XV.

(Szerencsétlen szemköztülés a szinházban, a mi azonban egy más férfinak reménytelen győzelmet szerez.)

Másnap este a nemzeti szinházban találkozunk ismerőinkkel. Domokos bácsi elég korán küldött jegyekért s hoztak számára három egymás melletti zártszéket. Ezt inkább szerette, mint a páholyt, mert a hamis nagy uraskodás soha sem volt gyöngéje. Otthon ugyan 6000 forint jövedelmével igen előkelő uraság volt, de nem akart hiú lenni, hogy a fővárosban is versenyre keljen a leggazdagabb osztályokkal.

Ott ültek tehát a hetedik vagy nyolczadik sorban s a vak szerencse elköveté Pál báróval azon gonosz játékot, hogy helyükről kényelmesen beláthattak a Dorozsmayné páholyába, a hol az egész előadás alatt jöttek, mentek a tisztelgők.

Esztike kisasszony hallgatagon ült szokott helyén, szemközt a nézőkkel. Pál báró lopva pillantgatott feléje és észrevette, hogy a leányka élénk kiváncsisággal vizsgálja Zsuzsikának arczvonásait.

Ez okból a pokol mélységes fenekére kivánta a mai alkalmatlan mulatságot és összes férfiúi erejébe került, hogy úgy ne üljön ott, mint a törvényszék előtt a vádlott, kit éltefogytáig tartó börtönre fognak itélni.

Zsuzsika közbül ült s minden pillanatban volt valami kérdeni valója. Tehát Pál báróhoz fordult, a hol, mint oraculumtól a legkielégítőbb felvilágosítást várhatta. Az eléadásban, a nők öltözékében, a díszletekben és szemfényvesztő világításban a földi paradicsom bájait fedezé -114- fel. Még a mi nemzeti szinházunknak ódon, kopott és divatból régen kiment nézőtere is bámulatba ejtette s azalatt oly leírhatlan boldogság ragyogott arczán, mint vidéki fiatal leánytól kitelik, a ki annyi vágyódás után végre megláthatja mindazt, a miről olvasott, a miről álmadozott.

Esztike kisasszony mindent látott s nem kétkedhetett többé, hogy a boldog és biztos viszonszerelem eszményi képét látja maga előtt. Mert Zsuzsika csakugyan oda volt a látott gyönyörök szemlélődésében. A szinésznők gazdag és ízlésteljes öltözéke, a varázshatású diszítmények folytonos változatossága lelkét megszakítás nélkül felmagasztalt hangulatban tartá. Mert ő nem Bécsből, nem Párisból, hanem Csikszék fenyveseiből hozott szemet, ez pedig mindent bájosnak, gazdagnak és utolérhetlennek mutatott, mintha e hely volna a mennyországnak középpontja.

Mentül lelkesültebb és boldogabb volt Zsuzsika, annál inkább elsötétültek Esztike kisasszony arczvonásai. A legkeserűbb csalódás kifejezése rajzolódik ki ajkán és tekintetén. A színpadon folyó játék, az érdekes bonyodalom, a művészi előadás hidegen hagyta. Ha a közönség fellelkesedett, tapsol, a művésznek vagy a szerzőnek, ő csak arra figyelt, mily boldog lehet az a leányka a zártszéken! És mily irtóztató áruló lélek lakhatik oly férfiban, a ki ezen leány, mint saját menyasszonya mellett ül, s megfeledkezik, mily édes bizalmasság fejlődött ki közöttük csak kevéssel is ezelőtt!

Még soha ily véget érni nem akaró művet nem adtak a szinpadon. Zsuzsika pedig minden jelenet után attól rettegett, hogy vége a felvonásnak és lebocsátják a függönyt. Ezer örömmel ott maradt volna 80 éves koráig.

Domokos bácsi is elismerte, hogy a pestiek jobban játszanak, mint azok, kiket ő legutóbbi alkalommal Gyergyó-Szentmiklóson vásárkor látott. De mégis jobban ingerelte a vacsora, mely ma Estére a Vadászkürt étteremében volt tervezve. -115-

Tetézte a szerencsétlenséget, hogy Dorozsmayné ő nagyságát épen ma különösen érdekelni látszott a darab menete. Oly annyira, hogy máskor mindig lesben álló és fáradhatlanul őrködő anyai szeme figyelembe sem vette, hogy édes kedves kis leánykája unatkozik s alig várja, hogy innen szabaduljon.

