VII.

(Odaviszik a fiatal embert, a hova nem várta. Hogy mi következik ily odavetett kérdésből: ön erdélyi? az csak a könyv végén derül ki.)

Az ülésszak szokott lassúsággal megkezdődött. Még alakulva sem volt a ház s Bogárdy Zoltán urat harmadszor rendreutasítá a korelnök. Annyiba sem vette, mintha a czinege fütyült volna a szomszéd múzeumkertben.

Gencsy Pál báró ezalatt lelkiismeretesen beleszokott mérsékelt ellenzéki szerepébe. Kényelmes helyzet ez, melyben az ember a rosszért másra hárítja a felelősséget, a jó eredmény hasznában és dicsőségében pedig tele marokkal osztozik. Mint pártjának jelöltjét, beválasztották a «jogi bizottmány»-ba, mely állásra a kolozsvári egyetem itélete szerint épen «elégséges» képessége volt.

Október hava is elékerült a naptárból s miután ezen évben a delegácziók Pesten üléseztek, semmi sem akadályozá a munka folyamát. Már mit a képviselőházban szoktak munkának nevezni.

Egy hétfőn épen végére járt az ülés s a fiatal báró összeszedte a kiosztott nyomtatványokat s tudja Isten miről gondolkodva, lehajtá fejét s várá az elnök megszabadító szavát.

Egyszerre érzi, hogy valaki a háta mögé kerül, vállára teszi kezét s Bogárdy Zoltán fintorított bajuszát pillantja meg.

– Te vagy öreg? -50-

– Öreg? No már az ilyen megszólítást szeretem; látszik, hogy megérdemlett tiszteletben tartod barátodat.

– Parancsolsz velem?

– Valamire felszólítlak, ha kedved lesz rá. Jer velem ebédelni. Onnan haza viszlek; öltözz fel s bizonyos helyen bemutatlak.

– Bizonyos helyen?

– Tanuld meg, hogy a bizonyos hely alatt néha igen correct jó helyet szoktam érteni.

– Ah eltalálom; meglátogatjuk a zártszéki szomszédnőt.

– De már oda ilyen sárgaszájú bibiczfiókot nem viszek. Igaz, kibékültem vele s most ismét «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám emlékezik.

– Vedd szerencsekivánatomat. Hova megyünk?

– Oda, a hol az eszed is járt, a midőn megszólítottalak. Nem hallottad, hogy nagy toilette-t kell csinálnod? Bemutatlak Dorozsmayné ő nagyságának, a kinek férje jó barátom volt s most is elvetődöm néha az özvegy házához.

– Zoltán!

– Nos?

– Ki mondta nekem, hogy be nem lépnél oly házba, a hol pipád füstjét az asszony szemébe nem fujhatod?

– Szokásom a tapasztalatlan fiatal emberből bolondot csinálni.

– Gonoszság kovácsa, az ifjúság megrontója: ki mondta nekem, úgy kerüljem e házat, mint a mérges kigyó fészkét?

– Ezt igen bölcsen mondtam. Szerencsétlenségedre, nem fogadod atyai intéseimet. Erővel a verembe akarsz veszni, tehát veszsz. Különben pedig ismerőseim nem szokták minden szavamat mérlegre vetni; mert én csak itt a képviselőházban beszélek egész komolyan s mégis rendesen kinevetnek.

Úgy lett, mint tervezték. Elébb tisztességesen megebédeltek; onnan átmentek a báró szállására s Bogárdy -51- Zoltán két virginia-szivarnak is felét-felét kiszívá, míg barátja tetőtől-talpig «a quatre épingles» újra öltözött.

Ezalatt Varjas Andoriás a lehető legcsinosabb bérkocsit állítá a kapu elé s midőn az urak felültek, ő is a kocsis mellé kapaszkodék.

– Mit akar kend ott?

– Semmit, csak ismerem kötelességemet; kár hogy nem kaptam olyan kocsit, hogy hátul állhatnék rajta.

Az urak nevettek. Szép látvány lett volna estélybe menni bérkocsin, hátul kipödrött bajuszú vén huszárral.

– Leszáll kend onnan?

– Igen is, ha úgy tetszik parancsolni. De meg ne tudja Zsuzsi néni ő méltósága, hogy az én uram nagy parádéba csapta magát és huszár nélkül indult el, mint valami éhes vándorló szabólegény.

Öt percz mulva a kocsi megállott a Nádor-utczának egyik legpompásabb három emeletes háza előtt, mely különben nem volt palota, miután földszinten boltok nyiltak, a felső emeletekben szállásbérlők laktak, az első emeletet azonban kizárólag a gazdag özvegy háztartása vette igénybe.

