V.

(Utazási terv, mely egy részről reményt ébreszt, más felől szörnyű boszúságot okoz. A grófi korona sem oly kulcs többé, mely minden lányszivet és minden pénzszekrényt megnyit.)

Elmult a husvét ünnepe, gyönyörűen kitavaszodék az idő és Arthur gróf még mindig a Dorozsmay-házban vélte feltalálni őrangyalát, titkos szabadítóját.

Néhányszor élesen vizsga szemet vetve, példálózgatott az özvegy előtt valamely láthatlan kéz működéséről, de a nádor-utczai ház asszonya soha sem látszott megérteni a czélzást, vagy a mi még rosszabbul ütött ki, félre értette a gróf homályos szavait.

Spuller Jeanette-ról semmi hír, semmi legcsekélyebb életjel. A 18,000 forint még illetetlenül hever a József-téri lakás második emeletének valamelyik szekrényében, mert Arthur gróf még mindig nem kapott új kedvet pazarlásra, de még bővebb költekezésre sem. Lóról, kocsiról, operai tánczosnőkről lemondott, jól ízlett neki az ebéd a mamánál s gondtalan életmódjában annyira hízott, hogy a háznál már a «kövér gróf» czímén emlegették.

– Báró! most már nem tagadod többé, hogy Spuller Jeanette nevű nő nem él e világon. Egyszer egy napra szállott le a Sirius csillagból s ott töltött egy éjet a bástya-utcza sötét vermei között, hogy új évi ajándékul hozzon nekem 36,000 forint jövedelmet.

– Úgy látszik, – felelt Porczogh báró. – De hiszen ez is csak oly véletlen szerencse, mint a többi. -204- Tetszett a sors szeszélyének, hogy Bendeffy grófnak szülessél, nagy örökséget nyertél hozzá, el is pazaroltad illendő prosopopeiával. Azonban újra feltámad szerencse-csillagod, mely már fegyverzettel megjelenő leggonoszabb hiteleződet elriasztja. Barátom, már bölcsőd fölött kerubinok mosolyogtak, mert semmi sem bizonyosabb, mint hogy Spuller Jeannette-et a vasuton megfojtották a tolvajok, elvették pénzét, iratait pedig megsemmisítették. Ime így menekedhetik meg az ember a mai világban 600,000 forint adósságtól.

Arthur gróf jó kedvét azonban Esztike kisasszony közönyössége nagy mértékben lelohasztotta. Nagyon feltünőleg kerülé a tanuk nélküli pillanatokat vele. Ha jókor jött a házhoz, a kisasszony még toilette-szobájában volt elfoglalva, ha később, akkor menyasszonyát már a leányok társaságába vegyülve találá s nem nyerhetett tőle több nyájas szót, mint bármelyik más férfilátogató.

A társaság tagjai közül többen, kik a jövőbe láthatni véltek, kevésbbé kezdék őt elismert vőlegénynek tartani s azt suttogták, hogy a mint elaludt már egyszer e dolog, úgy elenyészik minden újra s még a füstje sem marad meg. Mindenki észrevette a menyasszony hidegségét, hogy soha sem fogadja grófját örömmel, nem ragyognak fel szeme sugarai közeledtére s ha távozott, egyszerűen tudomásul vette s néha azután még jobban mulatott, mint azelőtt.

Hivatalosan azonban minden a régiben maradt, csak belől a gróf mellében forrott a boszuság és a türhetlenné vált helyzetnek mindenkép véget akart vetni. Érzette, hogy a csomót ketté kell vágnia, dőljön a kérdés akár jobbra, akár balra.

És miután már kétszer, rohammal nyerte meg a csatát, harmadszor is riadóra készült.

