XVII.

(Új dráma a szinpadon, de a nézőtéren mégis érdekesebb némajáték foly, melynek tárgyát csak ketten értették meg.)

Esztike nemcsak jó leányka volt, hanem családi körben, különösen édes anyja ellenében, igen közlékeny természettel bírt, bűnnek tartván bármily csekélységet eltitkolni. Hogy pedig emlékező tehetsége erős kifejlődésre jutott, olvasóink tapasztalhatták akkor, a midőn mindent, a mit régi tanító mesterétől tanult, anyja előtt szóról-szóra ismételni képes lehetett. Dorozsmayné nem győzött eléggé bámulni, honnan veszi Esztike az eszméket, honnan a hozzájuk való alkalmas kifejezéseket? Távolról sem sejtvén, hogy a házi paradicsom-kertbe kigyó lopózott és leczkéket ad a jó és gonosz tudások fájáról.

Épen most dicsértük, mily közlékeny és titkot tartani nem tudó leányka ez az Esztike, s már rajtunk a világos czáfolat! Mért hogy épen ezen egy titkáról soha sem beszélt?

Valószinűleg szokásban van más gondos anyánál is, hogy ártatlan kiváncsiság vagy anyai jó akarat és tanácsadás czímén kikérdezik a kis leányt, mit beszélt neki a vőlegény, tanúk jelen nem létében?

Ez néha igen tanulságos időtöltés s ha a leányka őszintén vall, az értelmes anya tökéletesen megismerkedhetik a vőlegény jellemével.

Dorozsmayné nem hiú kiváncsiságból kérdezősködött. Mert a minő örömmel és lelkesedéssel adta beleegyezését az első alkalommal ezen házassági ajánlatra: -131- úgy most a frigynek megpecsételése után kételyek szállták meg lelkét s rettegni kezdett leánya rögtönzött elhatározásának következményeitől.

A legelső, a mit az anya ezen kérdezősködések folytán megtudott, az volt, hogy Arthur gróf visszaél a leányka hiszékenységével s úgy forgatja a beszéd folyamát, hogy különösen pénz és hozomány tekintetében mindent előre kipuhatol.

Esztike pedig szent kötelességének tartotta vőlegényét hősileg védeni. Szerencsétlenségére még azt is elmondta, mily szép asszonynak tartja Arthur gróf az ő kedves mamáját, s nem győz eléggé csodálkozni, hogy eddig nem gondolt másodszor férjhez menni.

Már magában a férjhez menés megemlítése kettészakítá az özvegy türelmét; most pedig hozzájárult ezen sértéshez (mert minden ilynemű czélzást annak vett) azon fölfedezés, hogy Arthur gróf a vagyonnak két részre oszlásától retteg.

– Szerencsétlen elfogult, – kiáltá az anya, – még annyi belátásod sincs, hogy ezen alattomos kémkedés értelmét felfogd?

– Mamám, Arthur gróf csak azért kérdezte ezt, mert szeret téged s ha ő boldog, neked is hasonlót kiván. Semmi kétségem, hogy engem minden mellékérdek nélkül szeret.

– Szeret! Hiszen azt én sem kétlem. Anyai, tehát megbocsátható hiúságom sugalja, hogy Istennek hála, van is rajtad mit szeretni. De itt az ideje, hogy világosan beszéljek. Csakugyan hiszed, hogy ez a férfi sereg, mely minden pillantásodat lesi, mely kész előtted a rabszolgaságig lesülyedni, akkor is körülzsibongna minket, ha atyád e nagy vagyont számunkra egybe nem gyűjti?

– Mamám, adj engem Arthur grófnak minden hozomány nélkül s meglátod, boldog lesz velem.

– Gyermek! Arthur gróf jól tudja, hogy egyentel leányom s annak idejében örökösöm vagy. Azt hiszed tán, hogy a valóságos életben is oly erős próbákhoz -132- folyamodhatunk, minőket a szinpadon elénk rajzolnak? Ott mindenféle szerencsétlenségeket kigondolnak; hírbe hozzák a családot, hogy tönkre ment s akkor az imádók csoportja eltisztul a háztól, mintha kisöpörték volna. A gazdag leányt megkapja az, a ki híven maradt. És ki tudja? talán csak azért maradt hű, mert az ártatlan csalás titkát jó előre fölfedezte!

