XI.

(Azon fejezet, melyben az «első leczke» bölcseségeivel ismerkedünk meg.)

Gencsy Pál báró jámbor, ájtatos és igazhitű lélekkel járt a képviselőházba s a hányszor végig hallgatott egy beszédet vagy pártjával szavazott, meggyőződve volt, hogy a haza javát nagy mértékben elémozdította. Minden második vagy harmadik estén sietett a Dorozsmay-házba, a hol úgy látszott, Arthur grófnak komoly föllépését egyelőre még eltitkolni szándékoztak. Legalább addig, míg ő méltósága az eléje terjesztett házassági pontozatok fölött nézeteit és kivánatait elé nem adta.

Időközben Pál báró és Esztike kisasszony között igen kellemes és bizalmas viszony fejlődött ki. Pál bárónak természetesen kezdettől fogva tetszett a szép leány, de a másik részről a kezdődő bizalmasság nem volt egyéb gyermeki játéknál és hiú időtöltésnél.

Lassankint azonban a vendégek változásokat kezdtek észrevenni. A kisebb tekintélyű grófnék még néha megjelentek, de az igazi «nagy grófnék», a kik némely kilátások végett jártak a házhoz, elmaradoztak. Hihetőleg irigységből, hogy a kövér martalékot a Bendeffy-család rakta zsebre.

Arthur gróf a szokott órákban nem mulasztá el látogatásait és Esztike kisasszony a szóban forgó házasság eszméjével csak játszott, mint tűzzel a gyermek. Mindig szíves, bizalmas volt a gróffal, de néha mégis meglátszott rajta, hogy a saját értékét ismerő hajadon is elé kezd tünedezni. -86-

Az özvegy és Bogárdy változatlanul maradtak. Kanonok bácsi és tarokkozó kompánistái rendíthetlenül megállták helyüket; de Pál báró észrevette, hogy daczára a múltkori kibékülésnek, Bogárdy s a főtisztelendő úr megint nem ismerik egymást.

Annyira feltűnt e körülmény az ifjú báró előtt, hogy egyszer kérdé:

– Zoltán! azt hiszem, megint háborúba vagy a fekete ruhásokkal.

– Semmit sem tudok.

– Mért vagy hát kanonok bácsival úgy, mint Pilatus és Herodes?

– Oh már az egészen más. Én minden héten háromszor összeveszek vele s aztán hat hétig nem szólunk egymáshoz. Ilyenkor úgy néz rám, mintha a szent inquisitio kínzó kamaráiba kivánna küldeni, hogy felpróbáltassa velem a spanyol sarút.

– És miért?

– Titok, de neked mint képviselőtársamnak megsúgom. Halld és bámulj. Arra akart bírni, hogy a képviselőházban indítványozzam a nőtlenség eltörlését.

– Nos akkor jól választotta ki emberét, a kivel sikert nyerhet. És mért nem indítványoztad?

– Mért? s te kérdheted ezt tőlem háladatlan gyerek? Még most sem tapasztaltad eléggé, hogy vagy hallgatok a házban, vagy olyat indítványozok, a mit egyhangúlag elfogadnak a képviselők, a főrendek lelkesülve járulnak hozzá, a király siet a szentesítéssel s még a vatikán, vagy az európai nagyhatalmak kongresszusa is tapsol rajta!

Pál báró nagyot nevetett s meghajtván magát, felelé:

– Öreg, ezt jól adtad.

Természetesen, hogy nem mondhatta hatalmas pártfogójának azt, a mit ily esetben, otthon, székely góbéjának felelt volna: bolond kend Varjas Andoriás uram, és az is marad.

Hogy miért veszett össze kanonok bácsi hű kollegájával? azt ne is kérdje az olvasó. Rettenetes aprehensiós -87- természete volt a vörösöves úrnak. Később meglátjuk, mily ártatlan enyelgés is elég volt arra, hogy fachéet tartson és ne ismerje barátját, épen úgy, mint midőn a legelső alkalommal a vasuti waggonban találkoztunk vele.

Épen ismét hétfő este volt, tehát a Dorozsmay-háznál a nagyobb elfogadó nap.

Ilyenkor néha tánczra is került a dolog s a leánykák közül, kik elfáradtak az ugrálásban, folytatták pihenéskép, a zongorán, a talpalá való nótát.

Volt itt ilyen napon egy szoba, melynek ablakai az udvarra nyiltak, a hol thea, gyümölcs, hideg pecsenye s a czukrászat remekei nehezedtek a terített asztalra. Egy-egy vendég el is vetődött ide, néha párosával is, kimondhatlan örömére a ház asszonyának, a ki törzsökös magyar levén, mindig élvezetet talált abban, ha vendégei az ő válogatott csemegéit megízlelték.

