IV.

(Szól egy öreg nagy urról, a ki nejének szép igéreteket tesz; de kérdés, megtartja-e végrendeletében?)

Bécsben vagyunk, a Burghammer palota legbensőbb szobáiban.

Este volt, két teljes órával az ebéd után, a midőn egyszerre minden fenekestől felfordult. Három kocsis fogta be a lovakat s vágtatott a városban a leghíresebb doktorok után. Herczegi házhoz csak rendjeles, udvari tanácsosi ranggal felruházott egyetemi tanár járhat s a késő órában nagy feladat volt őket feltalálni.

Ő herczegsége e napon különös jó étvágygyal ebédelt, a fekete kávé után bement a herczegnő szobáiba, hogy újra elmondja, mily boldog napjai vannak élte alkonyán, a mint egyszerre épen a leglelkesültebb pillanatban szédülni kezd, kezével halántékait összeszorítja s kimondja e rettenetes szót: vér tódul az agyam felé!

E szörnyű csapásra fordult fel a palota fenekestől. A legelső segítség, kit hatalmas Bécs városa küldhetett, a Schotten-Ring egyik mellékutczájában üzlettel biró borbély, a ki behozatván a beteg szobájába, semmit sem akart saját felelősségére kezdeni. De miután a herczeg karját tartá és világos szóval parancsolta, hogy haladék nélkül eret vágjon, előkeresé műszereit.

A bőven kiömlő vér csodálatos könnyebbséget szerzett a szenvedőnek, úgy hogy fél óra mulva, a midőn egyik nagy doktor a másik után fuladozó lélegzettel megérkezett, mindnyájan úgy találták, hogy itt ugyan -195- többé sürgetős teendőjük nincs, hanem írtak valami keserű haszontalanságot a patikából; az érvágást pedig, miután ezt a herczeg maga parancsolta, mint «bevégzett tényt» a tudomány tekintélyével egyhangúlag befödözék. A borbély a szolgálatért kapott egy piszkos 10 forintost, a nagy doktorok egyenként 100 aranyat. Mert azon bevett szokás uralkodott a palotában, hogy rendes orvost csak a cselédek számára tartottak, az uraság pedig esetről-esetre hivatta azon orvos urakat, kiknek beavatkozása nélkül ranggal bíró embernek meghalni illetlen volna.

Louise herczegnő elvitázhatlanúl nemes lelkű nő vala. Igaz, hogy nem a szív, hanem a higgadt józan ész tanácsa vezette őt Burghammer úr száraz karjai közé, de aztán, hogy egyszer ott volt, híven tölté be esküvőjével elvállalt kötelezettségét. Legalább senki sem volt, a ki látta volna őt az ellen véteni.

A herczeg mindig azt mondta otthon és a bizalmas körökben, hogy mondhatlanúl boldog. Hogy ezt bebizonyítsa, elárasztotta nejét, mint már hallottuk, drága ékszerekkel, és gyönyörködni látszott kettős hivatásában, hogy atyja és férje lehetett a szép asszonynak.

A herczeg a roham legyőzése után oly könnyebbült volt, hogy ágyba sem akart menni. Saját hálószobájába neje karján vándorolt, s itt egyik pamlagon vetettek számára pihenőt, s lefekvén egy darabig gyönyörködve legelteté szemét a herczegnő bájain. A házaspár vigasztalta egymást. A nő erősítette, hogy minden jobban lesz a tavasz langyos fuvalmainál, a herczeg, hogy szépen gondolkodott imádott Louise-ja jövőjéről legutóbbi végrendeletében.

Ő nagyméltósága rangjához illő egykedvüséggel fogadta a véletlenül beköszöntött rohamot. Kissé félrevonult a felső ajka, szemével gyanakodólag pillantgatott, de ha beszélt, az csupa méz, áldás és ájtatosság volt. A lélekrázó látvány mindenkit ünnepélyes hangulatban tartott. De ha közönséges ember a herczeg, olyan mint -196- a többi, azt suttogják körülötte: ravasz a vén róka, még halálos ágyán is.

– Kedvesem, – szólt a herczeg, miután nején kívül mindenkit dolgára küldött – ez nagyon is érthető «adóintés» volt a mennybeli financz-minisztertől. Ezúttal ugyan kaptunk egy kis respirót, de itt az idő, hogy gondoskodjunk a jövőről, mert meg van írva: nem tudod, melyik órában kérik a te lelkedet.

