III.

(A professzor leczkéjéből a tanítvány megint plágiumot csinál, s ezzel elismert vőlegényét szörnyűkép elkedvetleníti.)

Teltek a napok, Arthur gróf leírhatlan örömére s a hányszor későn éjfél után ágyába vetődék, hálásan üdvözlé sorsát, hogy Spuller Jeannette asszonyról semmi ujság. Még nem volt bizonyos a legjobbról, de a legrosszabb esély félelme mindinkább veszített erejéből.

Két hét elteltével egészen neki bátorodék s megküldé legfelsőbb földesúri parancsát a tiszttartónak, hogy a gazdátlanul heverő 18,000 forintot haladék nélkül egyenesen neki küldje. Posztóczky uram erre minden felelősség alól felmentve készséggel engedelmeskedett, de gondolta magában: bizonyára végső vesztét érzi grófja, a ki eddig önkéntesen megrendelt sequestrumát megtörve, most már hanyatthomlok rohan veszedelmébe s nem búsul a végső elpusztulás miatt.

Arthur grófnak most már kétsége sem volt, hogy Dorozsmayné személyében keresse a szabadító angyalt. Hogy tény volt a 600,000 forint adósság elenyészése, a kezébe vett kamat bizonyította. Spuller Jeannette mythoszi alak, semmi életjelt sem ad, s valószinűleg visszatért állandó lakásába, az újuló holdba.

Boldog tehát a jelen, a jövőben pedig a legbájosabb remények kecsegteték. Régóta nem állott ennyi pénz szabad rendelkezésére s e gondolat annyira fellelkesíté, hogy tudtán és szándékán kívül gazdálkodni kezdett. -185- Ebédre édes anyjához járt, este pedig a kaszinóban egy adag fáczán vagy fogoly, mellé a megszokott üveg champagnei, összesen 10 forint kiadás, oly semmiség, melyet feldomborodott tárczája meg sem érzett.

Lóra, kocsira semmi kiadása; a kártya elveszíté előtte ingerét. Ha unalmában szinházba tévedett, egy páholy helyett tíz állott rendelkezésére s mindenütt szívesen fogadták. Nem győzött eléggé bámulni, mily csekély költséggel élhet meg az ember Pesten, ha pénzét nem szórja ki az ablakon.

Hogy miként jutott Arthur gróf a bukás örvényébe? azt jó lesz mentül kiméletesebben részletezni. Ő is, mint sok más, kimeríthetlen forrásnak képzelé vagyonát, de midőn meg lőn ingatva, rohamosan sülyedt a veszedelembe. Bécs hiúságai, Anglia drága lóversenyei, különösen pedig Páris vakító csábjai legtöbbet beszélhetnének.

Most ismét minden jobbra fordulni látszott. Egészsége virulóbb, mint valaha; a kiélt férfinak halványsága, a szem aljának vádaskodó kékje mint varázsszóra elszállott. Mentve a napi gondoktól, nem háborgatva az uzsorások üldözéseitől újra hízni és ifjodni kezdett. Visszanyerte önbizalmát saját külseje tekintetében is és vidám lélekkel töltött minden nap egy pár órát szépséges menyasszonyának társaságában.

Csak Dorozsmayné maradt előtte rejtély. Tudta ugyan, hogy minden asszony otthon jó vagy rossz szinésznő s ha titkolni akar valamit, még kétértelmű czélzást sem bocsát ki ajkán. Mert a ki példálózgatni kezd, az már nem bírja tovább titkának terhét s alig várja, hogy az érdeklettek mindent fölfedezhessenek.

De semmi sem árulta el benne, hogy bizonyos dologban, mely Arthur grófot annyira érdeklé, többet tudna, mint más. A grófot változatlan udvariassággal fogadta, de szavaiban még mindig nem tűnt fel azon melegség, előzékenység, melyet méltán megvárhatott volna azon férfi, kinek kezére egyetlen leányának sorsát és boldogságát bizza. -186-

Egy este Arthur gróf derült arczczal, majdnem elbizakodva élvezett szerencséjében, látogatást tőn a Dorozsmayné páholyában.