Ezen este Pál báró tiszta véletlenségből be talált tévedni ezen szobába s csodálkozva látja, hogy Esztike kisasszony egyedül áll az asztal előtt és egy jól felszalonnázott pulykamellből oly étvágygyal szeletezik, hogy a kőrösi vagy kecskeméti soirée-kben sem történhetnék különben.

A leányka még mindig éretlenebb gyermek volt, mintsem elpirult volna azért, hogy ily prózai foglalatosságban tetten kapják. Daczára a czikornyás életmódnak, mely a háznál divatozott, nem romlott el kedélye, s az étkezést álszégyenből félbe nem hagyta.

– Épen jókor jő, Pál báró. Talán szolgálhatok valamivel?

Ezt mondva, képtelen nagy darab sültet metszett le, tányérra tette, kést, villát adott mellé s az érkezőt megkinálta.

Magától érthető, hogy az ifjú báró egyszerre farkasnak való étvágyat érzett, s hogy jobban essék a falatozás, két széket rántott elé s mai napig sincsen bebizonyítva, melyik foglalt elébb helyet? Csak annyi kétségtelen, hogy kettecskén vacsoráltak, míg a harmadik -88- szobában pengett a zongora s tiporkáztak a magas sarkú czipők.

Észrevette tán az olvasó, hogy tulajdonképen most van legelső alkalmunk Esztike kisasszonynyal közelebbről megismerkedni. Utoljára három évvel ezelőtt hallottuk szavát, a midőn még csacska gyermek volt, s a mezőn Dorozsmay Róbert mérnököt felfedezte.

Halljuk végre most, mit beszél? mint gondolkodik? mit érez szívében? s mennyi valóságos benső értékkel bír? mert eddig csak azt tudjuk róla, hogy gyönyörű szép, és öt millió forint örökség néz rája.

– Hallotta a nagy ujságot, báró úr? Arthur gróf megkérte a kezemet s a mamám oda is igért. Még titok egy kicsit, de önnek megmondom.

– Örülök szerencséjének, ha boldog lesz vele.

– Mért ne lennék boldog? Azt mondják, igazi nagy grófné lesz belőlem. Elvisznek a Károlyi, Andrássy, Festetich grófok estélyére. Ott leszek férjem karján, Budán, a királyi palota vigalmaiban. Drága selyem ruha s fényes ékszerek lesznek rajtam s az egész világ susogja: ez Bendeffy Arthur grófné! Én majd örömömben és büszkeségemben nyájasan mosolygok mindenfelé. Tőlem mást sem kivánnak, ez elég mindenkinek, nekem pedig nem nagy fáradság.

– És ez azon boldogság, a mire a város ünnepelt királynéja, Dorozsmay Esztike kisasszony vágyik?

– Van még más is? kivánhat egy nő egyebet?

– Esztike kisasszony, én félni kezdek, hogy ön még soha sem gondolkodott arról, mi az igazi boldogság? Hiszen vannak boldogok az egyszerű polgári házakban, a földmivesek tanyáján, a pásztorok kunyhóiban. Mindenütt, a hol tűz lobog, hol védve vagyunk a szelektől, a hol azok laknak, kik megelégedettek és szeretik egymást.

– Önnek igaza lehet, mert ha csak azok volnának boldogok, kik ragyognak az előkelő világ termeiben, az egész országban néhány száz ember lehetne boldog. De az én gouvernante-om, madame Escabrotte, -89- a ki Párisban tanult és ismeri az angol lordok kastélyait, azt mondja: mi a fővárosban lakunk, mi a kiváltságos osztályhoz tartozunk; a csodaszép toilletteket számunkra készítik, s ha nem vagyunk grófnék, nem társalkodunk a herczegnőkkel, nem irigyli sorsunkat minden férfi: akkor nem ismertük fel rendeltetésünket s tán méltók sem vagyunk szerencsénkre.

Küzdött a fiatal báró magában, míg felbátorodék és kérdé:

– Megmondjam önnek Esztike kisasszony, ki a boldog?

– Szeretném hallani s remélem, hogy magamat is azok között találhatom.

– Ha még nem tudja, ha még csendes elmélázásaiban nem fedezé fel ezen régi igazságot, annak csak egy oka lehet: az, hogy ön még a világot nem ismerő gyermek. Ne nézzen rám oly haragosan. Tudom, hogy ön 17 éves, sok szépet, jót, hasznost és kellemest tanult; de az igazi boldogság tudományát nem a gouvernante-tól, s nem a gyermekszobában szerzik. Még kevésbbé ismerkedünk meg vele a tánczterem siklós padlóján a salon csillára alatt. Pedig az igazi boldogság tudománya egyetlenegy szabályból áll, könnyű megérteni, könnyű megtanulni, de annál nehezebb a szerint élni és a szerint választani hű társat az egész életre.