Esztikének hite és meggyőződése ily vádak, vagy inkább csak gyanusítások hallatára sem ingadozott. Inkább szilárdan elhatározta, hogy mindent kerül, a mi a bizalmatlanság színét viselné. Ha egykor ő lépett elé, a legválságosabb perczben, s kimondá a visszavonhatlannak látszó igent, minden körülmény közt úrnője kivánt szavának maradni. A kis leányok pedig, ha fejükbe vertek valamit, büszkék arra, hogy állhatatosak legyenek.

A sors szeszélye is úgy hozta magával, hogy Arthur gróf a következő napokban igen óvatos volt és semmi oly fürkésző kérdést nem koczkáztatott, mely őszinteségét kétes színbe burkolta volna. Úgy is tudott már mindent, a mi kiváncsiságát kielégítette, a mi érdekeit biztosította. Ha tehát Esztikével beszélt, egész ékesszólását szerelme forróságának rajzolására fordította s ha példálózgatott, mikor lehet teljesen boldog? mikor lesz megengedve a házasságot megelőző intézkedéseket megindítani? ez csak javára lett magyarázva, ez jellemének nem árthatott, ezzel csak természetes türelmetlenségének jelét adta, melynek minden más vőlegény is alá van vetve.

A mit azonban a leányka hite megerősített, az anyának kétkedése meg nem rendíthetett, azt egy különös, de nem rendkívüli vagy regényesen véletlen fölfödözés hirtelen és váratlanul egészen új kerékvágásba terelte.

Egy estén az özvegy és leánya a szinházba mentek.

Ugyanazon estén a földszinti zártszéken négy egyén foglalt helyet, kik közül hármat ismerünk, a negyediket ma látjuk először. -133-

Pál báró, Domokos bácsi, Zsuzsika kisasszony és egy negyedik, a kinek honvédtiszti egyenruhája s gallérán két csillagja eléggé elárulá kilétét.

Domokos bácsi jobb oldalán Pál báró, balfelől leánya s az ismeretlen honvédtiszt telepedtek le s várták, a mi a szinpadon következni fog.

Mindjárt első pillanatra világos volt, hogy a Domokos bácsi bal oldalán ülő két személy a szó teljes értelmében szerelmes párocska. Kettecskén, mintha rengeteg pusztán találkoztak volna, egyedül ültek a sokaság között. Semmi gondjuk, mi történik a színpadon? Legfölebb azt vették észre, hogy nem énekelnek, nem harsog a zenekar összesége, tehát nem operát adnak. Talán megpillantották a szinészeknek modern öltözékét is, s ha haza mentek, elmondhattak a darab tartalmából annyit, hogy nem vitézi szomorú játékot adtak. A többivel nem törődtek.

De honnan a föld gyomrából kerül ide ez a honvéd főhadnagy? Hogy együtt jöttek ide Domokos bácsival, az kétséget nem szenvedett, mert az ismeretség régisége csakhamar feltünt. Domokos bácsi hagyta őket kedvük szerint éldelegni, tehát az ismeretség elismerve, helybehagyva, sőt feljogosítva lehetett. Ő maga rájuk sem nézett; megvetette hátát a zártszék támláján úgy, hogy az a szerencsétlen, a ki háta mögé jutott, azt hitte, tán a szinház kályháját állították elébe.

Domokos bácsi jobbján Gencsy Pál báró foglalt helyet és igen megelégedve látszott lenni, hogy nincs többé a marialaki szépségnek szolgálatában.

A honvédtiszt tegnap érkezett Pestre, azon hírre, mely a Dorozsmay-háznál keletkezett s addig terjedt, míg valamelyik barátja megírta neki, hogy jőjjön fel, mert nagy a veszedelem, mert egy országgyűlési képviselő, ifjabb Gencsy Pál báró, úgy tünik fel, mint Zsuzsika kisasszony vőlegénye.