– Herczegem…

– Kérem, ne szakítson félbe. Mindig tudtam, mit parancsol kötelességem és sohasem feledtem, minő áldozat az, ha 21 éves nagyon nagyon szép leány 68 éves öreghez megy nőül.

– Uram; áldozatról nincs tudomásom, mindig boldog és elégedett voltam.

– El vagyok ragadtatva, hogy így érez; de tudnia kell, hogy közvetlenűl esküvőnk után, midőn oly bizalommal nyujtá felém kezét, megírtam végrendeletemet.

– De uram, önt e tárgy felizgatja.

– Egészen ellenkezőleg, inkább megnyugtat. Épen e pillanatban könnyebbülten vagyok, s telve jó reménységgel. De ebből nem következik, hogy elfeledjük a jövőt, mely el nem maradhat s kegyetlenség, sőt hálátlanság volna tőlem, ha az én szép özvegyem –

– Ah e szó, uram…

– Mondám: ha az én szép özvegy herczegném csak a végrendelet hideg betüiből értesülne legelőször, mint igyekeztem jövőjét biztosítani.

– Semmi kétségem ez iránt s a mit az én herczegem tett, az mind jól van megtéve.

– Ön tudja, asszonyom, hogy rangomhoz és czímemhez kötött uradalmaim fölött nem rendelkezhetem. Ez unokaöcsémet, az ezredest illeti, a ki Prágában lakik és szorgalmatosan csinálja az adósságokat sokáig nem késhető halálom számlájára. Nem veszem tőle rossz néven, magam sem cselekedtem különben fiatal koromban, pedig én közvetlenűl atyám után örököltem. Meg vagyok győződve, hogy ha vállaira vetheti -197- herczegi palástomat, ő is csak oly tisztességes, rendtartó, sőt fösvény gazdag úr lesz, mint én vagyok.

– Ah, ön fösvény? ezt ma hallja a világ először. Én mindig az ellenkezőjét tapasztaltam.

– Beszéljünk unokaöcsémről.

– Unokaöcscse mindig szerette önt.

– Oh nem kétlem; de még jobban szerette czímemet s a hozzá kötött uradalmakat Morvában és Csehországban. De én végrendeletemről akartam szólani, tehát hallja. Minden a mi szabad vagyonom, tisztán és kizárólag az öné. Remélem, hogy ezen hagyományból mint özvegy díszesen föntarthatja rangját s a gyász elmultával egészen saját ízlése szerint választhatja második férjét.

– Herczeg, ez iszonyú beszéd. Csak az elvetemedett nő gondolhat a férj életében második házasságra.

– Megengedem, a nő részéről; de józan okosság és hideg bölcseség a férjnek előrelátó elméjében. Nem érdemlette meg a sorstól, hogy egy életben két áldozatot hozzon. Mit esküdött nekem? hogy halálomig hívem marad. Soha sem panaszkodtam, mint ha igéretét meg nem tartotta volna, ha pedig behunyom szememet, megszűnik minden kötelezettség. Egyedül a jó emlék az, a mit igénylek. Azonban üzleti dolgokról beszéltünk, tehát folytassuk szárazon és hidegen.

– Elég erős ön ily hosszú beszédre?

– Mondtam, semmi bajom. Ezuttal kijátszottam minden veszedelmet s kaptam a természettől bizonytalan határidőre szóló moratoriumot. Tehát használjuk fel ügyeink rendezésére. Ezen palotát jövedelmeimnek megtakarított maradványaiból építettem és elláttam mindennel, a mit a fővárosi élet követel. Van benne dísz, fény, kényelem, kincs és gazdagság. Még művészet is illő arányban. E palota s minden a mi benne van, halálom után öné. Nem szükség ennek pénzbeli értékét is kijelölnöm, majd kiszámítja a pénzügyi hatóság, ha az átiratási illetéket az érték arányában kiveti. Ez végrendeletemnek egyik pontja, mely önt illeti. -198-

– És ez magában több, mint igényelhetek.

– A második pontot, codicil alakjában kitöröltem. Kevéssel ezelőtt kivánta ön tőlem, hogy azon 750,000 forintot, melyet névszerinti értékben számítva állampapirokban, házassági szerződésünk szerint az ön számára kikötöttem, adjam át az ön kezébe.

