XVIII.

(A miről a doktor nem szokott «orvosi bizonyítvány»-t adni, de a szép honorárium csodákat művel.)

Ezen szinházi jelenet pénteken történt, tehát hétfőig, a Dorozsmay-ház nagyobb elfogadási napjáig, várni kellett, hogy Pál báró újra megjelenhessék.

Ekkor aztán kedve szerint szidta Varjas Andoriást, hogy nem jól porozta frakkját, a midőn ajtaja előtt megdobban egy pár kettős talpú csizma s valaki nyitogatja a kilincset.

A fiatal ember ijedtében legelőször is azt hiszi, Domokos bácsinak akadt új eszméje a hosszú téli estének agyonölésére, a midőn egészen más ismeretes hang üdvözli.

– Jó estét, makranczos ficzkóm. Itt vagyok, megérkeztem Erdélyből, s azért jöttem, hogy adj számot minden ostobaságodért, a mit távollétem alatt elkövettél.

Ő volt: Bogárdy Zoltán, egészen megifjodva a friss hegyi levegőtől.

– Isten hozott, barátom. Végre szerencsésen megülted szent karácsony ünnepét. Űlj le, gyújts szivarra. Tíz percz mulva kész vagyok s ha vinni akarsz valahova, rendelkezésedre állok.

– És hová vinnélek? Hova nem mehetnél az én pártfogásom nélkül is? Mert hogy ugyancsak kicsíped magad, ebből a sok szappanból, olajból és parfümeriából bőven tapasztalom. Talán csak nem megint a Nádor-utcza felé készültél? -141-

– Megeshetik.

– Úgy hallottam, hogy egy idő óta feléjük sem jársz.

– Tudod, pajtás, féltem, ha sokszor látnak, könnyen rám únhatnak.

– Lehet. Nekem azonban azt beszélte kanonok bácsi, hogy megaprehendáltál valamiért, pedig mondtam már neked: ne félj, míg engem látsz.

– Barátom, te sokfélét mondtál már, de ezt az egyet véletlenül kifeledted.

– No ha nem mondtam, akkor gondoltam magamban, a mi egyre megy. Mindenesetre pedig mondom most, én, a ki soha sem szoktam bolondot beszélni, kivévén a képviselőházban.

– És mért épen ott?

– Mért? mert hazafias kötelességem. Mert hű akarok maradni választási programmomhoz. Meg sem választanának többé, ha egy beszédem alatt az elnök legalább háromszor rendre nem utasítana. De tudod-e, mi a nagy ujság?

– Erdélyben?

– Ott nincs más, mint másfél öles hó. Bocsánat, tartsuk meg a törvényt; három métert akartam mondani. Rá szavaztam az új mértékre, épen úgy, mint mikor havonként a ház költségvetését terjesztik elé, és ellene még eddig soha oppositio nem mutatkozott.

– Tehát itt történt valami?

– Itt; és pedig épen a Nádor-utczában, a hol nagy családi gyűlés volt vasárnap reggel. Dorozsmayné húgom összehítta az «ötös bizottmány»-t.

– Az ötös bizottmányt?

– Így szoktuk nevezni. Össze is gyűltünk mindnyájan, kik e gyűlés tagjai vagyunk. Az özvegy, leánya, én és kanonok bácsi.

– Ez mindössze csak négy.

– Négy, sem több, sem kevesebb. De tudnod kell, hogy ezen gyűlésben Esztikének három szavazata van.

– Akkor meg hatan voltatok.

– Patvarba veled, hogy mindenbe bele fecsegsz, a -142- mihez nem értesz. A pap votumát nem szoktuk számítani. Nálunk még áll az ősi alkotmányos elv, hogy vota non numerantur, sed ponderantur. Ha kiment fejedből a diák szó, megmondom magyarul: a szavazatok nem számíttatnak, hanem megfontoltatnak.

– Köszönöm a szíves leczkét, igen le vagyok kötelezve.

– Egybegyűlvén a teljhatalmú ötös bizottmány, Dorozsmayné, leánya kivánatára, indítványozta, hogy az esküvő Arthur gróffal elhalasztassék azon időre, míg Esztike életének tizennyoczadik évét betöltötte.

– Hogy az esküvőt elhalaszszák? Az égre kérlek, ne tréfálj.