Ezen kétségbeejtő levél olvasására egy heti szabadságot kért a főhadnagy s felrobogott a fővárosba, azon eltökélett szándékkal, hogy a csábítónak nyakát szegi. -134-

Annál édesebb lehetett öröme, a midőn ajtóstul együtt berontván, a tántoríthatlanul hű Zsuzsika, nemcsak elméletileg, mint Esztikét tanították, hanem gyakorlatilag is egyenesen imádójának karjaiba röpült. Erre mindjárt az első kérdés és felelet elhangzásával napfényre jött, hogy a hír puszta koholmány, izetlen rágalom, mert Pál báró mint rokon s hazulról felhívott ártatlan cicerone szolgált s köztük valamely gyöngédebb viszonynak még árnyéka sem keletkezett.

Eddig tehát minden rendén volt, de a túlvilágilag szerelmes pár, csak most vevé először észre, mint áll ott a szoba közepén az apa, Domokos úr, egészen megkövülve a meglepő látvány fölött s kérdeni látszik: miként merészkedett az ő Zsuzsikája, atyai felhatalmazás nélkül, szívéről és kezéről rendelkezni?

Minthogy azonban a főhadnagy úr neve és családja ismeretes volt, s a szent frigy ellen komoly kifogást tenni nem lehetett, s másként is Domokos bácsi Pestre érkezte óta igen vidám és engedékeny volt: végre is azon kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy az «utólagos jóváhagyás reményében» kötött eljegyzést szülői tekintélyével is megerősítette.

Így került e párocska egymás mellé a szinházban és Zsuzsika kisasszony az egész előadás alatt mindig csak azt hallgatta, a mit szomszédja halkan elsusogott.

Különben pedig Zsuzsika kisasszony és érdemes főhadnagyának dolgaival senki sem törődött egyetlenegy nézőnek kivételével. Ezen egyetlenegy néző pedig kissé messzebb, kissé magasabban ült egy földszinti páholyban, szokott helyén szemközt anyjával és a nézőtérrel.

Esztike kisasszony különös érdekeltséggel nézett le páholyából a zártszéken ülő párocskára. Mint maga is «boldog menyasszony», hamar észrevette hányat ütött az óra? s hogy időközben alkalmasint egészen új constellatio támadt az égen.

Még látcsövét is felemelé; puszta formalitásból körüljáratva szemét a páholysorokon, és tisztán mutató üvegét ama párocskán feledé. -135-

Gencsy Pál báró, már vagy unalmában, vagy különös érdekeltségből, oly figyelmesen nézte a darabot, mintha a maga pénzéből fizeti vala a zártszék árát. Fél szemével ugyan észrevette, hogy bizonyos páholyban tudomásul vették jelenlétét, de semmi áron nem akart oda feltekinteni, nem feledvén azon megvető s lenéző pillantást, mely a legutóbbi találkozáskor majdnem épen e helyen szívét jéggé fagyasztotta.

Kezdődik a második felvonás. Érdekes bonyodalom igérkezik a szinpadon, a tisztes nő erénye ingadozik, a botrányt leső közönség kárörömmel várja a bekövetkező bukást: de itt a négy zártszéken, Domokos bácsi oltalma alatt, minden az előbbi kerékvágásban marad. A párocskának még mindig ezer mondanivalója támad. A bácsi hízott a kétes értékű élvezet hatása alatt. Pál báró, mintha székére szegezték volna, oly ártatlanul ült helyén, hogy csak liliomág kellett volna kezébe, hogy bevegyék szent Aloysius szobrának.

Esztike kisasszony pedig kényelmes observatoriumából mindent látott, a mi a négy zártszéken történik, és úgy vélekedett, hogy az a szép leány vagy soha sem volt a bárónak menyasszonya, vagy ha volt, szörnyű, példátlan és minden szemérmet félrevető hűtlenséggel elpártolt tőle, s hozzá oly kegyetlen, hogy korábbi imádójának jelenlétében új diadalával büszkélkedik.

Ez szívtelenség, sőt több, valóságos illetlenség, gondolá. Azután rápillantott a báróra, látcsővel is megnézegette arczkifejezését, kereste a leverettség s a kétségbeesés vonásait, de ismételt fürkészései daczára semmi ilyest fel nem találhatott.

A harmadik felvonás kezdetével Arthur gróf lépett be Dorozsmayné páholyába. Pál báró, a nélkül, hogy fejét mozdítaná, felpillantott s látta, hogy Esztike kisasszony udvariasan, de minden melegség vagy örömjel nélkül fogadja.

