X.

(A díszruhás ünnepélyességet hasonló értékű aprópénzzel fizetik vissza; a házassági szerződés pontozatai pedig gondolkodóba ejtik ő méltóságát.)

Másnap dél felé Bogárdy Zoltán úr tükör előtt állott, pödré bajuszát és hangosan nevetett.

Mert a tükör tetőtől-talpig díszmagyar ruhába öltözött hőst mutatott, a kinek fején kalpag kócsagtollal, vállán panyóka, oldalán kard hirdeté a ritka ünnepélyt, mely következni fog.

Így indult ki szobájából. Arany ugyan kevés volt rajta, egy csatt, mely mentéjét összetartá s vékony zsinór, mely csizmaszárainak felső körét ékíté. De ez elég volt arra, hogy a házbeliek összefussanak. El is terjedt híre, hogy a képviselő úr «vizit»-be megy Budára a királyhoz.

A kapu előtt bérkocsi várta s midőn felült, a József-tér bizonyos számát kiáltá.

De még a Bendeffy grófok lakásán is zajt és bámulatot gerjesztett ily «vitézlő rend»-nek megjelenése. Egyik azt mondta, a főispán jött a gróf megyéjéből tisztelegni, a másik a miniszterelnök személyét gyanítá benne. És ha a bérkocsi kételyeket nem ébreszt, kész számára az exczellencziás titulus.

A rejtélyes idegen az előszobába érkezve, az ifjú gróf után tudakozódott, s arra illő kisérettel felvezették őt a második emeletbe.

Arthur gróf értesülvén, minő szertartásos látogatás fenyegeti, először maga is megütődött. Már-már le -77- akará vetni hálóköntösét, s a legközelebb fekvő kabát után nézett, de aztán vállat vont, s mormogá: itthon vagyok; találjon úgy, mint talál, még szivaromat sem hagyom félbe.

Ekkor belépett komornyikja, az idegennek látogatójegyével.

«Bogárdy Zoltán orsz. gyűl. képviselő.»

Hangosan felkaczagott erre, de miután udvarias ember volt ő méltósága, elébe ment az érkezőnek a szoba ajtajáig, nagy szívességgel fogadta s egy kicsit meg is bámulta a feltünő ünnepélyes öltözéket.

– Ah Bogárdy úr? mily kellemes meglepetés. Kérem, parancsoljon széket. Nem oda, az kényelmetlen. Ide szemközt velem. Szolgálhatok szivarral? Itt a kés, tessék levágni a végét. Mondhatom, nem a legrosszabb faj. Ezennel szolgálok tűzzel is.

– Gróf úr, – felelé a képviselő, miután leült és szivarát meggyújtá. – Én Dorozsmayné ő nagysága megbizásából teszem tiszteletemet. Hogy minő czímen bátorkodom alkalmatlankodni, mindjárt megmondom. Először, mint Dorozsmay Tihamér barátja s holta után az özvegy vagyonának végrendeletileg kinevezett gondnoka és kezelője.

– Örülök, igen örvendek.

– Másodszor úgy állok itt, mint az özvegy bizalmi küldöttje, vagy ha úgy tetszik, házi fiskálisa, a ki azért jött, hogy méltóságoddal a házassági szerződés pontozataira nézve egyezkedjen.

– Nagyon derék, egészen szolgálatára állok. Mindenekelőtt megenged nekem egy kérdést?

– Méltóztassék parancsolni.

– Kissé kényes a kérdés, ha fölteszem, hogy ma reggel egyedül csak azért indult ki lakásából, hogy engem fölkeressen?

– Egyenesen csak méltóságodhoz jöttem.

– Ha így van, beszéljünk szabadon, jó kedvvel és nem czeremoniázva. Mert férfiak vagyunk s részemről mindig kapkodok az alkalmon, ha valami fölött jót -78- nevethetek. Tisztelt Bogárdy úr, mi a mennydörgős ménkü jutott önnek eszébe, hogy a midőn hozzám jő, a ki csak olyan korhely fráter vagyok, mint a többi, így neki öltözik, kardot köt, kalpagban és panyókában toppan be hozzám?

