VI.

(Megnézik a fővárost, meghallgatják a jövő zenéjét és látnak valakit a páholyban.)

Másnap szokott szertartással végbe ment az országgyűlés megnyitása; fájdalom, Gencsy Pál bárónak magas jelenléte nélkül. Mert az a szép violaszín magyar nadrág, melyet Marosvásárhelyt a legdivatosabb szabó remekelt, a nagy sietségben otthon maradt. Azóta bizonyosan megtalálta Zsuzsi néni s bánatában anyai könnyeket hullat rája.

Búsan és elégedetlenül sétálgatott tehát a fiatal báró a város utczáin s követve a járdát tipró közönséget, kijutott a Dunapartra.

Tetszett neki, a mit látott, de legfőkép érdekelte, hogy itt senkit sem ismert, őt sem ismeré senki. Ezen gondolathoz eddig nem volt szokva, mert Kolozsvárott a leguriasabb körökben mindenki öcsém, bátyám, húgom, néném volt vele. Ha pedig megyéjében megjelent, mindenütt suttogták, ahol megy a fiatal Gencsy báró, vajjon merre jár? kit keres? mi dolga, miféle mulatsága akadt?

Összehasonlítva magát az utczákon özönlő sokasággal, volt annyi önbizalma, hogy személyét a szerencsésebb halandók közé sorozhatá. De azért őt senki meg nem nézte, senki iránta érdeket vagy csak kiváncsiságot sem tanusított.

– Ha én most a Dunába ugrom, holnap megemlítik a lapok, hogy egy jól öltözött ismeretlen a habokban kereste és találta megszabadulását ez árnyék világtól. -42-

Sok utczákat járt végig és el kellett ismernie, hogy szebb házakat lát, mint Kolozsvárott, a boltkirakatok is gazdagabbak. Az emeletekben az ablaksorok mind lakott szállásra vallottak, tehát sok jómódú embernek kell itt élni, a ki ennyi házat betölt, s fizetni képes a lakásbért.

Egyszerre, a mint befordul egy saroknál, kibe botlik? Ő volt: mult éji utitársa, Bogárdy Zoltán.

De minő változás! Az egész tegnapi emberből csak a karakán bajusz volt a régi. Öltözete divatos őszi kabát, nyakkendője elegáns csokorra kötve, kezén szürke keztyű, uri módon játszik aranygombos pálczájával; csak a magas hengerkalap hiányzik, hogy ne valami párisi uracsot lássunk szemünk előtt.

– Ah, te vagy Pál? örülök, hogy látlak. Nézed a várost? Mondtam, türhető fészek, de szépnek csak azok tarthatják, a kik 1848 előtt is ismerték. Akkor a mi ma látnivaló, mind hiányzott és mégis nagy híre volt az országban. Jurátus koromban a hajón ingadozó fahidat bámultuk; ma három kő és vashíd áll, mindenik más szerkezettel, s mindenik külön remeke az építészetnek. A folyam partja olyan volt, minőnek Árpád apánk találta. Most a nagy utczákon lóvonatú vasut, aszfaltjárda, mesterileg ültetett fasorok. A főterek megannyi tündéri kertek; egész éjjel ragyog a gáz tiszta fehér lángja.

– Tehát haladtunk.

– Képzelhetsz oly időt, melyben az akadémiának saját palotája sem volt? A posta megfért valami ronda bérházban; a távirdának nevét sem hallottuk. A József- és Erzsébet-tér vásáros bódékkal, talán laczikonyhákkal ékeskedett. Az orvosi egyetemet kórházastól együtt beszorították a Hatvani-utczai fészerbe. A vegytan előadására elég volt egy sötét lyuk.

– Örülök, hogy mindez ma másként van.

– Fiatal emberek, ha tudnátok, mi volt hajdan a pesti egyetem! A tanári kar (csekély kivétellel) tudatlan, gyakran félbolond, a kivel mi tanulók gúnyt űztünk. -43- Az osztrák kormány szedte ide össze a legnevetségesebb figurákat, úgy hogy a professzorok kollégiuma válogatott majomarczgyűjtemény volt. Buta servilismus és a trienti zsinat hitvallási ágazatai uralkodtak még a természeti tudományok fölött is. Én tudom, a ki itt jártam iskolába.