De lehetett-e ezen hidegségnek komolyabb jelentősége? Hiszen különben is rossz izlésre mutatna, közhelyen, a hol a dúsgazdag arának minden mozdulatát -136- figyelemmel kisérik, így elárulni a szívnek egész bensőjét! Még más ok is lehetett. A kis leány épen most mondott kárhoztató itéletet a szívtelen leányra, a ki az új hódolónak bizalmaskodásait a réginek szemeláttára viszonozta.

Pál báró ily messze nem kalandozhatott ábrándjaiban. Pusztán csak az arcz kifejezéséből a leányka legtitkosabb gondolatait ki nem olvashatta. Másként is az ő udvarlása soha sem ment túl a barátság szigorú korlátain s a bizalmasság, mely köztük szövődék, csak a mester s a tanítvány közötti viszony jellegét tartá fönn. Nem lehetett ő egyszerre oly képzelgő, hogy Esztike kisasszony tartózkodó viseletét csak azért, mert nem mosolyog boldogan Arthur gróf szemébe, úgy magyarázza, hogy ez miatta történik, tisztán kiméletből vagy épen túlgyöngédségből.

De azért, a mit látott, ha meg nem vigasztalhatta is, legalább új gyötrelmet nem hozott. Mert valósággal Esztike kisasszony legalább egy kis árnyalattal mégis több melegséget tanusíthatott volna elismert vőlegénye irányában. Most pedig némely pillanatban félreérthetlenül unatkozottnak mutatkozott. Épen ezen látogatás ideje alatt folyvást a szinpad felé nézett s csak fejének könnyű mozdulataival adott igenlő vagy tagadó választ a mellette ülő grófnak.

Pál báró végre is azt hitte, valami mulékony összekoczczanás az egész, miként ez a szerelmesek között gyakran előforduló mindennapi állapot.

A negyedik felvonás végével Arthur gróf eltávozott. Esztike kisasszony udvariasan viszonzá búcsúját, de épen nem feltünő megkülönböztetéssel.

Ezen pillanattól kezdve Esztike kisasszony megint a földszinti közönség tarka sokaságára veté szemét, de rövid kalandozás után újra a négy zártszék vette figyelmét igénybe. Pál bárónak minden vére arczába ömlék, a midőn érzette, hogy szívének titkos imádottja hosszasan függeszti rá szemét s egész jelenetek tartamáig ott is feledi. -137-

Vajjon merhet-e kisérletet tenni? Oh ha bátorsága volna feltekinteni, s keresvén ama tündér szemek sugarát, találkozhatnék vele!

Érzette, hogy ez merész koczka s válságos perczet idézhet elé. Hátha vakmerőségét ismét oly büszke lenéző tekintet bűntetné meg, mint az utóbbi alkalommal? Erre aztán minden csalódásaiból végkép kiábrándul s visszaesik az elhagyatottság sötét éjszakájába.

De mily kellemes meglepetés, mily édes vigasztalás! Pál báró óvatosan, mintegy a véletlent játszva, feltekintett s látta, hogy Esztike is rá néz s a szemek találkozása után sem fordítja félre fejét! Bizonyos gyermekies őszinteség, félre nem magyarázható részvét és barátság tükrözék tekintetében. Miután pedig helyzetüknél fogva legkisebb feltűnés nélkül tehették, az egész felvonás alatt folytatták ama csendes és méla szembeszédet, melyet csak azok értenek, kik egymás szívében titkot rejleni vélnek.

A felvonás után Dorozsmayné, leányának szótlanságából következtetvén, hogy unatkozik, késznek nyilatkozott a szinházat elhagyni. Úgy látszott, hogy Esztike maradásra szavaz s miután az új dráma végkifejlődése az özvegyet különben is érdeklé, ismét visszaült helyére.

A függöny felgördültével ismét folyt a háromrendbeli játék. A szinpadon hangos élőszóval, a zártszéki párocska között halk susogással, egy zártszéki s páholyülés között szemmel és barátságos tekintettel. Esztike oly kérdő arczkifejezést mutatott, mintha mondaná: mért haragszik ön? mért hagyta el régi engedelmes és mindig hivő tanítványát?