Az özvegy mellett a kanonok bácsi foglalt helyet, s vitatkozott a ház asszonyával a mai napság divatos franczia házasságtörő drámák erkölcsi értéke fölött. Az egyház embere kárhoztatá e szörnyűkép leplezetlen rajzokat, de mindig végig nézé, a mit elébe tálaltak. Az özvegy csak azt felelte, jó az ilyet is látni, hadd vegyenek példát rajta az emberek.

Arthur gróf kényelmesen telepedett le Esztike kisasszony közvetlen közelében, s kezdé magát azon gondolathoz szoktatni, hogy ő már itthon van a kellemes szomszédságban.

Épen e napon határozta el, hogy beszélni fog menyasszonyával oly tárgyról, mely eddig köztük, legalább tüzetesen érintve, elé nem fordult, tudniillik a szerelemről.

Jövendőbeli háztartásukról, a vadász-kastély kies fekvéséről, a pompás toilettekben teendő látogatásokról, Európa fővárosainak megszemléléséről, a fürdői idényekről számtalanszor cserélék ki gondolataikat, de hogy szeretik-e egymást? ezt tán föltették, de nem kérdezősködtek felőle.

A vőlegény megelégedett, ha kifejezé határtalan hódolatát a tökéletes szépség előtt, értésül adván, hogy a természet ily remekét teljes lehetlen egyszersmind nem szeretni.

Most azonban kedvező alkalom kínálkozott egy lépéssel elébb hatolni. A szinpadon egész felvonás alatt két egymásért égő szívnek csendes és háborítlan boldogsága gyönyörködteté a nézők szemét s a csábító példa annyira elragadá a grófot, hogy a mennyire a szigorú illem s a hely nyilvánossága nem tiltá, odahajolt menyasszonyához és félig sugdosva mondá:

– Imádott Esztikém, megengedi, hogy egy kérdést tegyek? Láttam, mily éldelegve feledé szemét az előttünk lefolyt idylli jelenetre. Oh mondja, gondolt-e ezalatt -187- arra is, hogy él önnek közelében egy férfi, a ki mindent, a mit a színmű költője a legélénkebb színekkel elénk rajzolt, a valóságban is érzi? Elhatározta már, hogy ha egykor teljesen meggyőződött szerelmem mélységéről, azt viszonozni fogja? Ön már régen tudja, hogy végtelenűl szeretem, de hogy szeret-e engem egy kicsit az én tündöklő királyném is, azt még élő szóval soha nem hallottam.

Esztike a meglepetés első perczében ijedve nézett a grófra. Nem mintha e kérdésre el nem lett volna készülve, de ösztöne súgta, hogy feleletében óvatosnak kell lennie és semmit könnyelműleg ki nem bocsátania ajkán, a mi az utat a visszatérésre örökre elzárhatná.

Mert az anyjának így szólni: ime leányom, önnek adom: ez semmi; mert az utolsó perczben is visszavonható. A leányka beleegyezése, hogy valakihez férjhez megy, szintén nem több mint hivatalos nyilatkozat, mely esetleg változást is szenvedhet.

De ezen mindent magában foglaló szó: szeretem önt! a női becsület váltóját képezi, melyet minden körülmények között megtartani akarnak. Még a kaczér, sőt a szerelemből vásárt űző nő sem vonja vissza szerelmi igéretét, ha egyszer tiszta szívéből beszélt. Inkább ürügyet keres s addig fondorkodik, míg rá foghatja a férfira, hogy ez bontá fel köztük a szövetséget.

De mi jut eszébe a kis lánynak?

Az igazat megvallva, Esztike kisasszony soha sem tudott teljesen komoly lenni grófi vőlegénye iránt. A mosoly, udvariasság és a szórt bókok elfogadása mind járta, de a szerelem nagy kérdése még mindig megoldatlanúl állott közöttük.

Ezért korábban is minden erre vonatkozó czélzást tréfára vett. Most pedig hirtelen megemlékezett, hogy tegnap este megint elcsevegett nehány perczet professzorával, vagy mint kedélyesen nevezték, «leczkeórát» vett tőle.