– Igen, herczeg.

– És át is adtam. Ketten saját kezünkkel hordtuk át a csomagokat az én kabinetemből az ön szobáiba, hogy még a kiváncsi s mindig leskődő cselédség se vegye észre. Ön ezen papircsomagokat jól elzárta saját pénzszekrényébe.

– Igen, herczeg, ezen érték nálam van – felelt a herczegnő, nem ok nélkül használva a papircsomag helyett az átalánosabb «érték» kifejezést.

– A harmadik pont: azon 5000 hold birtok, melyet Magyarországban Somogymegyében vásároltam, melynek jövedelmét tűpénz czímen eddig is élvezte. Végrendeletemben megvan az intézkedés, hogy e birtok az ön nevére átírattassék.

– Önnek nagylelkűsége határtalan, uram, herczegem.

– Ne dicsérjen, mert körülbelül a végére jutottunk. Ezen kívül nem talál ön egyéb értéket e palotában mint legfölebb fél milliónyi bank- és vasuti részvényt. Hogy mennyi lesz a készpénz, az az időtől és körülményektől függ. Az uradalmak jövedelmeit évnegyedenkint szokták beküldeni, tehát az összeg az évnegyed elején rendesen tetemesebb, mint a végén.

– Herczeg, maga az ékszer, mit nekem különböző alkalmakkor ajándékozott, vagyont képvisel.

– A mit ajándékba adtam, az nem fordul elé végrendeletemben. Tartoztam vele, hogy herczegném az udvarnál és a társaságokban rangjához illőleg jelenhessék meg. Most pedig tudtára adom, hogy a családi gyémánt, műkincs, arany és ezüst asztalkészlet mind csehországi kastélyomban van lerakva és leltározva. E tekintetben önnek czímem örökösével semmi számadása -199- sem lesz. Ezt így vettem át atyám halála után, így kell hátra hagynom, mert ez a Burghammer nemzetség kincstárát képezi. De a mi itt, e palotában van, az mind saját szerzeményem, mind szabad tulajdonom. Öné lesz, csak a ragadozó cselédség körmétől kell megőrizni.

– Cselédeink régiek és megbízhatók.

– Lehet; de én a jó erős Wertheimban még is többet bízom, mint bármely hánytorgatott hűségben. Még saját komornyikomról sem teszek fel többet, mint hogy nem nagyobb tolvaj, mint uri házaknál szokás. Bízik ön komornájában?

– Minden parancsomat hűséggel teljesítette s én teljesen meg vagyok vele elégedve.

– Ez szép, de nem mindig elég. Kell a hűséghez és engedelmességhez néha még ügyesség, buzgóság, fáradhatlanság, sőt még a hallgatni tudás is.

– Semmi panaszom ellene.

– Tehát hű és hallgató nő. Urnője parancsából tette, hogy február elején, a midőn itt volt Porczogh báró, 37,800 forintot hozott egy bankból s e pénzt az én herczegnőm kikölcsönözte.

– Ön ezt tudja, herczegem?

– Tudom, de ne gyanusítsa komornáját. Nem ő fecsegte ki a titkot, hanem a bank, a hova ön holmi divatból kiment ékszereket küldött. A bankár, a ki kollegám a Reichsrathban, fájdalmasan panaszkodott, hogy a Burghammer ház, ha pillanatilag pénzre van szüksége, még ékszert küld oda zálogba, holott teljes pénztára mindig rendelkezésünkre állott. Én erre hozzá mentem, kifizettem a kölcsönt, s ha ön a zálogról szóló elismervényt a bankba küldi, az ékszert akadály nélkül haza hozathatja.

– Herczeg, meg fogom mondani, mért kellett nekem e pénz. Porczogh báró azt mondta, bizonyos rokonom…

– Az ég szerelmére, herczegnőm, szót sem többé! Még azt gondolná, hogy számot kérek tetteiről! Ha -200- rokonát mentette meg pénzzavarából, ez mindig teljesen elég ok arra, hogy néhány haszontalan fénykövet, melyhez az embert különös emlék nem köti, ideig-óráig nélkülözzünk.

Ezen czélzatos szó, «melyhez különös emlék nem köti» megdöbbenté a herczegnőt. Jel volt ez arra, hogy óvakodjék, mert a herczegnek nyájas bizalmaskodása a legélesebb gúnyt is rejtheti magában.