Pál báró csak az ötödik felvonás folyamában merészkedett a Dorozsmayné páholyába felpillantani. Ez csak bűnös voltát erősíté meg Esztike előtt. Büntetésül lenéző és megvető tekintetet kapott.

Végre valahára ötödször gördült le a függöny. Az általános tapsra ugyan újra megjelentek a szinészek, mély hódolattal fogadták a közönség tetszésnyilatkozatait s a mindig készletben tartott koszorúkat vallásos kegyelettel szedegették fel s így az eléadásnak csakugyan igazán, valóban és visszavonhatlanul vége lett.

Még csak egy reménye volt Pál bárónak. Hátha visszapillant kedves tanítványa, mielőtt távozik? Ámde szó sincs erről. Segít mamájának szép fehér shawlját felölteni, a magáét is nyakára veti, eltünik az ajtón s a páholy üres marad.

Következett erre a megállapított programmszerinti vacsora a Vadászkürt teremében. Zsuzsika a czigányzenét nemzeti felhevüléssel hallgatta s meg volt győződve, hogy ily mély dallamosságról és szabatos előadási művészetről a hires Mozartnak és Beethovennek fogalma sem lehetett.

Domokos bácsi a felhozott bort kétes minőségűnek itélte, de ez tökéletesen megfelelt azon várakozásnak, a mit okos ember a legjobb vendéglőtől is igényelhet. Midőn pedig kongott az éjfél órája, haza kiséré a fiatal báró erdélyi rokonait, aztán szállására sietett, lefeküdt, de csak a reggel közelegtére élvezheté az álom jótéteményét.

Ah, de másnapra még szörnyebb megpróbáltatások vártak rá.

Délután négy óra mult, a midőn a gyöngéd figyelemmel -116- teljes Porczogh báró saját kocsijával érkezett a József-térre és Arthur grófot meglátogatá.

– Barátom, – szólt még le sem ülve, – itt az idő, tovább lehetlen a habozás és ingadozás. Öltözz fel gyorsan, menj a Nádor-utczába, hajtsd végre a kellemetlen üzletet, mert egyenes forrásból tudom, hogy új hadizenet készül ellened a váltótörvényszék részéről és élve-halva menekülésre kell gondolnod.

– És fia-ura legyek Bogárdynak, ennek a csikóbőrös kulacsból borozgató betyárnak?

– Arthur, ezen már túl vagyunk. Én ugyan tökéletesen hiszem, hogy kanonok bácsi kiszámított komédiát űzött veled, mert ily házassági tervnek a háznál sem nyoma, sem látszatja. Különben is papnak soha sem hiszek. A pap, mikor három napos csecsemő voltam, már megcsalt, kelepczébe kerített azáltal, hogy pápistának keresztelt. Innen származik életem nyomorúsága, mert elköltvén pénzét a gazdag özvegynek, kit feleségül vettem, nem válhattam el tőle, míglen egy alkalmas inláz megszabadított tőle.

– Mért beszélt hát velem az özvegy férjhez meneteléről? Ha nem igaz a hír, hamar kiderül a való.

– Úgy van, kiderül; csakhogy akkor elkövettél már valamely többé jóvá nem tehető elhamarkodást. Ezt meg is kezdted, mert úgy viseléd magad, mint szerelemféltő regényhős s megijesztetted az egész társaságot.

– Számítsd be sértett büszkeségemnek.

– Nem érthetem, mért késedelmezel? Egyfelől: gyönyörű falat, igéző menyecske s ha több nem, 20,000 forint jövedelem, a mi bőven elég lesz a mamád vadászkastélyában. Ha több pénz kell, az anya, a ki egyetlen gyermekét imádja, bálványozza, egy szavára küld neki, a mit csak kiván.

– Másfelől?

– Ezt épen oly jól tudod, mint én, mi vár rád. Betáblázott adósságaid nem nyugtalanítnak ugyan, mert tiszttartód pontosan fizeti kötelezettségeidet. Azonban váltóid lejárandóban vannak s ekkor rettenetes válság -117- üt ki. Csődöt kérnek ellened s akkor tönkre vagy téve mint gróf a főrendek házában, mint gentleman a kaszinóban, a jokey-clubban, s mint kérő a Dorozsmay-háznál!

– Azt hiszed, hogy újra prolongálhatom váltóimat?