Megragadta tehát a legelső alkalmat, melyben a ház asszonyához közeledhetett és mondá:

– Drága nagyságod. Leírhatlan az én szenvedésem, forró szerelmem pedig sürgetőleg ösztönöz, hogy -205- nyilt szívvel kérjem: ha tán lehető volna a kitűzött augusztusi határidőből, mely rám nézve egyértelmű az örökkévalósággal, legalább két vagy három hónapot elengedni. Ime mily friss és viruló egészségnek örvend menyasszonyom! Testileg-lelkileg a legtökéletesebben kifejlődött ifjúság. Mért tehát ezen fölemésztő időpazarlás, melynek minden elvesztett percze éveket rabol el boldogságunkból?

– Gróf úr, – felelé anyai komolysággal Dorozsmayné. – Igaza van, hogy az orvos véleményét bízvást félretehetjük. De ha leányomra bíztam, hogy tetszése szerint választhassa azt, a kinek e földön a sírig élettársa lesz, még kevésbbé foszthatom meg azon szabadságától, hogy akkor lépjen oltár elé, mikor neki tetszik. Gondolja meg gróf úr, hogy a leányok életének legszebb tavasza azon rövid korszak, a midőn kiléptek a gyermek-szobából s helyt foglaltak a társaságban a felnőttek között. Ha tehát tetszik leányomnak ezen boldog időszakot legalább addig élvezni, míg 18.-ik évét betölté, nincs annyi hatalmam, hogy határozatát megváltoztassam.

Ebből állott a sok kétkedés után megindított erélyes föllépésnek sivár eredménye. Maradt minden a régiben, de legalább semmi jel sem mutatott a visszalépés felé. Szóval: Arthur gróf még mindig vőlegény s a ki 33 augusztus hónapot már megért, megvárhatja a 34.-diket is.

Mindamellett ő méltósága oly prózailag savanyú képet csinált, hogy közönséges polgári vérből származó ember sem tehette különben.

Soha életében keserűbben nem érzette vagyona elvesztésének következményeit, mint e pillanatban. Valósággal mint könyörgő, mint esedező fél állott a középnemesi ház küszöbe előtt.

És még sem mondhatott le reményeiről, mert lehetlen volt kiverni fejéből a gondolatot, hogy csak az özvegytől telhetett ki az eszme, hogy Kaula és társa követelését megvásárolja. Más akárki teszi, már régen -206- jelentkezik a lejárt kamatokat követelni. De nem volt-e borzasztó gondolni, hogy egy Bendeffy gróf, az által, hogy a kamatot fizetnie nem kell, a szó teljes értelmében ajándékot fogad el! A rossz világ nyelve még lealázóbb szót is használt volna!

Igaz, ismert még e földön egy szívet, a ki még nagyobb áldozatra is kész. Hiszen Louise herczegnő volt az, a ki segített neki, hogy előnyös házasságot köthessen. Oly áldozat, melyet csak az eszményiségig szerető nő tehet. De jelen esetben szó sem lehetett róla, mert ily összeggel e nő nem rendelkezhetett; legalább férje életében semmi esetre sem.

Valami azt sugta a gróf fülébe, hogy a válság perczei közelegnek. Egyéb nem kellett a kitörésre, mint hogy Spuller Jeanette megjelenjék s még azon éjjel a József-téri lakás szomszédait pisztolylövés durranása veri fel nyugalmából.

Az özvegytől a leányok szobájába lépett és azonnal megpillantá, hogy Esztike vidáman és nevetgélve ül Gencsy Pál báró mellett, a ki valami igen mulatságos közbejött eseményt beszélt el a képviselőház mai üléséből.

Haragra gerjedve elhatározá, hogy a báró elé lép, udvariasan ugyan, de büszke önérzettel arra szólítja fel, hogy: «keljen fel és adjon helyet menyasszonya mellett».

Jól tudta, mi lehet ezen föllépésének következménye s azért magasra emelé fejét, homlokát redőkbe voná s megindult, a midőn épen az elhatározó perczben valaki karon ragadja és igen vidám hangon jó estét kiván neki.

Porczogh báró volt.

– Arthur – szólt halkan, – a szemedből láttam, hogy meggondolatlanságot készülsz elkövetni.

– Bocsáss, kérlek, mert türelmem végső szála is elszakadt.

– Párbajt akarsz erőszakolni?