– Hogy lett belőled mégis ilyen tudós politikus?

– Ha tanítlak, akkor hallgass. Lássuk az építészetet. Nézd e házakat s mindenikéről megmondod, melyik évtizedben épült? S ha minden régibb épületet megnéztél, elismered, hogy harmincz év előtt Pesten az architekturáról azt sem tudták, minő fán terem? Építőmester, ács, kőműves akkor is volt; ezek rakták ide téglából, kőtöredékből és vakolatból e szörnyű falakat. Jámbor lelkű Hild építőmester merészkedett itt először a házak közepére, vagy két szélére, nehány lapos pillért odabiggyeszteni. Mindjárt ki is kiáltották lángésznek, megbizták a lipótvárosi bazilika tervezésével, s mi lett belőle? az égbe nyúló kúp, melyre már a vasfedelet is felhúzták, összeomlott, a templom külső falait pedig egészen át kell alakítani.

– Hol lesz az országháza?

– Arra nem vezetlek, mert ott ma még csak por, pocsolya, árok és szemétdomb van. Félek, megszürkül a bajuszod, míg az új házban perorálhatsz. Azonban kettőt ütött az óra, menjünk ebédelni.

– Pártolom az indítványt. Hova megyünk?

– Majd jó helyre viszlek. De ne félj, nem véres szájú politikusok közé, mert az nagyon unalmas; mindegyik felül akarja haladni a másikat a «Csákány Laczi» stylusban, aztán csak otrombaság származik a vetélkedésből. Nem szenvedhetem kés, villa, pohárcsörgés között a pártvitákat, de még a czigányzenét sem, ha ebédelek.

– Még a czigányzenét sem? Hah! tetten kaptalak: hazaáruló!

– Elmégysz este a színházba? -44-

– Megbiztam legényemet, szerezzen jó zártszéket a földszinten.

– Legényedet? azt a székely góbét? No az ugyan nem kap, de majd segítek a bajodon. Én már korán reggel két zártszéket hozattam. Az egyiket egy szép asszony számára, a ki a mult ülésszak alatt szívesen ült mellettem, most azonban «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám sem akar ismerni.

– Köszönettel fogadom a jegyet; de szabad lesz megfizetni az árát?

– A mint tetszik.

Ebéd után elváltak s mindketten hazamentek pihenni az álmatlanul töltött éj után.

Midőn pedig a fiatal báró a színházba lépett s helyét elfoglalá, már ott találá bőbeszédű képviselőtársát.

Időközben már gondolkodott a fiatal ember: tulajdonkép miféle ember lehet ez a Bogárdy Zoltán? Mindenesetre derék gyerek, csakhogy a beszédét nem kellett betűértelemben venni.

És mintha csak ő rá vártak volna a színházban, rögtön rá kezdték a nyitányt.

Működött Wagner Rikhard csodálatos múzsája. A hangszerek zúgtak, csörömpöltek, sípoltak és sivítottak; majd alábbhagyott a falakat repesztő harsogás s arra hegedűk, fuvolyák permeteztek, végre oly vékony selyemszál lett a dologból, mint a méh dongása, a szúnyog sziszegése, de midőn azt várta volna a hallgató, hogy mindjárt «elfogyott a nóta», egyszerre olyan bumm-ot ütöttek a nagy dobra, hogy az egész színház megijedt és keresztet vetett magára. Az is, a ki el volt merülve a zeneélvezet bájaiban, az is, a ki illedelmesen elszundikált.

Így ment ez jelenetről jelenetre és a hallgató soha sem tudta, minő kikeresett meglepetés vár rá a legközelebbi ütenyben. Pedig a zenében, mint a versben, rímet és kötött formákat keresünk, itt pedig semmi más, mint végtelen czikornya, viharos bömbölés, vagy a lágy zefirnek elszálló sóhaja, mely úgy van összetákolva, -45- hogy sehol sem kezdődik, sehol nem végződik, csak mikor a szerző is kifogy mesterkéltségeiből.

– Tetszik neked ez a muzsika? – kérdé az ifjabb hallgató idősb pártfogójától.

