XII.

(Egy részről biztató szavak hangzanak, más részről akadályok merülnek elé. Még egy kis leczke.)

Ismét Arthur gróf fényes uri lakásán vagyunk. Ketten ülnek a kandaló tüze mellett kényelmes karszékek párnáin, szívják a becsempészett havannai szivar illatos füstjét. Porczogh báró szakértő figyelemmel hallgatja barátja fejtegetéseit, mert tudja, hogy ő van hivatva arany tanácsot adni.

– Szóval, – mondá Arthur gróf, – úgy állok ma, hogy 130,000 forint jövedelmem tökéletesen felmegy a betáblázott adósságok kamatainak és a kötelezett törlesztési részleteknek fizetésére! Még élek, de csak úgy, ha váltóra pénzt kaphatok, mert az utóbbi három év, Párisban, egészen tönkre tett.

– És anyád?

– Mamám nem segíthet; mert ha van is 30,000 forint jövedelme, ez épen elég neki háztartásra s még megköszönöm, ha adósságot nem csinál.

– Mennyire haladtál házassági szerződéseddel a Dorozsmay-háznál?

– Beszéltem már neked, hogy minden vagyon kizárólag az asszonyé és Esztike évenként csak 20,000 forintot kap.

– Ez bolondság, barátom. Az a gulyáshússzagú Bogárdy ijesztget vele. Az anyja imádja leányát, tehát képtelenség elhinni, hogy óriási vagyona mellett titeket pénzzavarban szenvedni engedjen. Menj, siess és vedd -93- el a leányt. A házassági szerződés csak egy bepiszkolt papirdarab, az anyai szeretet pedig oly hypotheka, melyre minden körülmény között építhetsz.

– Mit gondolsz, van-e valami igaz azon mendemondában, a mi anyám fülét is megütötte, hogy Bogárdynak czéljai volnának az özvegygyel?

– Nem lehetetlen, de én nem hiszem. Jól vigyázok minden szóra, minden összepillantásra, de eddig semmi gyanús jelre nem akadtam. Dorozsmayné minden lehet, csak szinésznő nem. A mi pedig a haldokló férj végső óhajtásait illeti, az vagy koholt mese, vagy ha igaz, arra való, hogy annak idejében elfeledjék. Mert meg van írva, hogy szükség törvényt ront.

– De gondold meg, barátom, mire ösztönöznek? Menjek hozzájok lakni! Összevegyüljek egy úgyszólván polgári, vagy a mi rosszabb, egy szerencsés spekuláns családjával! Nem a mesalliance háborgat, mert ezen ostoba előitéletből adósságaim régen kigyógyítottak. De elviselhetlen a gondolat, hogy mint úr, mint férj, ne én legyek az első! A pap meg a kóczos táblabiró folyvást malmot játszhatnak fölöttem, még pedig dupla-malmot; kinyitom, bezárom, s mindig rajtam ütnek egyet. Utoljára kiderül, hogy én nem egy szép leányt, hanem egy haldoklónak őrült óhajtásait vettem feleségül.

– De van-e más menedéked? Anyádat, kivánjuk, éltesse Isten számos esztendeig. Burghammer herczeg pedig feltette magában, hogy ő lesz a XIX. század Mathusalemje. Végre pedig még szereted is a lánykát.

– Ezt már nem tagadtam soha. Oly szép, hogy a mi társaságunkban egyik sem közelítheti meg. Különösen pedig tetszik nekem ártatlansága és tudatlansága. Mint a lágy viasz kerül kezembe, s azt formálhatom belőle, a mi ízlésemnek és érdekemnek leginkább megfelel.

– Vigyázz, hogy valaki meg ne előzzön a tanító szerepével, mert az erdélyi vad bárócska egy idő óta sokat cseveg vele. -94-

– Féltékenynyé akarsz tenni?

– Jóakaró figyelmeztetés, semmi más.

– E tekintetben nyugodt vagyok. Elbeszélte mamám, mily örömkönyek között fogadták ajánlatomat. Azóta Esztikével is beszéltem, s láttam, hogy kijelentett menyasszonyomnak tartja magát. Láttad volna, mily boldog volt, amint elmondám neki, ha Párisba, Londonba megyek kóborolni, mindennap küldök táviratot. Van nekem ilyen obligát távirati tudósításom egész készletben. A mult évben, midőn mademoiselle Virgine-t Nizzába küldöttem, komornyikom mindennap komponált egyet.

