XIII.

(Két öreg úr pohár között összevesz. Az eddig vett leczke magva oly termékeny földbe esik, hogy a mama is megbámulja leánya tudományát.)

A mióta a fővárosban időzünk, a Dorozsmay-házat folyvást gazdag öltözetben, ragyogó vendégek sokasága között találtuk. Végre módunkban van látni őket családi körben, egyedül a legközelebb hozzátartozókkal, fesztelenül ebédelni.

Mindössze öten ülnek az asztalnál. A háziasszony elnökölt, jobbra Esztike, balra a gouvernante. Utánuk jobbról kanonok bácsi, balról Bogárdy Zoltán.

A midőn a sor a dessertre került s a felszolgáló cselédség kitakarodott, szóba jött Arthur grófnak tegnapi megfoghatlan viselete. Dorozsmayné elmondta, hogy a gróf udvariasan tudakozódott tőle hogylétéről, boldognak, elégedettnek látszott, s mégis a midőn a leányok szobájában megjelent, hirtelen megváltozott s haraggal és bosszankodással távozott.

Esztike mentegetőzék. Ő semminek sem oka. Ő szokott szívességgel s barátsággal fogadta a grófot és eleinte a vett igen lekötelező bókokat nyájas mosolylyal köszönte meg. De később a gróf a sáros időről, meg a városi tanács hanyagságáról beszélt, s arra ő semmit sem tudott felelni.

Kanonok bácsi pirult ezalatt s mint bűnös a tányérára szegezé szemét. Bogárdy Zoltán kedélyesen pödré bajuszát és elégedetten mosolygott.

Ebéd után Esztike és madame Escabrotte saját szobájukba tértek. Az urak az üveggel elzárt folyosóra, -99- mely rakva volt melegházi növényekkel s midőn felhozták a fekete kávét, Dorozsmayné maga nyitott fel egy ládácska kitünő szivart.

Az urak rágyújtottak s akkor Zoltán bácsi jól megczukrozván fekete kávéját, mondá:

– Kedves húgom, megkérték a leányt, te odaigérted. Esztike azt felelte, a mint a mama parancsolja, tehát menyasszony van a háznál.

– Én odaigértem, mert Arthur gróf valódi lovagias jellem és oly helyzetben van, hogy nejét a város és az ország legmagasabb köreibe vezeti. Oly természetes vágy ez, mely senkit, a ki asszonynak született, érzéketlenül nem hagy.

– Helyes, tökéletesen értem. Minden rendben is volna, csak azt nem tudjuk bizonyosan: szereti-e a menyasszony vőlegényét? Az én fiatal koromban mindig ezt tartották legelső kérdésnek. Mit szólsz rá, papom?

– Pártolom az előttem szólónak véleményét.

– Én tehát azt mondom, – folytatá Zoltán bácsi, – hogy legjobb az egyenes út. Menj fel, édes húgom, egyenesen leányod szobájába és beszélj vele. Kérdezd ki, vizsgáld meg szívét. Nevezd ki még ma nagy leánynak s beszélj vele nyiltan a szerelemről. Ismertesd meg őt e szenvedély hatalmával, s mondd el, hogy nem szabad könnyelmű, elhamarkodott és meggondolatlan lépést tennie, mert egész életének boldogsága függ e határozattól.

– Megteszem, a mi kötelességem. De nem könnyű ily kis leánynyal ezen kényes természetű kérdésben vitatkozásba bocsátkozni. Mint fog csodálkozni, hogy az ő mamája még ilyesmikhez is ért egy kicsit!

– Csak menj hozzá. Vess félre minden bevezetést; kezdj rögtön és közvetlenül kérdést tenni hozzá. Meglásd, hogy a kinek tiszta a szándéka és jó az akarata, az alkalmas szavak és találó kifejezések hiányában nem fog szenvedni.

Dorozsmayné úgy érzett, mint az iskolás leány, a ki -100- készületlenül indul a vizsgára. Azonban átlátta, hogy mennie kell, mert legszentebb anyai kötelessége parancsolta.

A két férfi együtt maradt. A képviselő büszkén nézett társára, mintha kérdené: mit mondasz ékesszólásomra? Úgy-e jól kezdem keverni a kártyát? Azután felkelt és csengetett.

– Papom! volna-e kifogásod, ha kihozatnék az ebédlőből egy palaczk megmaradt neszmélyit?

– Pártolom a korszerű indítványt azon módosítással, hogy a szövegbe egy «egy» helyett «kettő» tétessék.

– Elfogadtatik.

Mikor pedig elhozták a bort, kiderült, hogy az inas rosszul értette a parancsot, mert kettő helyett négyet hozott.

Az első palaczk tartalmának fogytáig nem beszéltek, de a másodiknak első pohara után megnyiladozék az egyház emberének «ephetá»-ja és mondá:

– Komám! nekem búfeledésből is innom kell. Szörnyen nyomja lelkiismeretemet az a botrányos hazugság, a mit a te sátáni incselkedésedre szájamon kibocsátottam.