Hallgatott tehát, de a herczeg folytatá:

– Az én herczegnőm azt teheti sajátjával, a mi neki tetszik. Én akarok a legutolsó lenni, a ki valaha számadás alá akarná venni. Mindig helyeseltem, ha az asszony is ért valamit üzleti dolgokhoz s vagyona kezelésében önállóságra tud emelkedni. Jól teszi, ha üzletekbe is bocsátkozik, a hányszor ezt fényes rangjának belevegyítése nélkül megteheti.

– Remélem, herczeg, nem teszi fel rólam, hogy a börzén játszom?

– Ilyesmi eszembe sem juthat. De előadhatná magát oly alkalom, mely által az én herczegnőm a kezéhez vett 750,000 forint tőkének jobb hasznát vehetné. Értem kamat tekintetében. Mert valóban nem megvetendő csekélység, ha az ember az eddig élvezett öt százalék helyett, hasonló biztonság mellett, hatot kaphat.

– Herczeg! czélzás akar ez lenni?

– Nem. Csak figyelmeztetés, még pedig a legőszintébb, legbarátságosabb és legbizalmasabb értelemben. Az én herczegnőm cselekvési szabadságát soha sem korlátoztam, mert tudtam, mily jól ismeri felvállalt szent kötelességét. Ez lesz vezérelvem, azon napokra is, míg élek. Az elzálogosított ékszer dolgában pedig ne vegye rossz néven a bankár indiscretióját, mert pusztán kereskedelmi usance volt ez, mint másutt is, ha jelentékeny összeg forog kérdésben.

– És ha tudják, – tevé hozzá a herczegnő keserű mosolylyal, – hogy minden vagyon a férjé, a nő pedig hozomány nélkül jött a házhoz. – És mellé gondolta – egy kevés értéktelen fiatalságon kívül. -201-

A herczeg megtörölte homlokát; talán nem is hallotta a megjegyzésnek fönhangon elmondott részét s aztán beteges hangon folytatá:

– Még más fontosabb pénzügyi operatióról is hallottam valamit, s mondhatom, rendkívül örvendettem. Ha a magyar urak és asszonyságok mind így tudnának a pénzzel bánni, nem jutna a fél ország zsidó kézre. Most azonban érzem, hogy erőm kimerült. Igen lekötelezne herczegnőm, ha kinyújtaná karját s megrántaná a csengettyű szalagját, mert ily roham és ily boldog házaspári értekezés után legjobb, ha a vén ember ágyba megy.

A herczegnő csengetett s arra a termek távolából a komornyik és a szolgák serege sietett elé.

– Kedves Louise. Engedje meg, hogy csendes éjet kivánjak. Álmodjék azon tiszta, szent boldogságról, mely eltölti a szívet, ha valamelyik igazi jó barátját örökre lekötelezte. Burghammer herczegnek úgy sincs már egyéb teendője e világon, mint eltelve háladatos szívének sugalmával, megírni végrendeletét, mely szép herczegnőjének legédesebb álmait valósítani fogja.

A herczegnő elhalaványodék. Nem a szavakban rejlő fenyegetés miatt, hanem hogy Burghammer herczeg, a ki mindig tökéletesen tudta, mit és hol tesz valamit? ily leggyöngédebb természetű tárgyról nem tartózkodott még a cselédség jelenlétében is beszélni.

A komornyik és segédlete a herczeget ágyába vivé, a herczegnő pedig csak úgy volt itt jelen, mint egy a többi közül s midőn a beteg ágya mellett mint ápoló, mint virasztó helyet foglalt, a herczeg máskor soha sem tanusított édeskés hangon szólt hozzá.

– Oh, kedves Louise, csak nem akar itt álmatlan éjt tölteni, mellettem, ily jelentéktelen szélhűdés miatt? Higyje meg, nem volt több, mintha a galamb szárnya megsimítja homlokomat. Ennél az is komolyabb, ha az ember véletlenül a butor szögletébe vágja a könyökét s ott bizonyos ér elzsibbad. -202-

A herczegnő azonban mindent jól értett, még azt is, a mit férje elhallgatott.

És nem is jelentett ez az egész hosszú társalgás egyebet, mint igazi nagy uri hideg boszut. A herczeg elmondá, minő lett volna végrendelete más körülmény között s minő lesz most, egy vagy más ok miatt. -203-