– Egyebet nem mondhatok, mint hogy bámulom az embert. Hogy szerezhetett annyi zenei tudományt, ha lelkében nincs gondolat, fönség és poezis? Engem ingerel, fáraszt, rászed, megcsal, de magával el nem ragad. Pál! ez a czinczogás nem egyéb, mint gúnydal Beethovenre.

– Te ismered, szereted Beethovent?

– Mért ne? nem volt-e titokban olyan republikánus, mint én?

– De akkor mit beszéltél te nekem a mult éjjel kilencz rőf hosszú szonátákról, miket soha meg nem hallgatsz, inkább 20 fok hidegben strázsát állasz a sóház kapuja előtt?

– Pokolba az ilyen fifikus észrevételekkel. Hallgass, nem vagy többé kolozsvári diák.

Ez felelet volt, ha mindjárt nem is oly könnyen érthető. Nagyon közelről kellett Zoltán urat ismerni, hogy eligazodhassunk szójárásaiból.

Az is feltünt, hogy e különös ember nemcsak a zártszéki, de még a páholyi közönséget is jól ismerni látszott. Fiatal társa, ha valamely feltünő egyéniségéről tudakozódott, mindig kielégítő választ nyerhetett.

Valósággal két külön ember lakott benne. Józan, értelmes, méltányos és igazságszerető, ha itélt, de ha jó kedvéből, vagy mint mondani szokták, azért beszélt, hogy saját szavát hallja, és recsegő hangját szabadon eresztheté, csak arra figyelt, hogy frázisai pattogjanak.

– Lásd, öcsém, itt a páholysorokban, ez azon fényes koszorú, melyről a hirlapok úgy szólnak, mint a születés, vagyon és értelmiség arisztokracziájáról. Nézz szemükbe, s megtalálod bennük, a mit kerestél? Látsz itt egy arczot, melyről vélhetnéd, Árpád vezéreinek valamelyikétől származik? Nézd ott balra azt a három páholyt; ott magyar zsidók ülnek, ámde rájuk is lehet -46- ismerni. Igaz, hogy Ábrahám patriarkának fotografiája nem maradt ránk, de miután e faj az egész világon hasonlít egymáshoz, föltehetjük, hogy épen ily arczok művelék hajdan Israel országát. Lásd, még az örmény nagy urakra is ráismersz. A finom öltözék, urias modor, udvarias mosoly nem vetkőzteti ki őket eredetükből. Láthattál ezekhez hasonlókat Erdélyben eleget, csakhogy ott Szarukám vagy Dajbukát nevet viselnek.

Hallotta, nem is hallotta Pál báró ezen hiábavaló elmefuttatást, mert fürkésző szeme a földszinti páholyok egyikén akadt meg.

A két első helyet nők foglalták el. Szemközt a színpaddal sötét, majdnem gyászfekete öltözéket viselő hölgy. Még szép, még nem idős, de már nem menyecske. Mindenesetre azon szegedi vagy kecskeméti fajból, mely ha megszorítanák, ma is meg tudná főzni a paprikást s készítene hozzá aranysárga tarhonyát saját szép kezével.

Szemben vele szelid, nyájas, barátságos és rokonszenves leányka, alig 17 éves és figyel az előadásra, mert épen most emelkedik fel a függöny a harmadik felvonásra.

A leányka háta mögött feltünőleg elegáns dandy állott, de termetét és arczvonásait illetőleg nem föltétlenül ajánlatos külsővel. Hanem a nagy uraknak mindenfajú arczél jól illik. A milyenek ők, olyannak kell lenni az eszményi szépnek is. Középtermetű, kövér, húsos alak, s még elég fiatal, de az élvhajhászat fáradalmai s a kimerültség jelei eltörölhetlen betűkkel vannak homlokára írva. Mintha már kopaszodni kezdene; szeme alatt gyanús kékség, ajkán a világ megvetése. Úgy viseli magát, mint a ki nincs itt tulajdonképeni helyén. Csak a vak sors szeszélye csapta ide; épen mint midőn valami ritka és igen divatos déli virágszál az urodalmi kertész szívességéből tiszttartóné asszonyom ő nagysága virágedény-csoportozatába téved.

– Kik ezek?

– Kik? – felelé hazafias redőkbe vonva homlokát -47- a szélsőbaloldali képviselő. – Páholyba járó közönség, mint a többi. Mert mint jó barátod, kollegád és erdélyi patriotád, óhajtottam volna, hogy az egész szinházban épen csak ezeket észre ne vedd.