– Egyenesen ez a czélom. -207-

– Bolondság. Csak egy szavadba kerül és czélt értél. Én azonban azt mondom, hogy e párbaj lehetetlen, mert haszontalan. Mi lenne eredménye? Nem arról beszélek, ki esik el? ki kap sebet? ki lesz egész életére tehetetlen nyomorék? Mert mindez az ostoba golyónak vakjátékától függ. Csak azt kérdem, mi a haszon belőle? Mindketten bebizonyítjátok, hogy bátor, derék és lovagias ficzkók vagytok. De kell-e azt bebizonyítani, a mi fölött senki sem kétkedik? Az én véleményem tehát, hogy űzd el innen a bárót, ha lehet, tisztességes módon, de a párbajt hagyd utoljára, ha nem marad számodra más vigasztalás, mint a véres boszú.

Átmentek a nagy terembe, a hol a két jó barátnak halk társalgása az itt mindig uralgó élénk mulatozás zaja közé vegyült. És a mint így le- és feljártak, észrevevé Arthur gróf, hogy Pál báró most is előbbi helyén ül ugyan, de Esztike kisasszony hagyá el székét s most egyedül áll egy ablak bemélyedésében a zongorázók háta mögött.

– Ah, – gondolá Arthur gróf, – tehát még is eszébe jutott, hogy kimélettel tartozik irántam, s hogy jövendőbeli urával és parancsolójával űzött merész játékot.

Ezzel azonban elenyészett a kedvező alkalom is összetűzni az erdélyi báróval; oda lépett tehát menyasszonya elé, a ki őt nyájasabb és bizalmasabb mosolylyal fogadta, mint régóta.

– Gróf úr, – mondá kisleányos örömmel. – Hallotta a kedves ujságot? Mihelyt teljesen kizöldül, megyünk Harasztosra, de csak egy hétig maradunk ott. Az alatt teljes tavasz köszönt be, szép lesz mindenfelé a vidék, s visz a mama engem hosszú útra.

– Ah, hosszú útra? tán épen ama távol déli szigetre?

– Kérem, nem tréfa. Megyünk, megnézzük a Kárpátokat Rutkától Eperjesig. Két napig leszünk Koritnyiczán, háromig Tátra-Füreden. Kassáról leszállunk -208- Miskolczra, Tokajba, Debreczenbe és Nagyváradra. Onnan ismét tovább Kolozsvárra s beutazzuk Erdélyt az alsó-fehérmegyei, a fogarasi és a székely havasokig.

Egyedül áll egy ablak bemélyedésében.

– Nagyszerű! és milyen kitünőleg ismeri Esztike kisasszony a hazai geografiát. Nem volna szerénytelen kiváncsiság, megkérdeni, kik lesznek az uti társak?

– Mama, én, Zoltán és kanonok bácsi.

– Több senki?

– Ki volna más? egy komorna velünk, egy inas a bácsikkal. Ki van mondva, hogy csak arra megyünk, merre vasut vezet, mert kanonok bácsi nem szereti a kocsirázást. Ebből azonban nem következik, hogy nagyobb kirándulásokat ne tegyünk és én megigértem Zoltán bácsinak, hogy felmegyek vele a Retyezátnak legalább felemagasságára, hogy onnan büszkén tekinthessek le e nyomorú világra.

– Ah, e nyomorú világra? Az ember azt hinné, hogy tündöklő királyném már sokat látott a világ nyomorúságaiból. Hogy kerülnek a Retyezát alá a székely havasokról? Tudtomra székelyföldön csak híréből ismerik a vasutakat.

– Van vasut Marosvásárhelytől Kocsárdig, onnan Gyulafehérváron és Piskin át Petrozsényig.

– Szavamra mondom, ez eredeti, ez nevezetes! Az én bájos Esztikémben egy igen jeles közlekedésügyi miniszter veszett el! Honnan ismeri így a magyar vasuti hálózatot?

– Zoltán bácsi nagyszerű ajándékkal lepett meg. Pompás hasznavehető könyv; czíme: «A magyar közlekedési vállalatoknak hivatalos menetrendje». Ebből szedtem ki összes tudományomat.