– Gróf úr, – felelé a képviselő nem nagyon őszinte szerénységgel. – Én a régi táblabiró világban középnemes, hét szilvafás birtokos voltam, most pedig egyszerű polgár, a ki soha sem ismerkedhettem meg a főrendűek bevett szokásaival. De miután tegnap láttam, hogy méltóságos grófnék s nagyméltóságú herczegnék, ünnepélyes czélból látogatni jövén, teljes úrnői ornatusban jelentek meg: mellőzhetlen kötelességemnek tekintettem követni az adott példát, s ezer bocsánatot kérek, ha hibát követtem el.

– Ah, ez nagyon derék, – kiáltá Arthur gróf s hévvel rázogatá meg látogatójának mindkét kezét. – Becsületemre, ez jó ötlet volt.

– Hogyan? ötlet?

– Oh kérem, ne csináljon ily ártatlan képet. Ön tökéletes kópé, Bogárdy uram, s a legpompásabban visszatréfál bennünket. Mi vagyunk a vétkesek s csak köszönettel tartozunk, ha súlyosabb büntetéstől megmenekedhetünk. Ön lovagias ember, mert nem anyámon, nem kilenczágú koronás barátnéin vesz bosszút, hanem egyszerűen engem fizet ki hasonló értékű aprópénzzel a tegnapi komédiákért! No lám, már ön is nevet. Mert nincs is annál kellemesebb jelenet, mint mikor két jó madár egymásra ismer s mindkettő elérti a tréfát.

– Gróf úr…

– Hagyjuk ezt a pokolba. De most már csak leveti azt a panyókát e pogányul befűtött szobában? Ide a karddal, hadd csapjam félre valamelyik szögletbe s aztán kezdjünk dolgainkhoz.

– Ha úgy tetszik, engedelmeskedem.

Ezzel megszabadult fölösleges öltözékétől és zsebéből egy összehajtott papirlapot keresett elé. -79-

– Kissé félek, – jegyzé meg a gróf. – Legalább nem merem remélni, hogy ön a szerződés föltételeinek fogalmazásában nagyon részrehajló lett volna irányomban.

– Úgy van, gróf úr; nekem mint megbizottnak főleg a menyasszony érdekeit kellett szem előtt tartanom.

– Parbleu! mint vőlegény csak nem lehetek ellenfele menyasszonyomnak!

– A menyasszonynak, a jövendőbeli nőnek semmi esetre sem. Ámde ezenkívül még két tényező szerepel. Először az özvegy. Másodszor az elhunyt atya végrendeletének, azonkívül a beteg halálos ágyán kijelentett óhajtásainak végrehajtója.

– És ez ön?

– Szolgálatára.

– Én mindig úgy hallottam, hogy Dorozsmay Tihamér rövid, de igen szabatos végrendeletet írt, melyben egyszerűen és kizárólag minden ingó és ingatlan vagyonát, mint tökéletesen szabad tulajdont, szeretett nejére hagyta.

– Így van, szóról-szóra. De ezenkívül a betegágyban, éltének utolsó napjaiban, már a halál közeledtével bizonyos óhajtásokat fejezett ki. Részint csak neje előtt, részint midőn én s egy másik barátja, egy pap, a ki most kanonok, jelen voltunk. Nekünk pedig ezen óhajtásokat nem szabad figyelmünkön kívül hagyni.

– Drága Bogárdy úr, ön mint ügyvéd s mint törvényhozó, jól tudja, hogy az ily óhajtások, ha minden törvényes kellékekkel ellátott írott végrendelet létezik, semmi kötelező erővel sem birnak.

– Kivéve egy esetet.

– S az volna?

– Ha az özvegy, a vagyon szabad és független tulajdonosa, férje puszta óhajtásait is szentül megtartani elhatározta.

– Ah, így? igaza van, ez egészen más. Mindenekelőtt egy kérdést. Nem önérdekből beszélek, inkább csak kiváncsiságból. Igaz-e, hogy Dorozsmayné asszony -80- ő nagyságának vagyona körülbelül négy millióra rúghat?

– Gróf úr, ebben semmi titkolni való sincs. A férj halálakor négy miliót tett az érték. Azóta a józan háztartás, a jó papiroknak a börzén eszközlött eladása, s bizonyos birtoknak megvásárlása által mai napon e vagyon tökéletesen megüti az öt milliót.

– Ah? öt milliót? nagy pénz ez a mai szűk világban.

– Igen, úgy mondják, a mai szűk világban, holott mióta történetet írnak, annyi tőke, kincs és gazdagság soha össze nem volt gyűjtve a világon, mint napjainkban.