Bogárdy Zoltán kifizette a bérkocsit, a mi jelenté, hogy vagy sokáig maradnak itt, vagy gyalog térnek vissza. Az ifjú bátorkodék megjegyezni, hogy ez első látogatás levén, csak perczekig időzhetnek, idősb társa azonban vállát vonogatá s mindketten felmentek a lépcsőn.

Mintegy esti hat óra lehetett. Tehát e családnál már ebéd után. A szobasorokban gázlámpák égtek, a sötétszürke bérruhába öltöztetett cselédség ajtót nyitott s az érkezők bejelentés nélkül léptek a belső szobák szentélyébe. Minden arra mutatott, hogy gazdag urak a Dorozsmayak, de még mindig ragaszkodnak a középosztály életmódjához.

A hova jutottak, nem volt terem, csak három ablakos nagy szoba az épület közepén. Innen minden irányban kettős szárnyú ajtók vezettek a szomszéd szobákba. -52- Minden ajtó tárva-nyitva, mindenütt fény, gazdagság, izlés és kényelem.

A háziasszony pamlagok és magas hátú karszékek tömkelegében nehány igen feszes magatartású nővel társalkodott. A szemközti ajtón túl zongoráztak; nehány kisasszony s több úr képezé a társaságot.

Jól esett a fiatal bárónak, hogy megérkezésük semmi feltünést sem okozott. Látszott, hogy olyan ház ez, a hol az elfogadási napon jőnek-mennek a látogatók, és ott keresnek társaságot, a hol kedvük tartja.

Bogárdy Zoltán még csak most bocsátotta szabadra eddig karöltve vezetett barátját. Avval se törődött, hogy ő egyedül van itt fekete sétaöltönyben, aztán közelebb lépve a háziasszonyhoz, megtörtént a bemutatás igen polgári módon.

– Kedves húgom, kegyes engedelmeddel bemutatom neked képviselőtársamat, Gencsy Pál bárót.

Dorozsmayné ő nagysága könnyedén meghajtá fejét, mondá, hogy örül az ismeretségnek, s ezzel vége lett a szertartásnak.

Zoltán úr azonban nem elégedett meg azzal, hogy pártfogoltja csak egy legyen az itten bejárók közül, hanem igyekezett őt az előtérbe vonni.

– Pál barátom, – mondá, – nem tartozik az én pártom soraiba, de mégis ellenzéki. Hatan esküdtünk össze, hogy megtérítjük, de mindeddig sikertelenül. Ha pedig ide jött, a hol a kormánypárt hívei vernek fészket, soha többé vele nem boldogulhatunk.

– Akkor annál becsesebb rám nézve Zoltán bátyámnak ezen feláldozó önzéstelensége, – felelé a ház asszonya. – De mi jut eszembe? Tán épen báró úr azon utitárs, kivel ketten rohamra indultak az egyház ellen? Ott tarokkozik kanonok bácsi a harmadik szobában, és elpanaszolta nekem, mily eretnek játékot űztek vele. Részemről megadom az amnesztiát, csak tanácslom, ne nagyon törekedjenek házi papom szeme elé kerülni.

Ezzel Pál báró felé fordult. -53-

– Remélem uram, legalább három remek beszédet tartott már a képviselőházban?

– Bocsánat asszonyom, de bizony én még eddig egy kedvem szerinti «éljen»-t sem kiáltottam.

– Még akkor sem, a midőn Zoltán bácsi beszélt és rendre utasították?

– Akkor pártállásom tiltotta a helyeslést, de várva várom az alkalmat, hogy valamely hazafias kifakadása fölött tapsolhassak.

Magától érthető, hogy az ily beszédek csak arra valók, hogy mondjon az ember valamit. A jelenlevők hamar visszatértek félbenhagyott társalgási tárgyukra s egy grófné (nevezzük meg, özvegy Bendeffy Károlyné), a kinek fia a leányok körében mulatott, kegyesen elismeré, hogy mai napon a nem czímes nemesség között gyakrabban találkoznak oly családok, melyek a nemzeti királyok alatt is virágoztak, míg a főrendűek csak az ausztriai ház kegyének köszönhetik rangjukat. Oly vallomás, melyet a grófné saját köreiben semmi áron ki nem bocsát ajkáról.

Pál báró mély tisztelettel látszék a grófné tudós megjegyzésére hallgatni, de ezalatt másutt járt az esze. Miféle ember ez a Bogárdy Zoltán? hogy ijesztgette őt e házzal s kiderül, hogy itthon van e termekben, a háziasszonyt húgának nevezi és tegezi! Hát az a kanonok bácsi mit keres e protestáns háznál? Ismerték egymást, s még jó reggelt sem mondtak a találkozáskor!