– Bizd csak rám. Mihelyt hivatalosan tudva lesz, hogy a Dorozsmay örökösnőt feleségül veszed, a legirtóztatóbb vérszopók megszelidülnek. Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp nem tökfilkók, kik meg ne értenék az okos szót.

– Máskor, mint akadályról, az erdélyi vad báróról is beszéltél.

– Ennek végkép bevágtuk az utját. Megbukott és kegyevesztett mind örökön örökké, amen. Nem hallottad, mi történt? Valami bozontos sörényű székely medve érkezett ide, mondhatom, igen csinos leányával. Ritkóczyné nénémtől tudom, hogy az a gencsi véndoromb, Zsuzsi néni ezt a falusi bájt szánta a bárócska feleségeül, különbeni kitagadás fenyegetése alatt. Pál báró tegnap és tegnapelőtt hazafias cicerone módjára hordta szét vendégeit a városban, a Dorozsmay-házban pedig széltiben beszélték, hogy Pál báró számára menyasszonyt küldtek Erdélyből. Eltalálhatod, kitől eredhetett e hír forgalomba hozása. E mellé a szerencsétlen báró még azon bolondságot is elkövette, hogy jövendőbeli apósát, mint Marialaky Domokos rokonát, a Nádor-utczai házba bevezette. Most már minden kétség megszűnt, mert a corpus delicti jelen volt és ott sétált a terem fényes padlózatán.

– És Esztike?

– Eleinte rá sem nézett a báróra, végre sok unszolás után olyan pompás kibigyedt ajkkal oda veté: «nem is reméltük, hogy ma még szerencsénk legyen báró úrhoz, mert hallottuk, hogy szép menyaszonya megérkezett».

– Porczogh! ez a dolog szeget üt fejembe.

– Mért? mi ujság van benne? -118-

– Ha Esztikének nem tetszett a menyasszony megjelenése, akkor nem lehet közönyös a báró iránt.

– Ez régi dolog, barátom. De ebből csak az következik, hogy a pillanat, melyben mindent merhetsz, melyben határozottan fölléphetsz, jelen van, és biztos sikert igér. Hol a házassági szerződés javaslata?

– Itt van szekrényemben.

– Ki vele onnan. Írd alá egy jobbnak hiányában s egy szebb jövőnek reményében. Ime, beszélgetésünk alatt felöltöztél, kocsim a kapu előtt áll és rendelkezésedre vár. Menj, végezz, s ha készen vagy, hajtass a kaszinóba, a hol addig nyugtalanul várlak.

A Dorozsmay-háznál ma még kisebb és bizalmasabb elfogadó nap sem volt, de a grófot, mint elfogadott kérőt tekintették a háznál s a kapus, inas, szobalány, végre a komorna forumain keresztül hatolva, belépett egy szobába, a hol a ház asszonyát egyedül találta.

– Tisztelt nagyságod! – kezdé minden társalgási bevezetés nélkül. – A házassági szerződést, melyet nagyságod rendeletéből megbizottja, Bogárdy Zoltán úr elém terjesztett, gondosan átolvastam s bővebb átvizsgálás végett családi ügyvédünkkel is közlöttem. Miután pedig ezen okmánynak minden pontját helyeseltem és hálás köszönettel fogadtam, azért jövök, hogy a mely órában nagyságod parancsolja, Esztike kisasszony édes anyjának és törvényes jogtanácsosának jelenlétében aláírjam és az édes anya áldását e szent frigyre, fiúi bizodalommal kikérjem.

Dorozsmayné az első pillanatban zavarba jött e váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mert valóban a család legbensőbb körében megszokták már hinni, hogy e házassági terv lassanként önmagától elalszik és elenyészik.

Mert a mily igaz, hogy kezdetben az összeköttetés a Bendeffy grófokkal módfölött kedvére volt az özvegynek, épen oly változás következett be, a midőn kiderült, hogy leánya szívében a szerelem érzete teljesen hiányzik. -119-

És most felelnie kellett.

– Gróf úr, – mondá, – jól tudja, minő örömmel fogadtuk megtisztelő ajánlatát és leányom is az első kellemes meglepetés perczében őszinte hálával fejezte ki beleegyezését. Ezóta hosszabb idő telt el s én félni kezdek, hogy leányom, mint gyermek, élni akar az asszonyi nem azon jogával, hogy változékony lehessen. Ha tehát leányom most már másként gondolkodnék, magam is kényszerülve volnék korábbi szavamat és igéretemet visszakérni.