– Ah, – gondolá a leány, – hát ha megint plagiumot -188- követnék el buffetbeli filosofusom ellen? Mért ne venném tanulmányaimnak gyakorlati hasznát is?

A kis leány tehát, észrevevén, hogy grófi udvarlója Romeót akar játszani, elhatározá, hogy ezen szerelmi interpellatiót, asszonyi politikával, vígjátékba való jelenettel üti el s kétértelműleg mosolyogva viszont kérdé:

– Ön szeret engem?

– Én? – felelé Arthur gróf e kétkedő hangon elcsodálkozva. – Én? a ki kezére vágyom, a ki saját nevemet, rangomat megosztani szándékozom, a ki egész életemet önnek boldogítására szentelem? Én ne szeretném önt? A mióta társadalom van, a szerelemnek legfőbb bizonyítéka volt, ha a férfi lemond szabadságáról s nőt választ egész életére.

– És honnan tudja, hogy engem szeret?

– Honnan tudom? Onnan, hogy ön szép, a legszebb, kit életemben széles e világon láttam, kit álmom vagy képzeletem elém rajzolt. Ön az én örömöm és büszkeségem és előre számítok azon kéjre, hogy minden férfi irigyelni fogja szerencsémet. Mily gyönyör lesz megjelenni az előkelők társaságában s azt mondani: lássátok, ez a fényes nap, mely körül a hódolók serge tömjénez, sajátom és egyedűli boldogságom!

Szépen kezdte, de végül mindent elrontott azzal, hogy a nő hiúságának akart hizelegni.

– Gróf úr, én más szerelemről beszéltem. Azt akartam kérdeni, ha szeret engem, elég volnék-e magam egyedűl megszerezni élte boldogságát? Kész volna érettem mindenről lemondani, a mit e világ ad? Eljőne velem egy laktalan déli szigetre, a hol ketten éljünk és kezünk munkájával keressük meg élelmünket? Megveti értem a gazdagok kényelmeit, a kiváltságos osztály előnyeit? Érzi-e, hogy ön ezentúl minden más nőt úgy fog tekinteni, mintha hideg márványból volnának kifaragva?

E szavak hallatára Arthur gróf csakugyan elismerni kényszerült, hogy nincs készen feleletre. Igaz ugyan, hogy ő méltósága, ha a szépek előtt udvarolt, nem sokat -189- adott az őszinteségre, de viharos multjának daczára, még mindig maradt benne annyi jellem, hogy arczátlanúl hazudni nem tudott.

– Úgy látom, – mondá – hogy bájos Esztikém ábrándozni kezd. De én nem értem, mért kellene nekem oly kérdésre felelnem, mely napirenden nincs és remélem, sohasem lesz. Mért vándoroljunk ki mi puszta szigetekre, ha itthon polgárosodott országnak oly gyermekei vagyunk, a kik a milliók között is a legelső helyet foglaljuk el. Szabad választásból, de még szerelme bebizonyításából sem keresi az ember keze munkájával kenyerét, ha az élet kényelmeit és örömeit egész a túlzott mérvig bírhatja. Az én meggyőződésem az, hogy szerencsés helyzetünk csak növelheti boldogságunkat.

– De tegyük fel, hogy szeszélyes és a bohóságig regényes leányka volnék, s minden áron követelném, hogy a ki engem szeret, vessen meg mindent, a mit kívülem a világ ad? Tegyük fel, azt mondanám önnek: hagyjuk itt szülőinket, rokonainkat, barátainkat: ön pedig váljon meg czímétől, rangjától és vigyen engem az oczeán sivatagjai közé. És hogy a ki engem így nem szeret, ne szeressen sehogy.

Arthur gróf nevetve felelé:

– Engedje meg, Esztike kisasszony, hogy ezen kérdésére akkor, azon nap adjak választ, a midőn ön azt mondja: készen vagyok, ruháim becsomagolva, induljunk s meg se álljunk, míg Pomare királynő birodalmának szomszédságába nem érkeztünk.

– És ha ezt mindjárt az esküvő után mondanám?