Oly helyen ült, hogy akadály nélkül beláthatott a szomszéd szobába. A ház kisasszonyát már látta a színházban. Akkor, messziről, nagyon szép leánynak találta: most közelről az égből leszállt angyalnak.

És a mint így nézegeti, nehány sikertelen kisérlet után szemük összetalálkozott; az ifjú tiszteletteljes fejhajtással fejezé ki hódolatát, a leányka észrevette a figyelmet s lekötelező mosolylyal viszonzást intett, de aztán megint a körötte álló urak beszédére hallgatott.

Pál úr csakhamar észrevette, hogy itt az asszonyok -54- között nem a maga helyén foglalt széket s készült átmenni a leányok társalgási szobájába.

De nem könnyű feladat ez ott, a hol sok ismerős között egyedül idegen az ember. Jól tudta, hogy ha ő oda lép, az urak egyszerre elhallgatnak, s aztán kárörvendve mosolyognak, ha az új arcz zavarba jő és beszédében akadozik.

Különösen pedig Bendeffy Arthur gróf szeméből látszott ki a rosszakarat és ellenséges indulat. Ő méltósága kényelmesen helyezkedett el egy karszéken, épen szemközt a házi kisasszonynyal és igen érdekes történetkét beszélt el a város legmagasabb köreiből. Fesztelen viseletével főleg azt kivánta a jelenlevőkkel elhitetni, hogy ő e házban jobban érzi magát, mint más jelenlevő, sőt esetleg több is eléadhatja magát. Az urak mind tegezték egymást, a leánykák pedig nagyobbrészt gróf vagy báró czímen szólíták őket.

De mi történik?

Esztike kisasszony egyszerre fölkel helyéből, társnői mint adott jelre követik példáját s mindnyájan a nagy szobába gyülekeznek, a hol a háziasszony elnökösködött. Ezen hadi mozdulatra a férfisereg is «front»-ot változtat, a körben álló székek háta mögé sorakozik, s mindenkinek azon leánykával kellett megelégednie, a hova épen sorsa juttatta.

A gróf urak nem tudták elhatározni, mit jelentett e saloni forradalom? De tény maradt, hogy az eddig elszigetelt új arcz nyert legtöbb előnyt; mert a házi kisasszony oly helyet választott, hogy Pál báró épen a háta mögé esett.

E pillanatban Bogárdy Zoltán bácsi, a ki ezalatt minden szobát bejárt, büszke mosolylyal közelített a ház asszonya felé s mondá:

– Szépséges húgomasszony, jó hírrel jövök; megtaláltam kanonok bácsit s békét kötöttem az egyedül idvezítő szent eklezsiával. Nagy munkámba került, mert épen most fogták el a pagátját s ezt úgy tekintette, mint jogtalan erőszakot az egyházi tulajdon ellen. Megigértem -55- neki, hogy én fogom indítványozni a polgári házasság behozatalát, s minthogy ezen esetben előre meg van bukva a kezdemény, tehát megbocsátotta a vasuton szenvedett inzultácziót.

A gróf urak és grófné mamák igen «közönséges»-nek találák az ilyen, klubba és kávéházba való tréfákat; de Zoltán bácsi dicsőségének tartotta, ha mint «enfant terrible» szerepel, s aztán visszavonulva, Esztike mellé állott és csendes hangon mondá:

– Végig hallgattuk a multkor a jövő zenéjét, s tökéletesen egyetértettünk Pál barátommal, hogy ki volt a páholy hölgyei között a legszebb?

Ezzel tovább állt s barátját és a ház kisasszonyát magukra hagyá.

Pál báró folytatni akará a felvetett s igen háladatos társalgási tárgyat, a midőn Esztike kisasszony egészen közönyösen, de mint a következmény bebizonyította, valósággal végzetszerű véletlenből, kérdé:

– Báró úr, erdélyi?

Pál báró ezen szó, Erdély, hallatára egyszerre tizenhat kötetre terjedő regénytárgyat fedezett fel; csodálatos ékesszólással beszélt a szelid domb alján fekvő Gencsről, az ódon, de esetlen alakú szöglettornyokkal erősített udvarházról, a megholt anyának művészietlenül faragott sírkövéről, a szigorú apának gazdasági gondjairól, három leánytestvéreiről, végre ama köszörűletlen gyémántról, Zsuzsi néniről, ennek ártatlan előitéleteiről, forró szeretetéről, jóságáról, önzéstelen feláldozásáról, s maga is csodálta, hogy Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta, sőt néha fölvilágosítás okáért még kérdéseket is tett!

Képzelhetlen gyorsasággal telt ezalatt az idő, az öreg grófnék fiatal kisérőikkel már eltávoztak; a harmadik szobában tarokkozók bevégezték napi munkájukat, a vendég kisasszonykák után is kocsit küldtek hazulról, úgy hogy végül csak Arthur gróf, Zoltán bácsi s a fiatal báró maradtak és készültek búcsut venni.