– Egészen kiváncsivá tesz. Halljam tehát az új és nagy igazságot, melyre engem eddig senki sem tanított.

– Ám hallja: boldog lenni annyit tesz, mint annak közelében élni, a kit szeretünk és a kiről meg vagyunk győződve, hogy minket viszont szeret.

– Ilyet én már olvastam a verses könyvekben. Elkésett báró úr a tudós professzorsággal.

– Majd megválik. Lássunk legelébb egy kis számvetést. Adjuk össze, hány óra, hány nap jut egy esztendőben a csillogó boldogságra? Számítsa föl, s kijő, hogy ily boldogság órái mind összevéve nem tesznek -90- ki többet ötször huszonnégy óránál. Erre aztán kérdem: mit fog ön a többi 360 nap alatt csinálni?

– Báró, ön sokat követel. Azt akarná, hogy 360 napig bálozzunk, öt napig pedig pihenjünk?

– Ez már imádandó kedves kis leányi felelet volt. De ha beállottunk filosofusnak, tudós érvekkel tartozunk vitatkozni. A nő csak akkor lehet boldog, ha férjét határt nem ismerő szenvedélylyel szereti, vonzódik hozzá, s minden szomorúságában vigasztalást talál kebelén. A hol e kölcsönös érzelem hiányzik, oda csakhamar beköltözik a legszenvedhetlenebb látogató, az unalom.

– Arthur gróf ettől nem fél. Neki tömérdek dolga van, csak győzzön odamenni, hova hívják. Hányszor kell kimennie jószágaira, hogy szétnézzen a gazdaságban? Hányszor Gödöllőre, vadászgatni, vörös frakkban, az udvarral? Aztán felrándul Bécsbe, Párisba, Londonba s megigérte, hogy mindig rám gondol, s minden nap táviratilag értesít hogylétéről.

E pillanatban leányi zaj és kiáltozás keletkezik a nagy teremben. Egyik vendég kisasszony ide is benézett.

– Esztike hol vagy? Jőjj hamar, mert franczia négyest tánczolunk és egy pár hiányzik.

Ekkorra a beszélgetők már fölugrottak székükről s átmenvén a terembe, elfoglalák a számukra föntartott helyet.

Táncz közben, ha Pál báró magára maradt, elmormogá foga között: Tulajdonkép én itt az evangeliumi ellenséges ember szerepét játszom, a ki konkolyt hint a tiszta búzavetésbe. Remélem, lesz még alkalmam, s lerombolom szívében azon téveszméket, miket a korlátolt eszű párisi gouvernante oltott bele.

De midőn az igéző szép leány mellette állott, vagy karján lejtett, fölforrott az ifjúban a harag, hogy ily mennyei ártatlanságot egy vásott lelkű s kiélt férfinak földi hiúságból feláldoznak.

– Esztike kisasszony; menjünk az elméletről a gyakorlatra. -91- Kérem, nézzen előre, arra, a kivel szemközt tánczol.

– Porczogh báróra?

– Mondja meg titokban, ha ezen ember táncz közben karját nyújtja, nem érez valami hideg borzongatást, mintha kigyó tekerőznék karjára?

Esztike, a ki ily beszélgetésre csak fokról-fokra volt szoktatva, eleinte nevette a báró leczkéit. Más leány is így tett volna. Később mégis lopva oda tekintett Porczogh báróra, a ki minden művészetét elészedte, hogy játszhassa a kellemes férfit, az ellenállhatlanul hódító arszlánt. Végre pedig, a midőn a táncz rendje szerint szemközt lépett Porczogh báróval s kezét kezébe tevé, egyszerre megborzadott s azon visszariasztó hidegséget érzé karján végig futni, melyről Pál báró beszélt.

Reszketett, majd elpirult, mert látta, hogy Pál báró fürkésző szemmel és élénk kiváncsisággal leste minden mozdulatát.

– Lássa, kisasszony, – mondá, a midőn tánczosnéja mellé visszakerült, – ezt a titkos borzalmat a természet oltotta minden leányka szívébe. A ki ily visszataszító érzést kelt benne, ahhoz ne menjen férjhez soha.

– Igen, de Arthur gróf közelegtére nem érzek ily borzadályt.

– A borzadály már a legvilágosabb intés az óvakodásra. De ennek hiánya még nem elég biztosíték a szerelemre. Arra szükséges, hogy a leány ellenállhatlan vonzalmat érezzen a férfi iránt s az egész világon csak ő benne szeresse boldogságát.

Ennyire haladt már köztük a titokban megkezdett bizalmaskodás. Maga Esztike is elszörnyedt a gondolatra, hogy egy úrral, a vendégek közül, oly tárgyról beszélget, a miről ő soha sem gondolkodott, a szerelemről. -92-