– Örülök, hogy így beszélsz. Írd alá, akár olvasatlanul a házassági szerződést, s ha nem akarsz a Nádor-utczába költözni, van mamádnak Biharban egy régi vadászkastélya. Vonulj oda s legrosszabb esetben élj Esztikének 20,000 forintnyi jövedelméből. Miért ne élhetnél? Nekem csak fele van, s mégis úr tudok lenni.

– Még egy dolog sérti büszkeségemet. Akárhogy erőködöm és játszom a nagy urat, nem palástolhatom el, hogy egy batkát sem hozok a házhoz.

– Barátom, ez csak optikai csalódás. Ha semmit sem kapsz, mint a 20,000 forint jövedelmet, 24 év mulva tisztán áll birtokod. Ehhez járulhat akkorára mamádról maradó 30,000 forint jövedelem. Czímedről, rangodról, nagybefolyású rokonságaidról szólni sem akarok. Tehát menj, tarts menyegzőt, éld át a mézes hetek bájait, s aztán igyekezz olyan urrá lenni új otthonodban, mint voltál ott, a hová születtél.

– Ha nem más valaki tartaná kezében a Wertheim kulcsait!

– Úgy hallom, veri a hét órát. Hétfő van, menjünk a Nádor-utczába. Befogatsz, vagy gyalog megyünk?

– Menjünk gyalog, még pedig kilenczvenkilencz okból, mikből az első az, hogy tegnap adtam oda kocsimat, lovamat egy gazembernek, a ki a váltótörvényszék pártfogása alatt, ma, ide akart jőni árverést tartani. -95-

– Meghajlok ezen egy ok előtt. Tehát menjünk gyalog.

Ekkor már a Dorozsmay-háznál szép társaság gyült egybe.

Híre menvén Arthur gróf kézfogójának, még a «nagy grófnék» osztályából is megjelent egy pár «díszpéldány».

Azon szobában, hol a kisasszonykák s az urak mulatoztak, a zongora húrjainak elszakadásaig csapkodá le egy műkedvelő úr Liszt Ferencznek legújabb szerzeményét. Persze, hogy szép is lett volna az, ha az utolérhetlen mæstro maga játsza a saját ujjaira szerzett rapsodiát. De azért így is felhangzott az élénk helyeslés, mert igen sok hallgató nem a szépet, hanem a nehezet szokta megbámulni.

Gencsy Pál báró az ablak bemélyedése között ült s jó kedvvel beszélgetett a ház kisasszonyával, a mint Arthur gróf és kebelbarátja, Porczogh báró a szomszéd szobába léptek.

Esztike kisasszony a tárt ajtón keresztül megpillantá a közelgőt és mosolygott. Tanító mestere pedig addig, míg Arthur gróf üdvözlé a ház asszonyát és szokott szójárással tudakozódott hogyléte felől, oda hajlott szomszédnéja felé és halkan kérdé:

– Nos figyelmes tanítványom, mit érez? mert ez elhatározó kérdés. Nem veszi észre, hogy szíve szorul? a vér a bal oldalába torlódik? szárnyai kelnek? és ellenállhatlan erővel vágyik a büszke vőlegény felé röpülni?

– Báró, – felelé haragosan a kis leány, – ön túlmegy professzori szerepén, ha jól tudja, hogy nem mozdulnék helyemből ezer olyan férfiért, mint ő, vagy ön.

– Oh kérem, én egyáltalában nem is arról beszéltem, hogy valósággal karjaiba röpüljön, mert ez társadalmi lehetetlenség. Csak azt kérdtem, vonszolja-e valami láthatlan erő a másik szoba felé? Mert ha ilyet nem érez, akkor még messze távol jár az igaz szerelemtől!

– Elég, báró úr! Soha többé önre nem hallgatok. -96- Utoljára még arra használ fel, hogy velem lélektani kisérleteket tegyen!

Igyekezett mentől haragosabb képet mutatni; de midőn látta, hogy komoly rendreutasítása nem használ, bosszankodása foganat nélkül marad, kis leányok módjára teljes szívéből nevetni kezdett.