Hogy valakinek eszébe juthatott volna, tüntetést keresni -56- abban, ki marad itt legutóljára? szó sem lehetett. Ily rossz izlés ezen társaságban lehetetlen volt.

Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta.

Tehát egyszerre indultak. A kapu előtt a grófot pompás fogat várta s midőn felült kocsijára, nem tagadhatá meg ő méltósága önmagától azon elégtételt, hogy lenéző tekintetet ne vessen azokra, kik gyalog indultak hazafelé.

– Zoltán! te rejtély vagy előttem.

– És miért? ha szabad kérdenem?

– Minő mérgesen beszéltél a Dorozsmay-ház ellen s azalatt kiderül, hogy egyike vagy a legszívesebben látott vendégeknek. Félreérthetlen tekintélylyel lépsz fel a családban; tegezed, kedves húgomnak nevezed a ház asszonyát, neked több szabad ott, mint másnak. Vigyázz, mert ez az özvegy még nagyon szép; bele találsz szeretni s akkor vége lesz államférfiúi szilárd hírednek.

– Öcsém, barátocskám, tanulj udvariasabb lenni az idősbek iránt. Hátha magam is a leányért járnék oda?

– A leányért! – felelt a báró elképedve, habár tudta, hogy Zoltán bácsinak soha sem szabad szavait betűértelemben venni.

– Nem lehetetlen! Azt hiszed, tied már a leány? Meghódítottad első látásra? s most szeretnéd elkommendálni nyakadról az alkalmatlan anyóst!

– Ugyan beszélj már életedben legalább egyszer komolyan. Különben pedig fogadd forró köszönetemet szívességedért, hogy e dicső házhoz bevezettél.

– Várjuk meg a regény végét; mert félek, hogy e napot velem együtt elátkozod. Vetted észre, hogy Arthur gróf nagy kegyben áll a hölgyek előtt?

– Úgy látszott, követelőleg lép fel ott.

– Követelőleg és nem remény nélkül. Az özvegynek tetszik a nagynevű grófság. Egyéb nem kell hozzá, mint jól kiszámított roham a leány ellen s kész az eljegyzés.

– Valószinű.

– Részemről nem pártolom e tervet; de mit tehetek -57- én? Van ugyan fegyverem a gróf ellenében s tán használni is fogom. Csak annyit mondok előre, hogy kézfogó is történhetik a háznál: de a házasság csak akkor bizonyos, a midőn a párocska az esküvő után visszajő a templomból.

Hallgatva folytatták útjokat.

Később Pál báró megjegyzé:

– Csak annyira óhajtanálak megismerni, hogy eltaláljam, mikor beszélsz komolyan? mikor űzesz bolondot belőlem?

– Nincs ennél könnyebb. Soha se hallgasd, mit beszélek, hanem nézd, mit teszek? Ha parlamenti férfiú akarsz lenni, mindig azt kutasd, mit nem mondott az ellenség? Azonban az ily makrapipás Demosthenes, mint én vagyok, csak akkor tudja meg, mit beszélt, a midőn szavát a gyorsírók feljegyzették. Most pedig megérkeztünk szállásod elé, adjon az Isten neked csendes és nyugodalmas jó éjszakát.

Belépvén szállására a fiatal báró, a külső szobában találá Varjas Andoriás uramat, a ki épen azon nehéz mesterséget gyakorlá, miként csípheti le magát az ember, ha egyedül, társ nélkül iszik.

A jó kedv már megvolt s ha korábban, mint várta, nem háborgatják, a többi is okvetlenül bekövetkezik. De karbunkulus módjára csillámlott a szeme, a midőn urának őszi felső kabátját leölteni segíté.

– Mi lelte kendet?

– Engem? semmi. Hanem mikor szégyenszemre leszállítottak a bakról, utána iramodtam a rozsdás fiákerlónak s láttam, hogy az én méltóságos uram a Nádor-utcza végén száll le egy gyönyörűséges nagy ház kapuja előtt.

– Hogyan? huszár és kémkedik!

– Az ilyen ispionságért nem akasztják fel az embert. Akkor, örömömben bort hoztam a korcsmából s arra ittam: adja Isten, hogy farsangra idehagyjuk ezt a nagy bolond várost s mutassuk meg Csikszéknek, milyen friss menyecskét szereztünk az országgyűlés alatt! -58-

A kivánat nem volt rossz, de ha a góbénak több is volt szabad, mint más cselédnek, a bárót ezen hivatlan bizalmaskodás mégis boszantotta.

– Bolond kend Varjas Andoriás és az is marad. Igya meg, a mi palaczkjában még van és menjen feküdni. -59-