– Patvarba, olyan veszedelmesek volnának?

– Járatlan vagy Israelben, drágalátos gyermekem, különben tudnád, hogy azon helyütt semmi kereseted, ha csak készen nem vagy arra, hogy három hét mulva golyót röpíts agyvelődbe. Mert az a páholy a fiatalság halálverme; a kik oda bejutnak és czélt nem érnek, mind a vész és kétségbeesés martalékai. Most épen Bendeffy Arthur grófon van a sor. Ennek is e páholy utolsó reménye és menedéke s ha e kikötőben hajója horgonyt nem vethet, irtóztató pusztulás s az ország valamennyi liczitaczionális dobjának megperdülése veszi körül. Utána másik, ki tudja hányadik? jő s az eredmény hasonló. Mint a mesében a mágneshegy, úgy vonzódik oda az előkelő világ ifjúsága. Ez Pesten most az, a mi Angliában a derby-nap első díja. A ki azt, s a vele járó fogadások díját megnyerte, herczegi vagyont kapott markába. Azért oda se nézz erdélyi kis bárócskám, mert testestől-lelkestől az ördögé vagy. Egy mosoly onnan s vakon szavazol Tisza Kálmánnal, ha mindjárt azt kivánná is, hogy podgyászostul együtt menjünk a bécsi Reichsrathba.

– Átkozottul kiváncsivá teszesz barátom. Én azonban nem látok ott egyebet, mint derék mamát, angyali szép leányát és háta mögött azon boldogot, kit Bendeffy Arthur grófnak czímeztél.

– Természetesen, hogy nem láthatsz többet itt a szinházban. Mert ha a leány szép, megengedem, nagyon szép is, s körül van övezve a mennynek minden gyönyöreivel: mégis otthon hagytak valamit; a mit különben mások sem szoktak ide, a szinházba czipelni.

– Mi lehet ez?

– Magában véve semmi. Csekély házibútor; legföljebb 250 forintot ér, s mint a lapok hirdetései közt olvashatod, fűnek-fának ajánlják olcsó áron. -48-

– Miről beszélsz?

– Neve e házibútornak: tűz és betörés ellen biztosított pénzszekrény, Wertheim és Wiese gyárából. Hanem a mit így kinálgatnak, az szép és új, de üres; míg az, a mit e hölgyek otthon hagytak, régibb, kopottabb, hanem ezelőtt három esztendővel négy ménkű nehéz millió hallgatott benne.

– Ah, négy millió? most pedig megcsappant az összeg?

– Nem; megszaporodott. Most már a szekrény tartalma testvérek közt megérhet öt milliót.

– Ezer ördög, van ennyi pénz együtt a világon?

– Akad néha. Majd megszavazol te ennél tízszer is többet egyszerre. Akkor a pénzügyminiszter ő excellencziája azon szerencsében részesül, hogy 24 óráig néz az 50 millióra; másnap bottal ütheti nyomát; elvitte a bécsi, berlini, frankfurti zsidó.

– És hogy hívják ezt az öt millió forintos hozományt?

– Szerencsétlen, még nevét is tudni akarod! Mi gondod rá? nem erdélyi embernek szánták a kövér prédát. Egyébiránt megmondhatom nevét, már csak azon okból, hogy ismerd meg a veszedelmet és kerüld mint a mérges kigyót. Nem grófi, nem is bárói csemete. Egyszerű nemes embernek örököse: Dorozsmay Esztike.

– Dorozsmay Esztike? mintha nem most hallanám először e nevet.

– Oh, nem kétlem. Ezerszer olvashattad a hirlapokban. Mert a hol megjelenik, azt úgy hirdetik, mint a nap legnevezetesebb eseményét.

Pál báró ezután ismét az előadás folyamára látszék figyelmezni, de csak arra gondolt, kitől és hol hallotta ő már egyszer e nevet említeni?

Sok fejtörés után, majdnem kétségbe esett, a mint egyszerre visszaemlékezik mai reggeli megérkezésére, s hogy Varjas Andoriás uram beszélt ilyesmit s kapott is érte szigorú rendreutasítást. -49-