– Mit nevezesz te hazugságnak? Már tegnap megmagyaráztam neked, hogy a legtisztább igazságot mondod a grófnak. Mondtál egyebet, minthogy «nem lehetetlen» a két esküvő? Ez pedig igaz, mert nem lehetetlen az, a minek beteljesedését akadályok nem gátolják. Dorozsmayné özvegy, szabad és 37 éves. Én pedig 50 esztendős agglegény vagyok. Van-e köztünk, ha pápisták volnánk is, oly akadály, mely a szent zsinatok határozatainak értelmében ezen házasságot eltiltaná? Nincs. Tehát nem hazudtál. Quod erat demonstrandum.

– Ne taníts te engem a theologia moralisra. Megengedem, hogy nyilt szóval nem hazudtam; de igaz marad, hogy beszédem által más embertársamat tévútra vezettem. Sőt még midőn láttam, hogy hiszi az özvegy férjhez menéséről vett hírt, nem világosítottam -101- fel a valóról. Ez egyértelmű a hazugsággal és így is tanultam kispap koromban a seminariumban. Kényes história ez, hogyha megtudja Dorozsmayné, mindkettőnket kitilt a házból.

– Kitilt: három napra. Aztán ő nevet rajta; sőt megköszöni, ha ezáltal Arthur gróf lelkébe pillanthatott. Mondhatom, kitünőleg operált ő méltóságában a bevett dósis. Mindjárt más ember lett belőle s egészen elárulta bensejét. Te pedig nyugtasd meg túlérzékeny lelkiismeretedet, mert vagy nem hazudtál, vagy ha hazudtál, jó és a legszentebb czélból tetted.

– Hah! jezsuita!

– Még pedig kálvinista kiadásban, mely faj a legveszedelmesebb. Különben pedig ne háborúskodjál a jezsuitákkal, mert épen e hibádnak számíthatod be, hogy még nem neveztek ki püspöknek.

– Elhallgatsz, istentelen, eretnek.

– Ne is kételkedjél. A jezsuiták támogatása nélkül mai napon nem terem sem infula, sem nagy dominium. És az alkotmányos korszakban még kevésbbé, mint Metternich idejében. Szegény Trefort éles szemmel kutatja, válogatja jelölteit a hazafias papok között; de a mire felküldte felterjesztését a koronához, s megérkezik Rómából a bizalmas kérdésre az igenlő válasz, ezen egy pár hónap alatt úgy behálózzák a jezsuiták a kandidátust és úgy elhitetik vele, hogy a jezsuiták közé felcsapás nélkül még az utolsó perczben is elmarad a kinevezés, hogy a megtántorodott ember podgyászostúl együtt rohan az új táborba, s felesküszik a pontozatokra, miket eléje terjesztenek.

– Mesebeszéd.

– Mesebeszéd! mikor tenmagadról vehetsz példát. Mért vagy még most 60 éves korodban csak kanonok, az is csak honorarius? Pedig volnának érdemeid.

– Az meglehet.

– Nem voltunk egyszer ketten Rómában három hétig? Ki lakott velem, via Frattina, a Hotel-Americanó-ban -102- és vallásos érzelemből mást sem ittunk, mint «lacryma Christi»-t?

– Istentagadó!

– Ki volt velem Péter templomában s megállottunk a gyóntatószék előtt, melyre fel van írva: «Pro lingua hungarica». A pap azt mondta: ingyen húzza fizetését ő szentségétől, mert öt esztendeje van itt s még magyar ember nem gyónt neki. Te nagyot sóhajtottál, én pedig ájtatosan kezet csókoltam a miskolczi minoritának.

– Farizeus!

– Hát mikor nagypénteken a jezsuiták templomában hallgattuk Jeremiás lamentáczióit? Én lerajzolgattam a páterek arczképét az «Üstökös» számára, te pedig nagyokat fohászkodtál a breviariumból.

– Judás Iskariotes!

– Ennyi érdem, és maig csak canonicus honorarius! Talán nincs elég pártfogásod? Hát hol vagyok én, a legbefolyásosabb ember a képviselőházban! Ha a jezsuiták nem incselkednének ellened, egy szavamba kerül s tied a legelső vacantia!

– Vén bolond. Mi az enyém? a legelső vacantia? No azt nem kétlem, megszerezhetnéd, hanem csak tartsd magadnak.

Ezt mondva, kirúgta székét maga alól s miután az utolsó palaczk is kiürült, elhagyta az üveges folyosót s haza ment.

Ily semmiségek, ily ártatlan tréfák miatt rendesen hozzá sem szólt barátjához legalább két hétig. Épen ily állapotban találta őket egykor Pál báró a vasuton, s megesküdött volna, hogy e két uri ember akkor látja egymást először. Bogárdy Zoltán pedig engedte, hadd dulja-fulja ki magát öreg barátja, mert soha sem tehetett vele bátrabban tréfákat, mint mikor fachée-ban volt vele.

