V.

(Egy pár képviselő megy az országgyűlésre.)

Három teljes év után történt.

Szép őszi éj volt, a midőn a magyar államvaspálya gyorsvonata keletről Kolozsvárra érkezett.

Csinos fiatal ember ült egy második osztályú waggonban, s míg fénylett a nap, kedvteléssel gyönyörködött Erdély kies vidékein, de a sötétség beálltával örömest elszundikál, ha keblét erőszakosan nem feszíti a gondolat, hogy ő most bevégezte tanulmányait, kiszabadult atyjának szárnyai alól, új életpályára lép s bejut a nagy világba. Már tudniillik azon szűkkörű foglalkozási térbe, melyet Magyarország az ő hű fiainak nyújthat.

Ezt a fiatal embert báró Gencsy Pálnak hitták s eddig Kolozsvár volt a legszebb város, a mit látott. Otthon meglehetősen szűk körülmények között nevekedett. Volt három leánytestvére, hanem élt a házban atyjának testvére, Zsuzsi néni, a kinek épen annyi birtoka volt, mint atyjának, idősb Gencsy Pál bárónak, s a ki mindig azt mondta, mindenét, a mit e földön bír, egykor Pál öcscsére, kit rendesen fiának is nevezett, hagyja, de csak úgy, ha jól viseli magát.

Szerencsére e kifejezés alatt Zsuzsi néni nem nagyon sokat értett. Nem bánta, ha Pál öcscse bizonyos határon belül korhely diák is volt; nem sokat gondolt vele, ha az iskolai év végén csak azt hozta haza, a mi rajta volt, mellé egy vagy kétszáz forint adósságot. -35-

Az első harag és komoly kitagadási fenyegetés akkor tört ki, a midőn híre futamodott Gencsen, hogy Pál úrfi fényes nappal, délelőtt tiz órakor, karonfogvást kisért föl egy színésznőt a próbára. E szörnyű romlottságot valami irigy lélek megírta Gencsre és Zsuzsi néni innentúl folyvást rettegett, hogy a család egyedüli és utolsó reménye azt a «személyt» feleségül veszi. Mert a néni gyermekségétől fogva úgy tudta, hogy férfi csak oly nővel mehet végig az utczán karöltve, a kivel az egyházban mint jegyeseket kihirdették s nehány hét mulva az esküvő is bekövetkezik.

Bámult tehát Zsuzsi néni, a midőn öcscse befejezve az egyetemi tanfolyam utolsó évét, szokott módon igen kopottan, podgyász nélkül érkezék az apai házba, de egyedül! Szemének sem akart hinni, hogy nem lát leszállni a kocsiról egy kifestett dámát; nincs a saroglyában nagy koffer s legalább kilencz tarkánál tarkább kalapskatulya.

Különben pedig a hozott iskolai bizonyítvány nem volt sem jobb, sem rosszabb a szokottnál, az adósság sem két akkora a tavalyinál, tehát bútlan örömnap derülhetett fel a gencsi udvarházban.

De azért Zsuzsi néni alig várta, hogy kemény nagybőjti prédikáczióval lássa el a rossz fiút. Nyomtatásra érdemes beszédet tartott a városi gonosz és szívtelen asszonyokról, kik a romlatlan ifjúságot elcsábítják és a veszedelem örvényébe zuhintják. Sűrűn hulltak ezalatt könnyei, míg végre maga vigasztalá Pál fiát azon álnok és hűtlen szépség miatt, ki őt bizonyosan egy gazdagabb udvarlóért hűtlenül elhagyta s neki annyi bút, bánatot és szívbeli gyötrelmet okozott.

Az ifjú csak hagyta beszélni a nénit, mert ez volt a legjobb methodus vele a békét újra megkötni. Tudta, hogy a ki őt figyelemmel végig hallgatja, az nemcsak bocsánatot nyer, hanem még meg is dicsérik, mily okos és szófogadó ember lett belőle.

Arról a karöltve történt sétálásról pedig úgy elfeledkezett már, mint a tavalyi kalendáriumról, vagy a multkori -36- szent beszédről, melyet a templomban szundikálva hallgatott végig.

A kemény leczke után a néni két vég finom gyolcsot adott ajándékba fehérneműre, s egy 100 forintos bankót zsebpénzül az utolsó vakáczióra.