– Tekintve az indítványozót, tekintve, kitől származott a kivánság: azonnal láttuk, hogyha én és kanonok bácsi ellenkeznénk is, borzasztó kisebbségben vagyunk.

– És mikor lesz Esztike kisasszony teljesen 18 éves?

– Ah, ah, te már a nők éveiről kérdezősködöl! Ez oly lovagiatlan merénylet, melyhez csak távollétemben szokhattál. Különben pedig Esztike húgom épen augusztus hó 20.-dikán, István királyunk napján született.

– Tehát nyolcz hónapra történt az elhalasztás!

– Nyolcz hónapra. Épen elég arra, hogy addig sok víz lefolyhasson a Dunán.

– És mit fog erre Arthur gróf mondani?

– Mit fog mondani? De már ez kizárólag az ő dolga. A bizottmány is egészen ráhagyta, hogy azt felelje, a mi neki tetszeni fog. De nehogy az elhalasztás puszta ürügynek látszassék, elhatároztuk, hogy doktort hivunk, s csak ennek hivatalos attestatuma alapján mondjuk ki az elhalasztásnak szükséges voltát.

– Eredj a pokolba az ilyen oktalan fecsegéssel.

– Igazad van. A dolog csiklandósnak mutatkozott. Elhivattuk a doktort, még pedig a legelsőt, a leghiresebbet a városban, tehát az országban. Nem mondom, melyikét, mert a többi megorrolhatná classificatiomat. Elég az hozzá, hogy meghivásunkra eljött és megvizsgálta a leányt. -143-

– Zoltán! megfojtalak…

– Eleinte Esztike húgom sem akart vállalkozni, mert csak az ég tudja, mit gondolt olyan doktori operatióról, a midőn az forog kérdésben, férjhez mehet-e a leány, vagy nem?

– Hah vén gonosztevő! most készülj, mert kidoblak az ablakon.

– Mi a mennykő lelt, hogy így dühösködöl? Nem a te húgod Esztike, hanem az enyém; az is csak tiszteletből az öregek iránt. Denique, minden szerencsésen ment végbe. Semmi kopogtatás, semmi hallgatózás a mellkas bensejében. Még hévmérőt, vagy salicilsavat sem használt. Csak megtapintotta üterét, megfogta mindkét kezét és tíz másodperczig a szemébe nézett. Ekkor fönhangon kiáltá: világos, tökéletesen világos, ez a kisasszony nem mehet férjhez, éltének teljes 18 éves koráig! Én tentát, pennát, papirt hoztam; a doktor megírta az orvosi bizonyítványt, kanonok bácsi ráragasztotta az egy forintos bélyeget, Dorozsmayné húgom pedig markába nyomta az 500 forintos honoráriumot. Ennyiből állott az egész.

– És aztán elküldték a grófnak?

– Stante sessione. Kanonok bácsi hordárt akart hivatni, de mi jobban tudván, mit parancsol az illendőség ily nagy urakkal szemben, Dorozsmaynénak komornáját ültettük kocsira és elküldtük Bendeffy Károly grófnő szállására, a József-térre, úgy a családi gyűlés határozatát, mint az azt támogató orvosi csalhatlan bizonyítványt.

Pál báró hitte, nem is hitte, hogy mindez megtörtént, s hogy épen így történt; mert Bogárdy Zoltán uram, egy kis ártatlan tréfáért, nagyon könnyen elbánt a históriai igazsággal.

Száraz idő, kemény fagy az utczán, tehát gyalog indultak. Pál bárónak lábán ugyan fázott egy kicsit a könnyű fénymázos topánka, de a gondolat, hogy hova megy, fölmelegíté egész valóját.

Utközben még beszélgethettek. -144-

– Gonoszul fog esni Arthur grófnak ez a rögtönzött elhalasztás – vélekedék az ifjú. – Oly közel volt czéljához s most megint csak a jövővel biztatják.

– Qui habet tempus, habet vitam. Megmagyarázom tudós idézetemet: a kinek ideje, annak élete is van. Mert az elébb oly példás alázatossággal köszönted meg.

– Szerelmes vőlegénynek január elejétől augusztus végeig várni! Megöli addig az unalom.

– Inkább attól félek, nagyon is sok mulatsága akad. A hirre, hogy ő méltósága nehány kerek milliót feleségül vesz, a hitelezők undok fajzata módfölött megjuhászodott. Nagyon félek, hogy ezt az elhalasztást balul magyarázhatják s akkor lesz dolga Porczogh bárónak, míg egy csapat zsidót kapaczitálhat.