Most pedig menjünk át Esztike kisasszony szobájába, a hol az anya és leánya között végbe kellett -103- mennie azon kényes tárgyú beszélgetésnek azon kérdés fölött: érez-e szerelmet a gróf iránt?

Szegény Dorozsmayné soha sem volt ily zavarban, ily kényes helyzetben. Visszagondolt ugyan azon időkre, a midőn Tihamérja udvarolt neki s bevallák kölcsönös szerelmüket. De csak az jutott eszébe, a mit a tüzesvérű ifjú mondott, saját feleletei elenyésztek emlékezetéből. Valószinűleg keveset beszélt ő akkor is s csak érzett szívében ki nem mondható vágyakat.

Az asszonyok, ha meg is igérik, nem szokták a tapasztalt férfiak bölcs utasításait követni. Most is hosszú bevezetés, különféle példálózkodások és előrebocsátások után kezdett anyai oktatásaihoz. Ha gyorsíró jegyzi fel szavait, ő maga legkevesebbet ért belőlük. Csak a midőn látta, hogy nem boldogul, tért oda vissza, hol kezdenie kellett volna, s rögtönzött elhatározással, mondhatni koczkáztatással, kérdé:

– Leányom, mondd meg: szereted Arthur grófot?

Szörnyű bámulatára a leány rögtön kész volt feleletével.

– Én nem haragszom rá.

– Nem haragszol. Ez nem elég.

– Én nem gyűlölöm, nem félek tőle, ha felém közeledik, kezét nyújtja s nem érzem, mintha hideg kigyó tekerőznék karomra.

– Jóságos egek, mit beszél e leány!

– Oh én jól tudom, mit beszélek. Mert valósággal érzem és hallom a kigyó sziszegését, ha táncz közben Porczogh báró vesz karjára.

– Ne beszélj velem Porczogh báróról. Azt kérdem tőled, mit érzesz szívedben, ha Arthur gróf közeledik feléd és beszélni akar veled?

– Ah, mamám, most már értelek, mit akarsz tudni. Úgy-e azt, hogy vonzódom hozzá? a vér bal oldalomba tolul? szárnyaim kelnek, mert ellenállhatlan erő ösztönöz, hogy karjaiba röpüljek?

Az anya nézett, ámult és saját fülének sem akart hinni. Megütődve fogá meg gyermeke kezét, távolról -104- sem lehetett ily világos és részletes válaszra elkészülve. Csodálkozva mondá:

– Nagyon örülök, hogy ily okos kis leányom van, a ki bámulatos ékesszólással szavakba öltözteti azt, a mit mások csak homályosan éreznek. Tehát kérdem, így érzesz, ha Arthur grófot közeledni látod?

Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja.

– Jóságos egek! – riadt fel az anya. – Honnan szedted tehát össze mindazt, a mit elmondtál? Mert hogy érzesz valamit, a természet öntötte beléd. De hogy minden titkodat, épen a legérthetőbb szavakban tárd elém, az túlmegy értelmemen. Tehát még nem tudod, érzesz-e vágyat a karjaiba röpülni, ha Arthur gróf közeledik?

– Oh mamám, ne haragudjál rám, mert ezen érzés még soha el nem fogott, pedig azt hittem, mint menyasszony kötelességem hozza magával.

– Tehát honnan tudod, hogy így éreznek azok, kik szeretnek?

– Azt én nem tudom, csak az bizonyos, hogy a kiért így éreznék, az még nem jelent meg előttem s tán soha látni sem fogom. Arthur grófról csak azt gondolom, hogy vele fényesrangú grófné leszek, s az neked mamám nagy örömödre szolgál. Nagyon szép dolognak kell ennek lenni, mert minden leány szerencsét kiván nekem, azért, ha Isten úgy rendelte, övé leszek.

– Egyéb nem vonz felé? Kérdlek: boldogtalan volnál, ha Arthur gróf többé hozzánk se jőne?

– Az nagyon fájna nekem, mert tudom, hogy búslakodnál miatta. Tegnap már meg is ijedtem, hogy megharagudott ránk, s többé nem jön ide.

– És e gondolatra szomorú lettél? szívedben csillapíthatlan fájdalmat érzettél?

– Csak kinevettem magamat, hogy dőre és hiú voltam.

– Még mindig nem feleltél kérdésemre. Azt már -105- hallottam, hogy kedved van grófnévá lenni; de nem hallom, hogy a grófot úgy szereted, mint azon ismeretlent, a kit nem láttál, s még eddig hozzánk se jött?

Esztike oly mozdulatot tett, melynek értelme, hogy nem tudja.

– Kedves mamám, nekem csak arra van gondom, hogy hű, szerető és engedelmes leányod legyek, soha meg ne búsítsalak, teljesítsem parancsolatodat; mert tudom, hogy szeretsz, és nem kivánsz olyat, a miből boldogtalanságom következnék.

– Elég, gyermekem. Tökéletesen megfeleltél kérdésemre. Jer, csókolj meg s mától fogva, míg én fel nem szólítlak, ne beszélj előttem a grófról. -106-