Ezt a Pál bárócskát látjuk mi ma a kolozsvári pályaudvarba megérkezni, dúsan ellátva mindennel, a mi a gencsi házból, Zsuzsi néni huzófiókjaiból s a nem nagyon messzi Marosvásárhely boltjaiból kikerülhetett. A podgyászos kocsiban két hatalmas börönd volt megrakva a szükségesekkel. Zsuzsi néni ősi szokás szerint egész tepsi pogácsát, hideg pecsenyét és szebeni turót rakott az utitáskába, hogy meg ne éhezzék drága öcscse a hosszú úton. A ruhaneműek közé diót, aszalt szilvát is rejtett, hogy kellemes meglepetésben részesüljön, ha holmiját kiszedi. Még az urat megillető szolgáról sem feledkeztek meg. Ott pöczkösködött hátrább valahol hű lófejű székely Varjas Andoriás uram, a kire rá volt bizva, hogy úgy vigyázzon a méltóságos úrra, mint a szeme fényére.

Esti 10 óra után tovább indult a vonat Kolozsvárról, de akkor már Pál úr nem egyedül ült a kocsiban.

Kérem, ne tessék gyanakodni s azt gondolni, hogy fekete bársonyruhás és regényszerűleg elfátyolozott gyönyörű nő ült melléje, mert Pál úr ily szomszédságra annyira nem vágyakodott, hogy azon tíz percz alatt, míg a vonat állott, úgy fújta csibukjából a török dohány füstjét, hogy a szépnemnek bármely fajtájú példánya sem merészkedett volna közelében megtelepedni.

Hanem a ki mégis belépett, magyar ruhás, karakán bajuszú, mintegy 50 éves hazafi volt, a ki azonban szeliden és nyájasan üdvözlé utitársát, kényelmesen elhelyezkedék s bemutatá magát.

– Bogárdy Zoltán, országgyűlési képviselő.

– Örülök. Én is képviselő vagyok. Gencsy Pál Csikszékből.

– Báró Gencsy?

– Úgy neveznek. -37-

– Csak azért kérdeztem, mert a báró Gencsyék jófélék, míg a közönséges Gencsy ember zsebbevalójának átkozott bécsi szaga van. Ördög bujjék, a mennyi pecsovics van a világon. Most pedig szervusz pajtás, Isten hozott, mégysz Pestre?

– Úgy van. Holnap megnyílik az országgyűlés s nem akarnék az ünnepélyről elmaradni.

– Hm, talán csak nem vagy ily fiatal létedre Tisza-párti?

– Engem mérsékelt ellenzéki programm mellett választottak.

– Fából vaskarika; se hideg, se meleg, az ember nem tudja, húst eszik vagy halat? Mondhatom, nem a jóféle Gencsyeknek való szerep. Ezek közül egyet Martinovics apát idejében kicsiben mult, hogy le nem nyakaztak. Sokba került a választásod?

– Mindössze 20 hordó pálinkát verettünk csapra.

– Sok, nagyon sok. Én olcsóbban jutottam hozzá. Azt mondtam a hű magyar népnek, hogy mindennek ellene szavazok, a minek adószaga van. Ezzel az enyém volt a többség, az ellenfél pedig összesen 90 szavazatot kapott, pedig államtitkár volt a jámbor és szép csomó pénzt osztott ki a máséból. Mérsékelt ellenzék! Mi az ördög ez? Vagy úgy opponáljon az ember, hogy vérét, veséjét kibicskázza az ellenfélnek, vagy üljön otthon és számítsa, mennyire van az adóval hátralékban? Ha a magyar Robespierre volna a miniszterelnök, vagy a respublika elnöke, annak is opponálnék. Mert kormánynak lenni s a hazát elárulni, az az egész világon egyértelmű.

– Hiszen meglátom, mi tevő legyek. Meghallgatok mindenkit s a mellett szavazok, a ki meggyőzött az ész fegyverével.

– Hej, öcsém, de meglátszik rajtad, hogy az ujságból ismered a képviselőházat; mert a ki minden párt szónokát meghallgatná, hat hét alatt az őrültek házába kerülne. Van már Pesten szállásod? -38-

– Lesz, ha keresek és találok. Egyelőre vendéglőbe szállok.

– Ajánlom a Sas-t vagy a Vadászkürt-öt; a többi fölfelé nem is Magyarország többé, hanem Európa.

– Alig várom, hogy lássam a fővárost. Sokat olvastam felőle, de még nem láttam.

– Majd jól lakol vele. Különben Budapest meglehetős fészek, nem hal meg az ember benne éhen, ha pénze van. Folyvást építik, javítják, czifrázzák. Csakhogy a midőn elkészül valami új, akkor veszik észre, hogy másutt már tíz év előtt megunták az efélét bámulni.

– Engem a társadalmi élet érdekel főképen. Mindketten erdélyiek lévén, kérni foglak, vezess be nehány jó helyre.

– Attól függ, ki mit nevez jó helynek. Részemről olyan helyre, a hol az én finánczolatlan dohányom füstjét nem fujhatom a háziasszony szemébe, be sem tenném a lábamat. Neked pedig olyan hely kell, a hol theát isznak s az egyik kilencz rőf hosszú szonátát a másik után hallgatják végig. Inkább strázsát állok 20 fok hidegben éjjel, a sóház kapuja előtt!