– Imádott ábrándozóm, semmi sem volna könnyebb, mint most azt felelni erre: jól van, elfogadom.

– És még sem mondja, mert azt gondolja magában, hogy az esküvő után majd másként beszélhet velem. Kinyitja a törvénykönyvet s felolvassa ezen czikket: a nő férjét követni tartozik. Tehát elvinne engem a laktalan déli sziget helyett a mamájának vadászkastélyába, oda a bihari hegyek közé.

– Ha tetszik Esztikémnek velem tréfálni, akkor hát -190- lépjünk e térre. Jól van, mihelyt megesketett a pap, csak annyi pénzt teszünk a zsebünkbe, hogy új hazánkba elszállítsanak. Mert gyalog menni a tengerpartig kissé fáradságos, a hajón pedig nem viszik ingyen az embert. De félek, hogy e regényes terv ellen a mi két mamánknak is lehetne némely észrevétele. A mi engem illet, nem tagadom, hogy szívesebben olvasom Robinson történetét, mint magam átélni óhajtom. Nem szeretem a forró égövi meleget, én, a ki a budapesti nyarat sem tűrhetem, hanem futok az erdők és hegyek árnyékába. Hát a moszkitókról megfeledkezik? A levegőnek tizedrésze mind ezen átkozottan csípős szúnyogfajból áll. Szép a pálmafák sátora alatt sétálni, és vadon termő ananászt vacsorálni, de minden bokor mellől vérengző tigris rohanhat ránk és felfalhat bennünket szerelmünkkel együtt. Mit szól a mérges kígyókra? Az ember pihen a gyepen, kinyujtja kezét egy szép virág felé s a leskődő csörgő-kígyó megharapja. Elkékűl, elfeketűl az én szépem s aztán vége az álmodott regénynek.

– Nincs vége.

– Hogyan? mi volna hátra? Legfölebb, hogy megsiratnám szerelmemet, szívemben örök gyászt viselnék s nézném, merről mutatkozik vitorla, hogy hazatérjek Európába.

– Egyebet nem tenne? Gróf úr, a kit én szeretnék, és megharapná a mérges kígyó, megragadnám sebzett kezét, kiszívnám a mérget s vagy meggyógyulna, vagy együtt halnék meg vele.

– Oh, meggyógyulnék bizonyosan, – nevetett ő méltósága. – Ily édes ajkak szívását érezve, a halálból is feltámadnék. De erre aztán még is okulhatnánk a példán s ketten nézegetnénk a tenger felé, merről leng felénk a vitorla, vagy a mi jobb, merről tornyosodik az ég felé a gőzhajó füstfellege. Szerencsére a Robinsonokat ingyen szokták szállítani.

– Egyátalában hallani sem akarok hajóról. Ha férjem a vitorlát lesné, elfutnék tőle az erdőbe, magam keresném fel a tigris oduját vagy a kígyó fészkét. -191-

– És ha épen akkor nem találna rájok? Ezen urakkal a rendez-vous sohasem bizonyos.

– Akkor ott volna a tenger; beleugranám a legmagasabb kőszikláról.

– Ez már más. Ez ellen csak egy mentség lehet. Szívemből kívánom, hogy épen akkor kóboroljon ott Jónás próféta czethala, nyelje el Esztikémet, s adja vissza nekem a southamptoni vagy liverpooli kikötőben, hogy hű férje haza vezethesse. Úgy látszik, szeretett menyasszonykám e napokban egy szép tengeri regényt olvasott.

– Még eddig egy regényt sem olvastam.

– Akkor saját fejecskéjében termett a költői gondolat, épen mint a patak partján a vadrózsa, melyet senki sem ültetett.

– Szóval: gróf úr, ön határozottan nem akar a déli szigetekre jönni?

– Dehogy nem! Megyek. Szavamra mondom, megyek: mihelyt be lesz bizonyítva, hogy délsziget, tigris és mérges kígyó nélkül nem lehet igazán szeretni!

