova szaladsz a nagy világba, a hol utól nem érnélek? Ne félj, ülj mellém, mert anyád mellett nem lehet bántódásod.

– Róbert öcsém, – folytatá Dorozsmayné, – igaz-e, hogy te itten jelenlevő Berenczeynének leánykáját, Róza kisasszonyt szereted, s ha hozzád megy, elveszed feleségül s boldogul élsz vele holtodiglan, holtaiglan?

– Igen! – felelé a szögletből Róbert mérnök oly hangon, mely a leányka fülében úgy hangzott, mintha kisértet szólalna meg a kályha mögül, – szeretem, s ha hozzám jő, életemnek nem lesz más czélja, mint őt boldoggá tenni.

– Hallotta ezt Róza kisasszony?

Hallani ugyan nagyon is jól hallotta, de felelet helyett úgy elbujdosott édes anyja fodrainak és csipkéinek felhőjébe, hogy a két asszonynak mind a húsz körmére volt szükség, míg onnan napfényre hozhaták.

– Felelj! – mondá most a néni bizalmasabb hangon.

– Csak azt mondd, – folytatá az anyja, – a mit gondolsz, a mit érzesz.

De a szegény kis leány azt hitte, mindjárt rászakad a terem boltozata. Úgy pihegett, mint a csapó-kalitkában megfogott madár. Hiába biztatta, ölelte, csókolta anyja; mindent eltűrt, mint az oltáron álló szent szobor, csak hangot nem adott.

– Gyermek, – szólt Berenczeyné, – e pillanatban egész élted boldogságáról kell határozni. Nézd Róbert urat, mily esdekelve tekint rád s várja nyilatkozatodat. -31- Mi téged semmire sem kényszerítünk. Szabad vagy s akármit felelsz, azontúl is legkedvesebb leánykám maradsz. De ha föl vagy szólítva, az udvariasság követeli, hogy igen-t, vagy nem-et felelj.

Még ezen anyai oktatás sem fogott rajta. Szerencsére Róbert szólott közbe:

– Kedves, drága Róza kisasszony; egyetlen angyalom, reményem és boldogságom!

Ezen «rövid, de velős» szónoklat végre hatást látszott igérni; mert lassan és félénken fölemelé fejét a leány s valamit súgott az anyja fülébe.

– Mit mondott? mit mondott? – kérdék a többiek.

– Azt mondta, – felelé Berenczeyné, – a mint a mama parancsolja.

– Nagyon helyes, – bátorítá Dorozsmayné, – de nekünk fönhangon kimondott szóra van szükségünk. Oly nehéz az, ha szeretünk, azt mondani, igen, ha nem szeretünk, csak megrázzuk a fejünket?

Erre a kis leány nagyon világosan megrázá a fejét.

– Hogyan! – kiáltának mindnyájan. – Nem szereti?

A leányka ismét megrázta fejét és anyja fülébe súgott.

– Ah, ez már más; csak arra felelt tagadólag, hogy nem oly nehéz igent vagy nemet válaszolni.

– Helyes, derék, – kiáltá Dorozsmayné, – tehát ha nem nehéz, halljuk azt a piczi kis szócskát.

Erre aztán elszállott mégis a leányka ajkáról egy alig érthető hang, mely igen, de nem is lehetett. De miután fejét most nem rázta, hanem csendesen lehajtotta, az egész társaság egyhangulag úgy fogadta, mint beleegyezést.

Róbert előrohant, hogy hálát rebegjen s meg akará csókolni imádottjának kezét. Ezen igyekezet alatt nyílást talált a leányka s kifutott a teremből. Vissza sem nézett az ajtóból, különben észreveheti, hogy ezúttal nem veszik üldözőbe.

– Most azonban – szólt határtalan úrnői hangon Dorozsmayné – az eljegyzés megtörtént, s ha Isten -32- éltet, meg is tartjuk itt nálam a lakodalmat mához két esztendőre.

– Hogyan! két esztendőre?

– Én hármat mondtam volna, – veté közbe az anya.

– Kettő elég. A 18 éves kor előtti házasság nem hoz szerencsét. A leánynak van ideje várni. Róbertnek pedig sok a dolga, s ki kell magát tüntetnie pályáján hivatalbeli főnökei előtt. Házassági ajándékul készen fekszik számatokra nálam 50,000 forint. Egy szót se! Egyetlen élő rokonom vagy s minden hálálkodás sértené fülemet.

Ezen érzékeny, helyesebben mondva kissé diákos színezetű eljegyzés után Arthur gróf is visszatért a fővárosba s ott édes anyja, özvegy Bendeffy Károlyné előtt mindent elmondott, a mi vele Harasztoson, a Dorozsmay háznál történt s kijelenté, hogy Hohenmark Louise herczegnőt nőül venni szándékozik, de édes anyja beleegyezése nélkül eddig még kötelező igéretet nem adott.

Arthur gróf azonnal tapasztalá, hogy édes anyja a házassági terv hallatára épen nem lelkesedik föl. Uri szokás szerint a legfőbb kifogás a vállalat pénzügyi oldala ellen emelkedett. A czím szép, a leány derék, de a hozomány megdöbbentőleg vékony. A fiatal gróf birtokai pedig már eddig is több mint fele értékig adóssággal terhelve lévén, úgy mutatkozott, hogy anyjának aligha igaza nincs.

Másnap már örvendett, hogy a kimenthető folytonos udvarláson kívül egy határozott szót sem hagyott zálogban. Még fel-feltünt olykor kéjvágyó szeme előtt a teljesen kifejlődött és gyönyörre ingerlő női alak; de mit használ ez ott, a hol főleg sok pénzre van szükség? A kielégített szerelem hamar elröpül s mi marad azután? unalom, bánat, örökös pénzzavar egy pillanatnyi eltántorodás miatt.

Harmadnapra már útban volt. Bécsben csak meghált, onnan pedig egyenesen Párisba, a szomorodott -33- szívek vigasztaló Mekkájába robogott azon elhatározással, hogy fölkeresve régi pajtásait, a világváros örömtengerébe fulasztja lelkének keserűségét.

És Louise herczegnő!

Rajta is beteljesedett, hogy várt leány várat talál.

Ezen évben október havában Budapesten időzött az udvar és itt tartá üléseit az osztrák delegatio.

Egy udvari tánczvigalom alkalmával megpillantá a 68 éves dúsgazdag Burghammer herczeg a vigasztalást kereső szép leányt; nagyokat pillantgatott rá, megreszketett egész testében, azután pedig bemutatván magát, udvarolt, szépeket mondott, vallomásokat tett s még advent első vasárnapja előtt nőül vette.

Ennyiből áll rövid leirása azon prózai egybekelésnek, melyről jelen fejezetünk tartalomjegyzékében előre szólottunk. -34-