– Már tudniillik a kik egybegyűjték, – nevetett Arthur gróf. – Kérem, tessék folytatni.

– Tehát az özvegy annyit költhet jövedelméből, mennyi neki tetszik, sőt a tőkét is megtámadhatja. Ezért vagyunk mi itt, hogy őrködjünk, én és a kanonok bácsi.

– Gondolja ön, hogy e felügyelet nélkül az özvegy a tőkéhez is nyúlna?

– Ezt soha meg sem kisérlette. Díszes háztartása van ugyan, de még eddig mindig maradt a jövedelemből fölöslegünk, a mit tőkésítenünk lehetett.

– És a leány? Esztike kisasszony?

– Az földhözragadt szegény, annak egyetlenegy krajczárja sincs; kivévén, a mit az anyja ád neki.

– Ah, ez érdekes, ez nevezetes.

– Azonban, mint természetes és önként érthető, annak idejében anyjának egyedüli örököse lesz.

– És ha férjhez megy?

– Akkor a haldokló atyjának élőszóval kifejezett óhajtása szerint, kap hozományul, évenként 20,000 forintot.

– Tetszett mondani 20,000 forintot?

– Épen ennyit. Évnegyedenként, előre 5000 forintjával.

– És a jövedelem többi része? mert hír szerint 220,000 forintról van szó. -81-

– Egyre-másra, jó és rossz esztendőt számítva, 260,000 forint.

– És mit csinál az özvegy e roppant jövedelemmel, ha leánya férjhez megy?

– Az az özvegy dolga. Abba mi, szóbelileg rendelt végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők, egyáltalában nem avatkozhatunk.

– Ah, értem. Tehát szabadságában állhat az özvegynek, annyit engedni át jövedelméből a leánynak, a mennyi neki tetszik?

– Teheti, ha akarja s ha férjének élőszóval kijelentett óhajtását félreveti.

– Nevezetes!

– Mint szabad és független tulajdonos mindent tehet. Ha kedve van, elpazarolhatja a tőkét, elajándékozhatja fekvő birtokait, felgyújthatja házát, s a legelső szép reggelen, melyben úgy hozná szeszélye magával, engem és kanonok bácsit elkergethet a pokolba.

– Ah, a pokolba? ez eredeti, – szólt a gróf s hozzá gondolá, ez volna a legbölcsebb, a mit ezen asszonynak legelőször is tennie kellene. – Aztán fönhangon kérdé:

– E szerint ön és kanonok bácsi, a ki mindig ott tarokkozik a háznál, nem törvényesen elismert végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők?

– E tekintetben sem jogot, sem czímet nem követelhetünk. Tihamér barátunk halálos ágyán puszta szóval bizott meg bennünket s míg az özvegy mást nem határoz, változás nem történhetik.

– És ha az özvegy elébb-utóbb mégis mást határozna?

– Akkor, mint mondtam, búcsút vehetünk a kapufélfától, s arra az út, merre a kerékvágás.

Arthur gróf szivarra gyújtott s azután élvezve nézegetvén annak kéklő füstjét, kérdé:

– Ha jól értettem Bogárdy úr beszédét, az következhetik belőle, hogyha férjhez ment Esztike egy napon azt írná mamájának: kérlek küldj 10,000 forintot, mert -82- szükségem van rá; az anyja, a ki oly forrón szereti gyermekét, megtagadná tőle e pénzt, csak azért, mert Tihamér úrnak szóbeli óhajtásai a hozomány összegét előre 20,000 forintra szoríták, s ha ez kijárt, nincs többé segítség.

– Tökéletesen így van. Gróf úr világosan felfogta az óhajtások szellemét és betűértelmét, s mindent szabatosan ki is fejezett.

– És ha, például, a felhozott esetben, az özvegy mégis teljesítené leánya kérelmét, mit mondanának hozzá ön és tisztelt társa, a kanonok?

– Mit? semmit. Egy szavunk sincs hozzá. Részemről még arra sem figyelmeztetném az özvegyet, hogy ez a meghalt férj végső kivánataival ellenkezik.

– Egy szóval, – itélé Arthur gróf, – a jövendőbeli férj pénz tekintetében tisztán és kizárólag az özvegy szeszélyétől s attól függ, mennyire van ennek hajlama a férj halottas ágyán kijelentett óhajtásokat követni, vagy nem követni.