– Ad vocem, Porczogh báró: miféle ember ez?

– Hát báró. Igazi korhely, de okos ficzkó, a milyen belőled is válhatik, ha bölcs apai oktatásomra hallgatsz.

– Rossz ember?

– Nem követ el nyilvános aljasságot. Még kevésbbé fog összeütközésbe jőni a büntető törvényszék valamely paragrafusával; de e két határon belül mindenre képes.

– Minő érdeke van, hogy Arthur gróf szekerét mindkét kezével tolja előre? Mert ha tudom, hogy Ritkóczynével rokonságban van, eltalálom, ki rágalmazta Zsuzsi néni előtt a Dorozsmay-házat? És nem is más hozta forgalomba a mendemondát, hogy menyasszonyt küldtek rám hazulról.

– A mit bizonyosan nem tudok, arról nem beszélek. Különben nem követelhetném, hogy a világ minden szavamat szentnek tartsa. (Pál báró szerényen köhintett.) Porczogh báróról pedig azt hiszem, hű pajtása Arthur grófnak, soha meg nem lopta, de szépen segítette a tönkrejutásban. Most nagyon óhajtaná, ha barátja, felesége pénzén, újra nagy házat tarthatna, hogy eljárjon oda és esetleg előnyös házasságot is szerezhessen. Mondják, nem gazdag, de megél jövedelméből, különösen ha lovagias szolgálataiért a költségi számlát -145- mások fizetik. Azonban megérkeztünk. Menjünk fel, mert magam is kiváncsi vagyok megtudni, mit feleltek a József-téren az esküvés elhalasztására.

Ott fönn a ragyogón világított termekben minden régi alakjában tündöklött. Csakhogy a nagy grófnék közül mentől kevesebbet látunk. Mert csodálatos távirdai összeköttetésben élhet e faj, ha mindig úgy cselekszik, mintha összebeszélt volna. Arthur gróf pártja duzzogott, de mások új reményre ébredtek.

Pál báró mélyen meghajolva a ház asszonya előtt, később Esztike kisasszonyt keresé fel, a ki, bármint érzett, gyermeksége óta szoktatva volt arra, hogy egy látogatónak elmaradását és ismét megjelenését tudomásul se vegye. Így kivánja ezt a saloni élet, a bevett szokás és e törvény alól igazán érző szív sem mentheti fel magát.

Mintegy fél óráig járt-kelt az ifjú a társaság számára nyitott szobákban. Dorozsmayné az idősb asszonyokkal beszélgetett; kanonok bácsi kártyázó kollégáival viaskodott; Bogárdy Zoltán a bel- és külföldi képes lapok fametszeteit bámulgatá; a leányok szokás szerint zongoráztak s fogadták az uraktól a megérdemlett vagy meg nem érdemlett tetszésnyilatkozatokat.

Esztike kisasszony, azon czím vagy ürügy alatt, hogy mindenütt kötelessége jelen lenni s felvigyázni, átment azon szobába, a hol rendesen a buffet-asztal volt elhelyezve.

Pál báró magasra érzé keblét feldagadni, de épen azért, hogy szíve titkát elrejtse, feltünő érdekeltséget tanusított az épen folyamatban levő zenemű iránt. Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő allegro-finale első ütemeihez s valósággal el volt bájolva, látván, mily műértő hallgató vonult háta mögé.

A műértő báró azonban lépésről-lépésre hátrált, mindig helyet adott más műértőknek, egyik csoportot a másik után bocsátá előre, míg végre áruló módra kiosont a szobából s arra tartott, a hol irigylendő professzori hivatalát legelőször megkezdhette.

Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő allegro-finale első ütemeihez.

-146-

– Ah, Pál báró, – szólt Esztike kisasszony, – mily szép öntől, hogy ide is téved, a hol a madár se jár, – kivéve sülve; szolgálhatok egy szeletkével ebből a fáczánból?

Tehát hosszú szünet után ismét együtt ültek; a báró régi szokás szerint két széket rántott elé; mindketten nehány papirvékony szeletet raktak tányérukra és szokás szerint egy falatot sem ettek, pedig eleget zörögtek a késsel és villával.

– Hallotta, professzor úr, hogy egy pedans, kék szemüvegű doktor rendeletére kénytelenek voltunk esküvőmet Arthur gróffal elhalasztani?