– Hogyan! adott szavát visszavenni? de hiszen ily rémítő csalódás elviselhetlen bánatot okozna nekem és szétzúzná szívemet. Érzem, hogy életembe kerülne e szakítás, ha azon leírhatlan boldogságot, melyet már bizonyosnak tarték, egyszerre ismét elröpülni és elenyészni látnám.

Dorozsmayné csengetett s a belépő komornának parancsolá, hogy Esztike kisasszonyt hívja ide.

Az özvegy teljesen nyugton érzé magát, mert ha Esztike kimondja, hogy elhamarkodott igéretét feledésbe menni kivánja, vagy a mi valószinűbb, ha a gyermek szörnyű zavarában habozni, ingadozni kezd és anyjára hagyja a válasz megadását, akkor Arthur gróf pöre a legrövidebb úton be van fejezve, s többé e kérdésről halandó ember nem beszél.

Ezalatt Esztike bejött, nyájasan és barátságosan mosolygott s midőn Arthur gróf elébe ment, kezét tiszteletteljesen megcsókolá, oly rokonszenves melegséggel hajtotta meg fejét, mint csak valaha szerelmes leány szíve választottja előtt tehette.

Arthur gróf azonnal észrevette a kedvező szél keletkezését és semmi sem tartóztatá többé vissza, hogy átvegye az anyát illető szólásjogot, jól érezvén, hogy itt rohammal és meglepetéssel kell a csatát megnyerni.

– Esztike kisasszony, – mondá a legmélyebb tisztelet hangján, melyet a szenvedélyesen szerető kérőnek esdeklése támogatott. – Azért jöttem, hogy a mi eddig a hideg szertartások színét viselte, most mint -120- férfi, a legszebb leány előtt, kit valaha emberi szem látott, meghozzam hódolatomat és kérjem, hogy a házassági szerződés aláírásával, az egész világ előtt nyiltan és büszkén hirdethessem szerencsémet és azon napon, melyet édes anyja kijelölni fog, mint a föld legboldogabb halandója, imádott arámat Isten oltára elé vezethessem.

De most már Dorozsmayné mellében is megerősödék az anyai szív bátorsága s leányát nagy hévvel karjaiba zárva, hangos szóval mondá:

– Esztikém, egyetlenegy szeretett leánykám! tőled függ a határozat. Én soha sem erőtettelek, még egyszerű rábeszéléssel sem akartam anyai hatalmamat éreztetni. Csak azt gondold meg újra, mielőtt szólnál, hogy igen vagy nem feleleted egész élted boldogságát vagy boldogtalanságát fogja eldönteni, visszavonhatlanul.

– Kedves drága édes anyám, – szólt a leányka megindulva, reszketve és szeméből könyeket hullatva. – Tudod, hogy szeretlek, s tudom, hogy az én boldogtalanságom mindkettőnknek életébe kerülhet. Azért hálás szívvel köszönöm neked, hogy teljes választási szabadságot engedtél. És én anyai engedelmeddel élve, őszinte szívből származó köszönettel fogadom Arthur grófnak engem megtisztelő ajánlatát és örök szövetségünk jeléül jobb kezemet nyújtom.

Az anya kezeivel takará be szemét e végzetteljes nyilatkozat hallatára. Arthur gróf pedig visszanyerte önuralmát s ezen percztől vele született illemmel és méltósággal tudta játszani, úgy a hódító nagy urat, mint a szenvedélyes szerelmest.

Ezen váratlan fordulat egyiránt meglepte a kérőt és anyát. Ily minden utógondolatot kizáró határozottságot senki sem várt. A midőn Esztike beszélni kezdett, egyik sem tudta, mi lesz utolsó szavának értelme? Talán épen e körülmény figyelmezteté az anyát, hogy mindez nem lehet természetes, s hogy ily váratlan fordulat előidézésére titkos rugók is közreműködhettek. -121-

Mert Esztike egyszerű jó kis leány volt. Soha sem mutatott hajlamot szenvelgésekre. Holmi színpadi jelenetek utánzása pedig homlokegyenest ellenkezett egész valójával. És most mégis szokása ellen oly idegenszerű ünnepélyességet vett fel. Mondhatni, szavalt.

Oh ha mégis nem szívéből, nem lelkének tiszta meggyőződéséből származott mai elhatározása! -122-