– Mint szabad és független tulajdonos mindig tetszése szerint cselekedhetik. Kivéve mégis a 20.000 forint évi járandóságot, melyet úgy férje óhajtása, mint a saját nevében aláírt házassági szerződés alapján fizetni tartozik.

– Nagyon kivánatos volna egész lajstromát ismerni azon óhajtásoknak, miket a beteg férj haldokló ágyán elésorolt.

– A mi engem és társamat illeti, mindent elmondtam. Hogy ezenkívül nem hagyott-e hátra a férj bizonyos utasításokat még külön neje számára is? arról nem felelhetek.

– Ah még ez is megtörténhetett?

– Nem tudom, de nem lehetetlen.

– Mondhatom, szép kilátás. Az ember elvesz egy gazdag leányt s ha a háztartás szükségei alamit követelnek, az anyós ájtatosan felfohászkodik s azt feleli: nem lehet; ezt haldokló férjem végparancsai határozottan eltiltják. -83-

– Megeshetik. Azonban megengedi gróf úr, hogy nyiltan beszélhessek?

– Kérem, csak tessék.

– Engedelmet kérek, ha bizonyos kényes természetű tárgyhoz nyúlok. Gróf úr, a mit a világon mindenki hivatalosan tud, az a Dorozsmay-háznál titok nem maradhatott.

– Természetesen.

– Engedelmet… A pestmegyei telekkönyvek szerint…

– Ah, erre szót se vesztegessünk. Az utolsó piszkos zsidó tudja, hogy birtokaim a teljes értékig betáblázott adósságokkal vannak terhelve s hogy más vagyonom nincs, mint azon 30,000 forint jövedelem, mely anyám halála után néz rám.

– Épen erről akartam beszélni. Igen világos, hogy ily helyzetben egy Bendeffy gróf nem gondolhat arra, hogy neje hozományából rangjához méltó háztartást folytasson. Tehát csak egy kisegítő eszköz marad hátra.

– S az volna?

– Egyszerűen, tessék beleházasodni a Dorozsmay-családba. Azaz átköltözik az esküvő után szeretett nejéhez; a boldog anyós örömmel fogadja s mindnyájan oly fényes háztartást rendeznek be, a mi a 260,000 forintos évi jövedelemnek megfelel.

Egyéb sem kellett a büszke grófnak, mint hogy föltegyék róla: oda menekszik a kurta nemes házba élősködni! Mert a hol ő úr nem lehetett, oda a földi lét semmi élvezése be nem csalhatá. Világos elutasítással így felelt:

– Nagyon kecsegtető kilátás ez, uram. Határtalanul tisztelem a nőnemet, hanem a legkegyesebb anyós – is csak anyós marad. Roppant adósságaim daczára még nem mondtam le azon igényemről, hogy saját házamnál a legelső személy maradjak. Meg fogom vizsgálni az elém terjesztett házassági szerződés javaslatát. Ügyvédemet is utasítom, mit kellene rajta változtatni. Most pedig, miután igen örültem Bogárdy Zoltán urat, itt, -84- szerény lakásomon tisztelhetni, engedje meg, kérem, hogy szerencsés jó napot kivánjak.

– A legkegyesebb anyós is csak anyós marad.

Bogárdy Zoltán mosolygott s gondolá magában: ennyiből áll bosszúja; elbocsát nagyúri módon, mint alázatos könyörgőt a háztól. És észre sem akarta venni, hogy az udvarias gróf ismét elkiséré őt a szoba ajtajáig.

A cselédség pedig ezalatt kitudakolta, hogy a vélt exczellenczia, valahol az «Újvilág»-utczán bérelt szálláson lakik; többé rá sem nézett, hanem engedé távozni, oda a hova tetszik.

Mindamellett Arthur gróf nem adta vissza a házassági szerződésnek elébe terjesztett javaslatát. Úgy látszott tehát, hogy mégsem akar mindenről lemondani.

Bogárdy Zoltán pedig dörmögé magában:

– Ez az első porczió, a mit kaptál édes grófom, ha nem elég, következik a többi. Remélem nem lövi főbe magát ez éjjel. Inkább megvárja, míg hazamegy Bécsbe az osztrák delegatió. Hátha Nagymarosnál kisiklik a gyorsvonat a vágányból s neki megy Burghammer herczegestől együtt a szőke hullámú Dunának? -85-