– Azt gondolja, gróf úr, nem tudom én, hogy szoktak a nagy urak örökre, híven szeretni? Elveszik a leányt s ha szép, büszkén mutogatják a világnak, épen mint a paripát, mely az első díjat megnyerte. Aztán egy ideig tetszik nekik, hogy a férfiak irigylik szerencséjét, mindennap más színű selyemruhába öltöztetik a rabnőt, később visszamegy a férj a világba, a nő pedig otthon unatkozik.

– Esztikém! végtelen örömömre szolgál, hogy e szomorú rajzban nem ismerhetek magamra.

E pillanatban a negyedik felvonásra adtak jelt. A kanonok bácsi részint csendes hangon, részint kenetteljes integetéssel tudtul adá az özvegynek, hogy a mi a színműben következik, az nem is leánykának való. Ő maga ugyan végig ott maradt, de a család elhagyta a szinházat.

Arthur gróf úgy mutatta, mintha igen jól mulatott -192- volna menyasszonyának elmefuttatásán, s derült arczczal kíséré a hölgyeket kocsijokig.

Azután sietett a kaszinóba s ott mindent, a mit hallott, barátjának, Porczogh bárónak elbeszélt.

– Ha nem olvasott regényt, akkor ezen fantasztikus hiábavalóságoknak csak egy forrása lehet. Az erdélyi vad báró mulattatja effélékkel.

– Becsületemre, valóságos bécsi «Posse»-t játszott velem. Felséges vőlegényi figurát játszhattam, a kinek egy pensionaire leczkét ad a szerelem elméletéből!

– Közös sorsa mindnyájunknak, a kik szép és gazdag lányt akarunk haza vinni. A mi pedig a bárócskát illeti: censeo Carthaginem delendam esse. Magyarúl: pusztítsd el a bárót, ha lehet tisztességes módon.

– Csak nem hiszed, hogy titkos értekezleteket tartanak egymás között?

– Titkon nem. De még is úgy, hogy mások ne hallják. Ha nagy társaság van jelen s külön coteriák alakulnak, Gencsy Pál báró mindig a házi kisasszony közelébe telepedik, s beszélhetnek, a mi nekik tetszik. Különben néha a buffetben is találkoznak, ott külön conventiculumot tartanak, sőt forma szerint kettecskén vacsorálnak.

– Ezer ördög, hiszen ezt tulajdonkép tűrni sem tartoznám.

– Bizonyára nem. Nálunk, a mi embereink között semmi esetre sem. Dorozsmayné azonban, mint magad mondád, erősen ragaszkodik ahhoz, hogy háza a középnemesség osztályához tartozik. A ki az ő «bevett szokásai» ellen tiltakozni bátorkodik, azt mondja neki: élünk szabadságunkkal s a kinek ez nem tetszik, kereshet másutt mulatságot.

– Meglásd, nem ők, de én mondok le rólok először.

– Teheted. De mit mond erre a 36,000 forint jövedelem, feltéve, hogy Dorozsmayné szívességéből jutottál hozzá?

– Igazad van. Ezzel rövid pórázon tartanak. Mert nincs is a pénznél gyalázatosabb hatalom. Nekik semmibe -193- sem kerül, én pedig rabszolga vagyok. A 600,000 forint első helyen van birtokomra betáblázva, tehát olyan biztos, mintha az angol bankban volna letéve; engem pedig oda rángatnak vele, hova szeszélyük hordja. Meglásd, augusztus végén újra elhalasztják esküvőmet.

– Még annál rosszabb is történhetik, mert az ilyen alsóbb osztályoknál hiányzik az érzék a gyöngédségre. Hátha épen esküvőd reggelén azt irják vagy izenik, hogy Esztike kisasszony hirtelen mást gondolt, nem szándékozik oltár elé lépni s megkérnek, hogy félreértések elkerülése végett jól tennéd, ha a nádor-utczai házat innen túl ritkábban szerencséltetnéd jelenléteddel.

– Elébb megtörténhetik, mint nem. Másnapra pedig rám küldik Spuller Jeannette-t, megkérik a félévi kamatot és felmondják a kölcsöntőkét. Porczogh! a Missisippi messze van, de ezen szolgálatot a Duna is megtehetné, ha díszesebb nem volna egy golyó az agyamba! -194-