E pillanatban Arthur gróf könnyű, lebegő lépésekkel feléjük tart, de mielőtt a tárt ajtó küszöbét átlépné, szerencsétlen véletlenből belebotlik kanonok bácsinak selyem reverendájába.

Mindketten ezer bocsánatot kértek. Egyik, másik is önmagát nevezé vigyáztalannak és ügyetlennek. Minthogy azonban egyszer már így összekerültek, megragadá az alkalmat a főtisztelendő úr és ő méltóságának mint boldog vőlegénynek szerencsét kivánt.

– Nagyon örvendettem, – mondá, – a midőn e végtelenül kellemes ujsággal megleptek. Végre esküvő a háznál s nem lehetetlen, hogy egyúttal egy helyett kettő!

– Nem értem főtisztelendő urat. Egy helyett kettő?

– Kérem, ne méltóztassék félreérteni; meg az is jó lesz, ha halkabban beszélünk, mert a ház asszonya nem örömest hallaná, ha kívülünk más hivatlanok is idő előtt értesülnének.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy Dorozsmayné ő nagysága másodszor is férjhez menni szándékoznék?

– Bocsánat, ezt nem mondtam. Csak kicsúszott valahogy szájamon, hogy nem «lehetetlen». Kérem, ne tessék félreérteni.

– Ah? s tán épen Bogárdy Zoltán úr a szerencsés?

– Csendesebben, kérem. Van szerencsém magamat ajánlani. Egyáltalában nem vagyok fölhatalmazva többet mondani. Ajánlom magamat.

Arthur gróf oly bosszúsan fordult el, hogy majdnem faképnél hagyta a papot; de még elég jókor feleszmélt, megemlékezett az uri viselet kötelességeiről és udvarias hajlongások között vőn búcsút s ment oda, hova szándékozott.

De belseje föl volt háborgatva; kést döftek mellébe, -97- meg is forgatták benne. Épen arról értesült eléggé hivatalosan, a mitől legjobban félt. Mert az özvegygyel, mint vele lakó anyóssal, még tán megfér, de sógorság, apósság ezzel a bőrcserző vargalegénynyel (mindig más gúnynéven említé Bogárdyt), mint elviselhetlen inzultus tűnt föl előtte. Micsoda? Ő ily emberrel együtt ebédeljen? ugyanazon pénzből költekezzék, s ha találkozik főrangú ismerőseivel, bemutassa, mint tisztelt apósát?

Inkább golyót az agyba.

De mégis nem. Hiszen volt még kisegítő eszköz. Ott állott mamája birtokán a régi vadászkastély; 20,000 forint jövedelem Esztike kezével, s mellé járadékul, gyönyörű szép feleség. Csakhogy az özvegynek férjhez menésével az öt milliónak fele, még a jövendőre is elveszettnek mutatkozott.

Hiába erőködött. Akaratja ellen mérges, bosszús és veszekedő képet csinált, hogy agyonijesztette vele aráját, a ki alig tudott felelni, a midőn vőlegénye vonaglós mosolylyal közeledett s elmondta, mennyire örvend, hogy látja, mily jó színben van, mennyi új szépséget szerzett tegnap óta. Végre pedig arról kezdett beszélni, hogy az idén szeliden kezdődik a tél, még havat sem láttak, hogy esős, ködös napok állnak be s a városi tanács elhanyagolja az utczák tisztogatását.

Azután elfordult, hasonló szellemdús megjegyzésekkel mulattatta a többi hölgyeket. Meghallgatta, mit játszanak a zongorán? aztán vitatta, hogy mai napon kifejlettebb technikával játszanak a művészek, mint régebben. De akkor a zeneművek voltak szépek, míg a mai compositio jobbára elcsépelt férczmű. És ebben legalább igaza volt.

Az ifjú báró nem érthette, mi okozta e rendkívüli változást? De még Esztike sem. Más, idősebb és kitanultabb nő valószinűleg migraine-t kap e fogadtatásra. Ő azonban helyén maradt és bosszúját szomszédján tölté. Összeveszett hű tanító mesterével s mint lázadó tanítvány felmondta neki az engedelmességet. -98-