Arthur grófnak annyira nem tetszett ez a székelyföldi kéjutazás, hogy megfeledkezve a gavallérság szigorú szabályairól, megjegyzé:

– Olyan kalandos utazás ez, hogy nem csodálnám, ha utoljára, úgy távolról, még világhírű Gencsnek kastélyát is megpillantanák.

– Valóban oly híres? -209-

– Nem láttam; de azt hiszem róla, hogy építészet tekintetében lehet oly műemlék, mint Angliában a Holland- vagy a Wollaton-house.

– Akkor valóban kár volna elkerülni – jegyzé meg ártatlan hívő lélekkel a kis leány. – Azonban fölöttünk a «Menet-rend» kérlelhetlen törvénykönyve uralkodik. Ettől függ Gencs sorsa. Ha közel esik a vonalhoz, látjuk, ha távol, akkor le kell mondanunk az élvezetről.

– És mit mondana Dorozsmayné ő nagysága, ha uti kalandjai között a véletlen úgy hozná magával, hogy velem találkoznának valahol?

– Oh, mamám mindenütt és mindenkor szívesen látja gróf urat.

Bendeffy Arthur gróf minden körülmény között magától érthető dolognak tartá, hogy társalgás közben czímén nevezzék. Egyedüli kivétel menyasszonya leendett, s azért ha tőle hallá a gróf úr megszólítást, mindig vészjósló hideglelés borzongatását érzé hátán végig futni.

– És Esztike kisasszony?

– Én?

Nem szólt tovább, hanem igen sokat igérőleg mosolygott s azután oly szertartásosan hajlott meg, mint madame Escabrotte-tól tanulta.

Mit jelentett e sokat igérő mosoly? Udvariasság volt, vagy remény? Arthur gróf elkésett a magyarázattal, mert Esztike kisasszony megpillantott egy leánykát és úgy látszott, valami nagyon fontos és érdekes mondani valója akadt hozzá.

Forgott a társaság s minduntalan új csoportozatok alakultak. Arthur gróf félre vonult, de alig lépett kettőt, már sarkában volt Porczogh báró, a ki ezalatt egyenesen az özvegytől hallá a tervben levő utazás részleteit.

– Mit mondasz ezen újabb sakk-húzásra?

– Mit? – felelt Arthur gróf, és olyat káromkodott foga közt, mint csak magas főuri stylusa megengedte. – Csak azt, a mit te. Hogy a Dorozsmay-családtól minden -210- kitelik, a mi nálunk, saját köreinkben lehetetlen volna. Meg vagyok győződve, hogy Bogár Imre (Zoltán bácsi új neve, különben híres betyár, a kit Pesten felakasztottak) az özvegyet és leányát egyenesen Gencsre akarja becsempészni. Így jár, a ki saját társaságát elhagyja. Oly fészekbe keveredik, a hol még megjárja azon botrány, hogy a lyányt bevigyék családi fészkébe az oly udvarlónak, a kinek ily kitüntetésre sem joga, sem czíme.

– De majd találnak ürügyet. A Dorozsmay-ház, sok pénzénél fogva, uri szokásokat vett fel és igyekezni fog a külső illem szabályait megtartani. Tervüket részletesen nem ismerem, de körülbelül képzelni tudom. A vén paraszt összebeszél a vad báróval s az utazókat valami mondvacsinált «véletlen» által összehozzák a gencsiekkel. Pál báró dicsekedni fog családja előtt az ismeretséggel, s hogy hány kellemes estét köszönhet a ház vendégszeretetének. Következik erre egy közös kirándulás egy úgynevezett szép vidék megtekintésére, s ha ezalatt bővebben megismerkednek, eléállítják a ház mumiáját, Zsuzsi nénit, a ki a pesti hölgyeket formaszerint meghívja Gencsre. Ha itt aztán Dorozsmayné megizlelte az örökös paprikás csirkét s a leányok szép fehér kalácsot sütöttek, nem győzik a pesti kisasszony bájait eléggé bámulni, másnapra egyhangúlag kimondják, hogy ezt a párocskát az Úristen is egymásnak teremtette. Így fog történni; vagy ha máskép is, az eredmény tekintetében egyre megy.