Ezalatt ha puszta megszokásból egy eltévedt tekintetet vetett is a szinpadra, vagy a páholysorok felé, eme beszédes szép szemek csakhamar visszatértek oda, honnan a czél nélküli elkalandozás előtt kiindultak s a leányka arczkifejezésén ismét kirajzolódtak szívének gondolatai, a jóakarat, hű barátság, s hogy semmi ok -138- köztük többé a neheztelésre, sőt a vétkes fél még bocsánatkérésre is készen van.

Tán még többet is gondolt hozzá: hogy a mester soha sem volt szükségesebb a háznál, mint midőn a tanítványt a veszedelem nyilt örvénye fenyegeti.

A függöny lebocsátása jelenté a darab végét, a közönség tapsa pedig az általános tetszést. Következtek a kihivások, mialatt a ház gyorsan ürülni kezd.

Esztike, édes anyja szolgálatára kelt fel és leányi gondoskodásával adá fel anyjának azon téli öltözéket, melyet a páholyba is felhozni szoktak. Aztán kivételes lassusággal veté vállaira shawlját s több izben visszatekintett, azon ürügy alatt, mintha ő is még egyszer akarná látni a tetszés viharával koszorúzott és ismételve kihívott szinészeket.

Most már Domokos bácsi is visszavonulásra inté a rábizott hadsereget. A párocska a zártszéksor végén, egymás karjára fűzve, az előcsapatot képezé; a két férfi hátrább maradt, mint nehéz gárda, vagy hadi podgyász. A zártszéksorokból kitóduló közönség a kifelé törekvőket kissé visszanyomá s így történt, hogy Pál báró közvetlenül a Dorozsmayné páholya alá került.

Ekkor következett, a mit az ifjú, álmainak legmerészebb röpkedéseiben sem mert volna reményleni. Esztike rá nézett, s világosan mutatta, hogy várja a báró köszöntését! Ezen többé félre nem magyarázható jelre Pál bárónak arcza felragyogott az örömtől, kalapot emelt, s mély tisztelettel meghajlék. Esztike kisasszony, oly vidáman, mint csak a kibékülés pillanatában tehette, a legbarátságosabb modorban viszonzá a köszöntést s aztán sietett anyja után.

Még a páholy ajtajából is visszapillantott, sőt kezével intett búcsút és istenhozzádot, a legközelebbi találkozásig. Így folyt, így végződék e némajáték, melyet csak ők ketten érthettek, és mások figyelmének körét teljesen elkerülék.

Az erdélyi vendégeknek, a honvéd főhadnagy megérkezése után, semmi szükségük sem volt Pál báró szolgálatára. -139- Megengedték tehát neki, hogy jó mulatságot és csendes éjet kivánván, szállására mehessen.

Otthon leült és elmélkedék.

Azt látta, hogy a kegyvesztés korszaka véget ért. Valószinűleg, mert a boldog menyasszony senkivel sem akar haragban maradni akkor, ha szíve választottjával Isten oltára elé készül lépni. Mert hogy csak könnyelmű tetszelgés volna mai viselete, az teljesen ellenkezett őszinte, egyenes, sőt naiv gondolkozásmódjával, daczára a jövendőbeli grófi rokonságnak.

Ekkor török pipára gyújtott s mindjárt az első füstgomoly felszállására azt hivé, hogy világosabban lát, s a tapasztalt jelenetet helyesebben megmagyarázhatja.

– Mért és mikor űzött el közvetlen közeléből? Épen azon estén, a midőn Domokos bácsi és Zsuzsika megérkezésük után, elterjedt a társaságban azon hír, hogy menyasszonyt hoztak számomra! Miért és mikor nyújtja ismét felém kibékülő jobbját? Akkor, a midőn látta, a midőn kétségtelenül meggyőződhetett, hogy azon leány másé, és oly boldog azon más férfinak közelében, hogy az egész előadás alatt csak vele volt elfoglalva, a szinmű nem érdekelte, az én jelenlétemet számba sem vette!

Oly világosnak mutatkozott a következtetés… de Pál báró egy időelőtti reménynek még gondolatát is kiverte elméjéből. -140-