– Beszélte Zoltán bácsi, de úgy mondta, nem egyenesen az orvostól származott a kezdeményezés.

– Valóban, megtörténhetett, hogy tőlem eredt a gondolat, és mamám nagy hévvel pártolta indítványomat. Valami azt súgta fülembe, hogy a boldogság, mely rám vár, semmit sem veszthet értékéből, ha egy kissé később teszi is nálam látogatását.

– Elkésni semmi esetre sem fog. Föltéve, hogy a szerelem betegségének kórjelei mutatkozni kezdenek.

– Oh, a kórjeleket tudom könyv nélkül. Hajlam, vágy, vonzódás, szárnyra kelés és repülés az ő karjaiba! Kérem, mondja csak nekem, miként nevezik az irodalomban, ha valaki egy jeles szerzőnek legszebb eszméit ellopja, s mint saját gondolatát árulja?

– Plagium!

– Ah, plagium! Pompás szó. Ilyes valamit követtem el én is, a midőn az ön filozofiájának legbecsesebb kincseivel parádét űztem, úgy hogy édes mamám nem győzött eléggé csodálkozni, milyen tudós leánya van!

– A mit az ember a professzortól tanul, azt ha használja is, nem plagium. A professzort azért fizetik, hogyha tud valamit, közölje tanítványával.

– Igen, de önt nem fizetik.

– Vagy igen; mint mi erdélyiekül az igenlést kifejezni -147- szoktuk. Az én fizetésem a legfényesebb honorárium a föld kerekségén s abból áll, hogy Esztike kisasszony megtisztel bizalmával.

– Ah már hizelegni is tud? De én az udvarias bókot szeretem s háladatosan meg is köszönöm. Arthur gróf is derék ember. Roppant tudománynyal bír arról, a mit bevett szokásnak neveznek. Ezen egyen kívül mást nem tanultam tőle s ha együtt voltunk, inkább ő kérdezősködött.

– Vitatkoztak egymással?

– Soha. Mindig annyira helyeselte szavamat és nézetemet, hogy végre elbizakodtam, mily sokat tanultam madame Escabrottetól.

– Valamit kérdek, – szólt professzori módra összeredőzvén homlokát a báró. – Félt tőle?

– Hogyan? Féltem tőle?

– Úgy van. Mert félni, igazán félni a férfitól, a második, már magasabb fokú kórjele az igazi szerelemnek. Nem férfi az, a ki nem tud parancsolni s csak azon nő boldog, a ki szíve meggyőződéséből engedelmeskedni kiván. Gyakran e kórjel még előbb mutatkozik, mint a többi, miről beszéltünk. Sok leány úgy kezd szeretni, hogy meglátván egy férfit, megdöbben szívében s azt mondja: jaj istenem, ez a férfi nekem parancsolni tudna, s én nem tehetném, hogy ne engedelmeskedjem! Még egy kérdést. Most sem ellenkezett, a midőn az esküvő elhalasztásának hírét vette?

– Azt írta vissza: mamám és az én óhajtásom mindig törvény előtte.

– Ez igen udvariasan hangzott. Én azonban, az ő boldog helyzetében, mindent elkövetek a határozat visszavételére. Mert igaz, hogy a szeszélyes parancsolgatót, a korlátlan urat, önkénykedő zsarnokot a nő nem tűrheti. De ebből nem következik, hogy a férfinak akarata se legyen. Követelnie kell, hogy belátását, helyes tanácsát elismerjék, minden kétes esetben tőle várjanak végső itéletet. Hanem aztán olyan is legyen e végső itélet, mely megnyugvást szerez, s melyet az -148- eredmény igazol. Érzi, hogy megnyughatnék Arthur gróf itéletében?

– A gróf soha sem mond olyat, a mi egyenesen tőle származik. Beszél, és érv helyett arra hivatkozik, hogy ez az ő társaságának, az ő világának nézete, véleménye és bevett szokása. Ez a gróf törvénykönyve, s a mi abban nincs megírva, az rá nézve nem is létezik. Megigéri, uram, hogy most és később, ha igazi jó barátra lesz szükségem, mindig híven fog velem tartani?

– Mindig és föltétlenül.

– Köszönöm. Most azonban térjünk vissza a leányok szobájába, mert ott mindjárt észreveszik, ha valaki sokáig hiányzik. -149-