– Báró, te prófétának születtél.

– Ismerem az emberi rút fajzatot, ez az egész.

– Báró, te tíz évvel ezelőtt megjövendölted, hogy tönkre jutok s ma nincs egyebem, mint a mi még mamám után rám vár. Az volt hibám, hogy rangomat, czímemet többre becsültem, mint a mennyit ér. A világ azonban haladt, s mai napon a köznép úgy beszél rólunk nyiltan, mint mi otthon magunk között titkon szoktunk; azaz: hogy a magas születés, ha nincs pénz hozzá, otrombául nevetséges. -211-

– Úgy van, a középrend tolakodása erőt vett rajtunk s ha küzdünk is, fegyvereink nem egyenlők. Minket rangunk kötelez, mi telve vagyunk gyöngédséggel és galanteriával. Ők pedig szabadon és tartózkodás nélkül csak a kézzelfogható előnyöket vadászszák.

– Mit tegyünk? Vegyünk bucsut a kapufélfától s többé be sem lépjünk e házba?

– Nem, ezt nem mondtam. A bölcs politika kivánja, hogy ne mi szakítsunk elébb. Különben is, részemről nincs minden estém elfoglalva, s ha jobb helyre nem mehetek, itt is agyonüthetem az időt. Persze jobb lett volna a szép lányt meg az öt milliót bezsebelni, most pedig elárulva levén gyenge oldalunk, fogadom, hogy bukott mágnás közöttük a nevünk. Mihelyt pedig úgy van feltéve a kérdés, hogy mit ér a rang és czím megfelelő vagyon nélkül, akkor ezen társaság előtt elvesztettük pörünket. Hiába ijesztgetjük a koporsóból feljáró lelkekkel azokat, a kik nem hisznek a kisértetekben. Ha átlátták semmiségünket, nem emelnek többé kalapot a kilenczágú grófi korona előtt, mely csak kutyabőrre van pingálva. Végre pedig ha Dorozsmaynénak rang kell, megkapja ezt az erdélyi báróval is.

– De a báró szintén vagyontalan? Mi maradhat rá atyjáról? Én pedig anyám után legalább ötször gazdagabb leszek.

– Nem is ez a fő akadály. Ha te szegényül született Bendeffy vagy, azt mondják: van a leánynak kettőjök számára is elég. Hanem, higyj az én szememnek, a leány szerelmes a báróba, s ez oly végső itélet, melytől nincs fölebbezés.

– És még se szakítsak velök?

– Addig, míg Spuller Jeannette titka ki nem derül, semmi esetre sem.

– Mi lesz a másik titokból? azon rejtélyes pénzforrásból, melylyel váltóimat fizettük?

– Ez nem sürgetős. Ez az én titkom, de nem szólhatok róla, mert becsületszavam fekszik rajta. -212-

– Hátha mindkettőnek ugyanazon forrása és eredete van?

– Nem valószinű. Én legalább nem hiszem és nem is kívánom, hogy így legyen. Érdekeidnek legjobban megfelel, ha Dorozsmayné keze rejlik alatta; ez reményednek azon utolsó szála, mely még nincs megingatva. Szereted a kicsikét?

– Különös kérdés, épen tőled. Hogy ne szeretné a 33 éves quasi agglegény a szép, vidor, élénk, fürge és tűzszemű gyermeket? De azért nem tagadom, hogy Esztike a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek lennie kellene. Ezen helyet egy másik sokkal jobban töltené ki!

– Értelek. Gondolsz még rá?

– Sokszor, és pedig bánkódással. Ha ezelőtt három évvel elveszem Louisét, vagyonomnak fele még ma is megvan.

– Hagyjuk ezt barátom, soha se beszéljünk olyan dolgokról, melyek nincsenek napirenden. -213-