Mindjárt most előre meg kell jegyeznünk, hogy Bogárdy Zoltán műveltség tekintetében egészen más ember volt, mint beszélt, hanem nagyon mulattatta őt, ha ismeretlen emberrel egy kis pajkos tréfát űzhet.

Így tartott a beszélgetés Nagyváradig, míg kifogyván a tárgyból, elszenderültek. A fiatal ember édesdeden szundikált, Bogárdy Zoltán pedig olyan mérgesen hortyogott, mintha valamelyik miniszter simogatná az állát.

Nap feljöttével átsiklottak a szolnoki hídon. Czegléden pedig egy vörös öves főtisztelendő úr ült melléjük.

– Patvarba vele – súgá Bogárdy Zoltán oly hangon, hogy a kocsi ablaka mellett átjárdaló conductor is meghallhatta volna. – Reggel pappal találkozni, bizonyos szerencsétlenség. Most már kedvünk szerint sem diskurálhatunk, mert beszélhetsz te ezen urak előtt -39- akár a kukoriczahántás elméletéről, mindjárt élczet és szándékos czélzást találnak abban a pápa csalhatatlansága ellen.

– Ad vocem pápa! – folytatá jól kiabálva. – Öcsém, képviselő-társam! Mihelyt alakulva lesz a ház, indítványt teszek és számítok szavazatodra. Magyarország a pápától kapta a koronát és királyi czímet. Nagylelkű nemzet lévén, a háladatosság regulája követeli, hogy most, midőn ő szentségétől a Garibaldi-király elvette birtokait, mi «regnum marianum» szerezzük vissza neki. Indítványom, hogy határozatilag szólítsa fel a ház a püspököket és káptalanokat: adják a pápának kárpótlásul összes jószágaikat.

A mi szegény Pál bárócskánk mintha tüzes vaslóczára lánczolták volna, oly kínos pillantásokat vetett a papra. Talán megemlékezett Zsuzsi néni számtalan oktatásai közül azon intésre is: «jól jegyezd meg a napot, melyben megbántottad a papot». Mert a mit most hallott, az már vallásháború volt, ha nem is az országban, legalább a vasuti coupé-ban.

Annál nagyobb volt csodálkozása, hogy a pap csak nevetett s nagyot tubákolt. Úgy látszott ismeri is Bogárdy Zoltán úrnak becses személyét, s tudta, minő sors szokta érni indítványait. Mert hiába, ha nagy is az ingerültség az olasz király, ezen «Julianus Apostata» ellen, a harag mégsem terjed annyira, hogy a szent, vagy bűnbánó királyainktól nyert latifundiumokat oda adnák annak, a kiről folyvást hirdetik, hogy földi királyság nélkül ezen «nem e világból való» hatalom magasztos hivatását nem gyakorolhatja.

Ezalatt rohant a vonat előre. Már magaslani kezdtek nyugaton a budai hegyek kéklő gerinczei. Szent-Lőrinczen túl megpillantották a napfénytől világított királyi palota homlokzatát, s midőn beérkeztek a pályaudvarba, a képviselő urak a legközelebbi viszontlátásig búcsút mondtak egymásnak.

Bogárdy Zoltán, mint demokrata, a lóvonatú vasúton csörgött be, a míg Gencsy Pál báró, mert sok podgyásza -40- volt, kétlovas bérkocsiban tartotta ünnepélyes bevonulását.

Természetes, hogy Varjas Andoriás uram is előkerült, még pedig igen felizgatva, s alig kapaszkodott fel a bakra, azon hitben, hogy itt a «székely nyelvet» senki sem érti, mondá:

– Báró úr, felséges jó hírt hallottam az úton. Azok beszélték, kikkel együtt ültem. Hetedhét országban, még a tengeren túl is, nincs oly gyönyörűséges szép és gazdag leány, mint most Pesten, a Nádor-utczában Dorozsmay Esztike kisasszony.

– Mi gondunk nekünk arra?

– Kérem alásan azt gondoltam, ha az a kisasszony legszebb és leggazdagabb Pesten, az én méltóságos uram pedig a legelső gavallér Csikszékben, milyen jó volna, ha ilyen szép feleséget vihetnénk haza, Gencsre!

– Bolond kend Varjas Andoriás uram.

– Az már igaz. Eljöttünk ide messze földről, de csak Isten a megmondhatója, hogy találunk haza?

– Vigasztalja magát. Eddig sem a kend kezére bizták a tüzet okádó vasparipa gyeplőjét; a ki ide hozott, majd haza is talál. -41-